Tunyogi Henriett: A film sokkal közelebb állt mindig hozzám, mint a tánc

Publikálás dátuma
2019.04.29. 10:30

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Eddig tizenkettő nemzetközi díjjal ismerték Tunyogi Henriett harmadik kisjátékfilmjét, az Esti dalt – és még javában tart a mű fesztivál-világkörútja.
A filmnyersanyagra forgatott tizenkét perces dráma az Esti dal – melyet a Magyar Filmhéten is vetítettek – egy igen fontos és érzékeny pillanatát mutatja meg egy anya-lánya kapcsolatnak. Jelesül, amikor kiderül, hogy nemi erőszak eredménye volt a gyermekáldás. „Ennél nagyobb dráma nem történhet egy nővel” – húzta alá a rendező, Tunyogi Henriett hangsúlyozva: nem férfiellenes művet forgatott, sokkal inkább amellett szeretne érvelni, hogy ha ilyesmi megtörténik, akkor ne a nő szégyene legyen. A fiatal lány szerepét – nem mellékesen – maga Tunyogi Henriett alakítja, míg az anya karakterét Eszenyi Enikő kelti életre. A mű további különlegessége, hogy a rendező kettő korábbi művéhez, az experimentális The Liver-hez és a mozgásalapú Love-hoz képes az Esti dal az első, mely klasszikus narratív, történetmesélős mozgókép. Mindemellett ez az első tisztán magyar filmje Tunyogi Henriettnek. „A film sokkal közelebb állt mindig hozzám, mint a tánc” – mondja őszinte meglepetésemre Tunyogi Henriett, akit azért elsősorban csak táncművészként és koreográfusként tart nyilván a művészettörténet. Ám ahogy meséli, az életében mindig is rendszeresebb szertartás volt a moziba járás, mint a balettnézés, ám elismeri, hogy az önkifejezés terén időbe telt, míg a mozgástól eljutott egy olyan filmig, melyben tulajdonképpen még zene sincs. Erre egyébként maga Eszenyi Enikő inspirálta a rendezőt, aki, szavai szerint egy olyan kvalitásokkal rendelkező drámai színésznő, hogy semmilyen plusz eszköz nem kell. A muzikalitás persze ennek ellenére fontos, mely az Esti dalnak a sajátos ritmusában jelentkezik. A másik nagyon fontos szerelem, az a film nyersanyag, Tunyogi Henriett ennek a hangulatát tartja mozinak. Igaz, nemrég vett egy digitális kamerát, de nem igazán tud megbarátkozni a képi világával, így ha teheti marad a celluloid vonzásában. Arra a kérdésemre, hogy ha mindig is a mozi volt a kedvenc, miért lett táncos, Tunyogi Henriett mosolyogva árulta el: mert hiába könyörgött az édesanyjának, hogy gyerekszínésznő szeretne lenni, soha nem hallgatta meg. Ám, amikor a Balettintézetben volt felvételi, oda elvitte. Tunyogi Henriett immár harminc évet töltött el előadóművészként a színpadon így nem érzi nehéznek, ha a kamera előtt jelen van – mint eddig mindegyik etűdjében. „Ez természetes dolog, nem kihívás” – mivel a tánc során megtanulta a szigorú fegyelmet és azt a szabályt, hogy mindenre alaposan fel kell készülnie. Az Esti dal forgatása előtt is storyboardokban terveztek meg minden jelenetet, ebben Temple Clark segítette a rendezőt, akinek olyan produkciók kapcsolódnak a nevéhez, mint a Bosszúállók, a Gravitáció vagy a Spectre: A fantom visszatér című Bond mozi. Hogy ez hogyan lehetséges? Egy partin ismerkedett meg vele Tunyogi Henriett, a szakembernek meg annyira tetszett a filmterv, hogy szívességből segített. A fikciós-élőszereplős világban a kisfilmek a belépők a nagyhoz – Tunyogi Henriett is épp az első egész estés művét készíti elő. Ebben is Eszenyi Enikővel dolgoznak együtt, hiszen „félszavakból is értik egymást” és nagyon ritka, hogy két művész ilyen szoros együttműködésbe tudjon kerülni. Maga a mű, melyről azért még sokat nem tudhatunk meg, de annyi biztos, hogy komplex tematikája lesz, és Eszenyi a nőiség sok énjét fogja megszemélyesíteni. 

Trezor és Aranyélet

Átadták a televíziós forgalmazású alkotásoknak járó Magyar Filmdíjakat szombat este Budapesten, a Pesti Vigadóban. A Magyar Filmakadémia Egyesület szervezésében, a Magyar Nemzeti Filmalap és az NMHH Médiatanácsa támogatásával rendezett 5. Magyar Filmhéten az akadémia tagjai titkos szavazással döntöttek a 45 díj odaítéléséről. a Trezor kapta a legjobb tévéfilmnek járó díjat, a sorozatok közül az Aranyélet minden kategóriát megnyert. A legjobb televíziós forgalmazású dokumentumfilm a Gettó Balboa lett, a legjobb ismeretterjesztő filmnek járó elismeréssel a Vad Balatont díjazták. A legjobb kisjátékfilmnek az Ostromot választották, a legjobb tévés animációs alkotás a Luther / Isten tenyerén? lett. A Közönségdíjat – Magyarország legnagyobb mézeskalács szívét - a Gasztroangyal / Az eleven Húsvét című ismeretterjesztő film kapta. A mozis elismeréseket vasárnap este adták át.

A Rossz versek nyerte a legjobb játékfilm díját

Publikálás dátuma
2019.04.28. 21:57

Fotó: Shutterstock
A Rossz versek című alkotás nyerte a legjobb játékfilmnek járó 2019-es Magyar Filmdíjat. A moziforgalmazású alkotások díjátadó gáláján összesen 19 kategóriában osztottak ki elismeréseket vasárnap este a Vígszínházban.
A legjobb rendezőnek Reisz Gábort választották a Rossz versekért. A legjobb női főszereplő Szamosi Zsófia (Egy nap) lett, a legjobb férfi főszereplő Magyar Filmdíját Hegedűs D. Géza (A hentes, a kurva és a félszemű) kapta. A legjobb első filmnek járó elismerést az Egy nap, a legjobb egészestés animáció díját a Ruben Brandt, a gyűjtő nyerte. A közönségdíj győztese Goda Krisztina filmje, a BÚÉK lett. A legjobb forgatókönyv díját Szilágyi Zsófia és Mán-Várhegyi Réka (Egy nap) kapta. A legjobb fényképezés díját Erdély Mátyás (Napszállta), a legjobb vágást elismerő Magyar Filmdíjat Tálas Zsófia (Rossz versek) nyerte. A legjobb zenéért járó elismeréssel a 2018-ban elhunyt Melis Lászlót (Napszállta) díjazták. A legjobb férfi mellékszereplő Nagy Zsolt (A hentes, a kurva és a félszemű), a legjobb női mellékszereplő Monori Lili (Rossz versek) lett. Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap elnöke a gálán kiemelte: soha ennyi pénz nem volt még magyar filmre, ma már évi 10 milliárd forint áll rendelkezésre egészestés magyar játékfilmek támogatására. Az új filmtámogatási rendszer felépítésében az elmúlt nyolc évben kulcsszerepet játszott Andy Vajna - méltatta a nemrég elhunyt producert, filmügyi kormánybiztost Havas Ágnes. Hozzátette: tavaly 15,6 millió mozinéző volt Magyarországon, 500 ezerrel több mint 2017-ben. 2018-ban harminc magyar játékfilmet mutattak be, amelyek összesen több mint egymillió fős közönséget vonzottak. A Magyar Filmakadémia Egyesület tagjai az 5. Magyar Filmhéten bemutatott 21 nagyjátékfilm és 3 egészestés animációs film közül választották ki a Magyar Filmdíj jelöltjeit, majd a győzteseket. A gálán Andy Vajna mellett megemlékeztek többek között az elmúlt évben elhunyt Kósa Ferenc és Kerényi Imre rendezőről; Szokolai Ottó, Székhelyi József, Tardy Balázs, Matus György, Spindler Béla, Kautzky József, Ádám Tamás, Uri István, Paudits Béla és Tahi Tóth László színészekről; Koós János színész-énekesről, valamint Baló György és Aczél Endre televíziós szerkesztőkről is.
Szerző

Karl Ove Knausgard: nem lehetsz száz százalékig őszinte

Publikálás dátuma
2019.04.28. 17:38

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Norvégia sztárírója, a hatkötetes Harcom regényfolyam szerzője szerint akkor is az irodalmon alapul az életünk, ha egyáltalán nem olvasunk. A XXVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idei díszvendége úgy véli, mindannyiunknak szüksége van alapvető szégyenérzetre.
A Harcom egyszerre regény, önéletírás, történet Önről, az apjáról, egy férfi életközepi válságáról, könyv a szégyenről, az önpusztításról, arról, hogy milyen férfinak lenni napjainkban. Milyen gyereknek, apának, testvérnek lenni. De lényegében tiszta irodalom. Önnek mit jelent pontosan? Számomra ez hat regény az életem hat különböző részéről. Regények, amelyekhez nyersanyagként használtam önmagamat. Középpontban az identitással: ki vagyok én? Hogy váltam azzá, aki most vagyok? Ugyanakkor szól az időről is, és főként arról, hogy mi tesz minket emberré. Amikor elkezdtem írni, három gyerekem volt, házas voltam, azt csináltam, amit szerettem, mégis boldogtalan és frusztrált voltam. Nem tudtam megérteni, hogy miért. Ez az egész arról is szólt, hogy rájöjjek hogyan kerültem ide. (how did I get here) Mint a Talking Heads dalban. Gondolta volna, hogy a hat regény ilyen sokakhoz eljut majd? (Norvégiában félmillióan vették meg, körülbelül minden tizedik otthonban ott van.) Nem, egyáltalán nem. Nem is olvasásra szántam, mivel annyira személyes, és bizonyos mértékig korlátolt is. Kit érdekelne egy átlagos férfi története háromezer oldalon? Senkit. Részletes, és unalmas dolgok is vannak benne. Számomra ez egy irodalmi kísérlet volt, egyáltalán nem is sejtettem, hogy népszerűvé válhat. A hatodik könyvben azt írja, ez egy olyan kísérlet volt, ami elbukott. Milyen értelemben? Több módon is. Például elbuktam abban a törekvésemben, hogy teljesen őszinte legyek. Ez lehetetlen, ezt már az első tíz oldalnál láttam. Nem teheted ezt más emberekkel szemben, nem lehetsz száz százalékig őszinte. Ez azért is nagyon érdekes számomra, mert mind hasonlóak vagyunk, mindenkinek vannak olyan gondolatai, mint az enyémek, mégis rengeteg dolog van, amit nem fejezhetünk ki. Az irodalmon keresztül ezt megtehetjük, de ott sem száz százalékban, csak mondjuk nyolcvanötben. Nem lehet az irodalom egyfajta ’safe space’ (biztos hely) az őszinteségre? Nem hiszem, a következmények miatt. Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy olyan emberekről írtam, akik még életben voltak. A könyvön keresztül „lelepleztem” őket, és nem tudhattam, hogy emiatt milyen problémáik lehetnek: összeomolhatnak, öngyilkosságot követhetnek el, teljes katasztrófa is történhet. Ehhez hasonló nem volt, de ez nagyon kiszámíthatatlan. Nem lehetsz száz százalékig őszinte, még az irodalomban sem. És ha fikcióról van szó? Akkor megteheted. De valódi nevekkel ez lehetetlen. Olykor az emlékek is fikciósak. Persze, a könyv egy része az a tudás is, hogy az emlék megcsal minket, és idővel megváltozik, kicsavarodik. Hogy gyakran olyan emberré válsz általa, amit elfogadhatatlannak gondolsz. Az emlékeket nem kontrollálhatod, és nem is bízhatsz bennük. Többször kerültem olyan helyzetbe, amikor én emlékeztem valamire egy módon, míg más egészen másképp. Ilyenkor nem lehet eldönteni, kinek van igaza. A könyveim nem a múltról, az emlékekről vagy az igazságról szólnak, sokkal inkább arról, hogy mi van a fejemben, mire emlékszem. Nem kell igaznak vagy valósnak lenniük, de számomra azok. Az önéletrajzi elemek miatt sok olvasó azt érezheti, ismeri Önt. Mit gondol erről, bizonyos szempontból én is ismerem? Bizonyos szempontból. Ahogy itt ülök, ebben a testben, az adott helyzetben, ahogy egymásra nézünk, jelen vagyok, te is jelen vagy, de van valami, amit nem tudunk egymásról, nem tudjuk mire gondol éppen a másik. Ez a fizikai jelenlét és ezek az absztrakciók nincsenek benne a könyvekben. Van egy alany, aki történeteket mond el. Az elbeszélő hang belép a te világodba, benned van, nagyon közel kerül hozzád. Ezért ez nem csak rólam, hanem rólad is szól. Amikor azt gondolod, ismersz engem, épp annyira magadat is ismered. Ez az olvasás varázslata. A regényfolyam címe megegyezik Hitler önéletírásának címével. Provokálni akart ezzel a felütéssel? Igen, ez volt a célom. Nagyon frusztrált és dühös voltam: a könyvet nem másnak írtam, ez az én harcomról szólt, és azt akartam kifejezni a címmel, hogy ha erre nem vagy kíváncsi, maradj távol tőle. Ez volt az egyik szempont. A másik pedig az, hogy ez valóban rólam és a harcomról szól. Ugyanakkor ez a könyv a kis ember harca, szól a bukásról, a szégyenkezésről, a botlásokról, a hibákról, és ezt nem találod meg sehol Hitler könyvében, vagy a nácizmusban. Az teljesen másról szól: a perfekcionizmusról. Arról, hogy meg kell szabadulni mindentől, ami beteg vagy nem tökéletes. Az én könyveim ennek az ellentétei. Szeretem, hogy ez a két dolog egyfajta ironikus viszonyban, játékban van egymással. Ez viszont nem feltétlenül provokatív, a hatodik kötetben részletesen írok Hitlerről, és a nácizmusról is.
Milyen fogadtatása volt a könyveknek Németországban? Már az elején egyértelmű volt, hogy nem adhatjuk ki Mein Kampf néven. Ezért lett a köteteknek más címe: Halál, Szerelem, stb. (magyarul is ezekkel az alcímekkel jelentek meg a regények – a szerk.) Bár a dolgok Németországban is változtak, és talán már lett volna lehetőség az eredeti cím megtartására, meg sem fordult a fejemben, hogy ehhez ragaszkodnom kellene. A könyvbemutató és a kritikák kapcsán viszont volt bennem félelem. Ám az is jól ment, mert mindenki látta, hogy mennyire komolyan írtam meg a könyvnek azt a részét, amely Hitlerről szól. Csak egy átlagos ember vagyok, aki megpróbálta megérteni ezt a hihetetlenül bonyolult dolgot, az emberi történelem legnagyobb katasztrófáját. Ezt a saját történetemnek is éreztem: miként lehet írni a holokausztról mindenféle kapcsolódási pont nélkül. Emellett nagyon érdekes volt számomra ránézni Hitlerre, és arra, hogy miként válhatott egy normális emberből azzá, ami. S persze ez nem csak róla szólt, hanem az egész generációról, amely ezt a szörnyűséget elkövette. Ami akár újra is megtörténhet. Nem kell ugyanolyannak lennie, lehet valami teljesen más, amire azt mondjuk: ezt akarjuk. Ahogy az a nácizmussal is történt: rengeteg ember mondott rá igent. Az irodalom kínálhat megoldásokat? Azt hiszem, oka van annak, hogy az autoriter rendszerek első dolga volt könyveket betiltani. Ez volt szinte az első lépés Németországban és a Szovjetunióban is, de nem azért, mert kihívást láttak volna a könyvekben, hanem mert azok az ellenkezőjéről szólnak, mint amit ők képviseltek. Az irodalom rendkívül összetett, számos rétege van, és alapjaiban ássa alá az olyan autoriter elveket, amelyek egyetlen megoldást hirdetnek. A nyitásról szól, az emberek közötti kapcsolatokról. Bár ez nagyban idealista gondolkodás is, mert meg kell néznünk, ki az, aki olvas. Elsősorban a képzett középosztály, nem a nagyon szegények, vagy a nagyon gazdagok. Ezért sem lehet az irodalom valós megoldás: nem tud olyan fontossá válni. Ugyanakkor mégis formál valamilyen erőt. Még ha valaki nem is olvas, a világa az irodalmon alapszik: a Biblián, Homérosz Odüsszeiáján, a meséken. Ebben az értelemben az irodalom nagyon alapvető. A második, magyarul Szerelem címen megjelent kötetben ír arról, hogy érdekli a Harmonia caelestis Esterházy Pétertől. Azóta már elolvasta? Nem, még nem. Ismer más magyar szerzőket is? Márait például nagyon szeretem. És Krasznahorkait, ő is brilliáns. Szintén a második regényben ír arról, a Nobel-díjat megkapni a világ legnagyobb szégyene. Erről hogyan vélekedik? Valóban az. Van egy nagy távolság aközött, hogy mit jelent a díj, és hogy honnan is jön az írás maga. Egy nagyon bizonytalan, szegény és humánus közegből. Úgy érzem, nincs kapcsolat köztük. Ha jó kritikákat kapok, sok olvasóm lesz, azt is egy zavarba ejtő, szégyenteljes dolognak gondolom, mivel nem igaz. Ha kapsz valamit, amit nem érdemelsz ki, az szégyenteljes. Hogyan lehet kiérdemelni? Nem lehet. Ez egy lehetetlen helyzet. Sok helyen ír arról, hogy csak az írás érdekli. A mostanihoz hasonló események, a könyvfesztivál, a jó kritikák és az interjúk akkor nem is számítanak? Egyrészről nagyon megtisztelő, másrészről pedig nagyon zavaró, mert ez egyfajta szégyen is. Nem természetes dolog, hogy az emberek eljönnek, leülnek és egy órán át téged hallgatnak. Ez nagyon ambivalens számomra. Miért ennyire hangsúlyos Önnek a szégyen? A szégyen és a szégyentelenség együtt jár. Szégyentelen vagyok, amikor azt érzem, azt tehetek és azt mondhatok, amit akarok, és ez így jó. Amikor a szégyent említem, azt érzem, hogy valamit nem tehetek meg. Ez is az egyén meghatározásának egy módja a társadalmon belül, és nagyon is szükséges. A probléma számomra, hogy túl sok szégyen van bennem, ami már nem jó. De egyébként az hasznos, amikor más hangok azt súgják, ne tedd ezt vagy azt, mert nem szolgál minket, csak téged. A szégyen megállít bizonyos helyzetekben, és felhívja a figyelmed arra, hogy vegyél tudomást a többiekről is. Mivel nem vagyunk egyedül. A Harcom eszerint nem is kizárólag Önről szól, hanem az Önt körülvevő közösségről. Igen. Ha megnézed az írást, számos dolog veszi körül azt is. A nyelv nem az enyém, már előttem is létezett. A gondolatok sem az enyémek, mivel sok ember gondolkodik hozzám hasonlóan. Az irodalom, a zene, a politika, számos dolog, ami szerepel a könyvekben, mindannyiunké, de a kötetben egy név alatt vannak összegyűjtve.

Névjegy

Karl Ove Knausgard 1968-ban született Oslóban. Első kötete, amely harmincéves korában jelent meg, elnyerte a norvég kritikusok díját. Hatkötetes önéletrajzi regényfolyama – eredeti címén Min kampf (Harcom) – 2009-2011 között jelent meg. A Magvető Kiadónál eddig megjelent köteteinek alcíme: Halál, Szerelem, Játék, Élet. Az első két kötet magyarul Petrikovics Edit, míg utóbbi kettő Patat Bence fordításában olvasható. 

Szerző
Frissítve: 2019.04.28. 18:28