Révfülöp, a délutánival

Levelezőlapot kaptam Julitól. Egyedül nyaralok Révfülöpön, vasárnap a délutáni vonatnál várlak, ezt írta.

1967-ben, az érettségi után építőtáborban töltöttem a nyarat, Balatonlellén. Az építőtábor az iskolai szünet legjobb formája volt, a tanulók az ország különböző tájairól jöttek, a cél az volt, hogy a városi gyerekeket megismertessék a fizikai és a mezőgazdasági munka szépségeivel, ám szervezési nehézségek miatt a napok többnyire lazsálással teltek. Volt néha valamilyen politikai előadás, amit azért tisztességből végighallgattunk, majd jött a Balaton, napozás, fürdés, fejelés a sekély vízben, este szalonnasütés, fröccs, sör, kapcsolatépítés, annak teljes mélységében. Képeslapokat küldtem Julinak, naponta vittem a postára.

Semmi kétség, beleszerettem. Már a gimnázium legelső évében, amint megláttam. Hosszú leveleket írtam neki, olykor Shakespeare-idézetet is, lopva, ő azonban nemigen válaszolt. Ha igen, akkor csak annyit, hogy most legfontosabb a tanulás és az érettségi, ráadásul ez Budapest egyik meglehetősen kemény és konzervatív középiskolája volt, magánélet kizárva.

Juli gyönyörű lány volt, minden nap róla álmodoztam. Hívtam hangversenyre, színházba, moziba, sétálni a Városligetbe, ahol már meg is foghattam a kezét. Jártunk könyvtárba tanulni, hazafelé együtt sétáltunk, beszéltem neki arról, hogy filozófus szeretnék lenni, és egyszer majd mesélek Descartes-ról, hátha így több esélyem lenne csókolózásra a kapualjban, de a kísérletek mindig eredménytelenek maradtak.

Kirándultunk a Normafához, leheveredtünk a fűbe, láttam már ilyet filmekben, hogy a természet közelsége ösztönzően hat az érzelmi világra, próbálkoztam is, de hiába.

- Kedvellek, Gyuri – mondta -, de most első a tanulás.

- Júlia csak tizennégy éves volt – próbáltam klasszikusokkal érvelni.

- De nem járt a Radnótiba – Megsimogatta az arcomat, mielőtt elváltunk a házuk előtt. Azért ez is valami, gondoltam.

Az érettségi csakugyan kemény próbatétel volt, több, mint élet-halál ügye.

Azt is tudtam, hogy Juli egy vidéki egyetemre jelentkezett, fel is vették, komoly és elszánt volt ebben is, márpedig így mindennek vége.

Vasárnap reggel érkeztem haza a táborból, akkor olvastam a levelezőlapját.

- Bocsánat, indulnom kell – mondtam a szüleimnek. Csak néztek utánam.

Akkoriban nem volt internet, telefonon sem lehetett megtudni, mikor indul vonat Révfülöpre. Ráadásul a délutáni. Taxival mentem - anyám sóhajtott is, micsoda pénzkidobás -, aztán négy órát vártam a Déliben.

Juli kis piros sortot és világoskék ujjatlan blúzt viselt, úgy integetett az állomáson. Szebb volt, mint valaha. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna a karját.

- Meghívsz egy fagylaltra? – kérdezte. – Ezzel még soha nem próbálkoztál.

És ismét beigazolódott G.B. Shaw klasszikus tétele: soha ne akard megismerni a nőket, mert a végén magadat sem ismered meg. Én is így jártam.

De máskülönben meg mi értelme az egésznek?