Révfülöp, a délutánival

Levelezőlapot kaptam Julitól. Egyedül nyaralok Révfülöpön, vasárnap a délutáni vonatnál várlak, ezt írta.
1967-ben, az érettségi után építőtáborban töltöttem a nyarat, Balatonlellén. Az építőtábor az iskolai szünet legjobb formája volt, a tanulók az ország különböző tájairól jöttek, a cél az volt, hogy a városi gyerekeket megismertessék a fizikai és a mezőgazdasági munka szépségeivel, ám szervezési nehézségek miatt a napok többnyire lazsálással teltek. Volt néha valamilyen politikai előadás, amit azért tisztességből végighallgattunk, majd jött a Balaton, napozás, fürdés, fejelés a sekély vízben, este szalonnasütés, fröccs, sör, kapcsolatépítés, annak teljes mélységében. Képeslapokat küldtem Julinak, naponta vittem a postára.
Semmi kétség, beleszerettem. Már a gimnázium legelső évében, amint megláttam. Hosszú leveleket írtam neki, olykor Shakespeare-idézetet is, lopva, ő azonban nemigen válaszolt. Ha igen, akkor csak annyit, hogy most legfontosabb a tanulás és az érettségi, ráadásul ez Budapest egyik meglehetősen kemény és konzervatív középiskolája volt, magánélet kizárva.
Juli gyönyörű lány volt, minden nap róla álmodoztam. Hívtam hangversenyre, színházba, moziba, sétálni a Városligetbe, ahol már meg is foghattam a kezét. Jártunk könyvtárba tanulni, hazafelé együtt sétáltunk, beszéltem neki arról, hogy filozófus szeretnék lenni, és egyszer majd mesélek Descartes-ról, hátha így több esélyem lenne csókolózásra a kapualjban, de a kísérletek mindig eredménytelenek maradtak. 
Kirándultunk a Normafához, leheveredtünk a fűbe, láttam már ilyet filmekben, hogy a természet közelsége ösztönzően hat az érzelmi világra, próbálkoztam is, de hiába. 
- Kedvellek, Gyuri – mondta -, de most első a tanulás. - Júlia csak tizennégy éves volt – próbáltam klasszikusokkal érvelni. - De nem járt a Radnótiba – Megsimogatta az arcomat, mielőtt elváltunk a házuk előtt. Azért ez is valami, gondoltam. 
Az érettségi csakugyan kemény próbatétel volt, több, mint élet-halál ügye. Azt is tudtam, hogy Juli egy vidéki egyetemre jelentkezett, fel is vették, komoly és elszánt volt ebben is, márpedig így mindennek vége.
Vasárnap reggel érkeztem haza a táborból, akkor olvastam a levelezőlapját. 
- Bocsánat, indulnom kell – mondtam a szüleimnek. Csak néztek utánam.
Akkoriban nem volt internet, telefonon sem lehetett megtudni, mikor indul vonat Révfülöpre. Ráadásul a délutáni. Taxival mentem - anyám sóhajtott is, micsoda pénzkidobás -, aztán négy órát vártam a Déliben. 
Juli kis piros sortot és világoskék ujjatlan blúzt viselt, úgy integetett az állomáson. Szebb volt, mint valaha. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna a karját. 
- Meghívsz egy fagylaltra? – kérdezte. – Ezzel még soha nem próbálkoztál.
És ismét beigazolódott G.B. Shaw klasszikus tétele: soha ne akard megismerni a nőket, mert a végén magadat sem ismered meg. Én is így jártam. 
De máskülönben meg mi értelme az egésznek?
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.04.29. 08:48

Vakvágányon

Ürgebőrbe csomagolt iratokat fújt be a szél a postaládámba. A dokumentumokra az volt rá írva, hogy szig. biz., 99 és fél évre titkosítva. Kiderült belőlük, hogy a Belgrád-Budapest vasútvonalat meghosszabbítják Felcsútig.
De félre a tréfával. Egyáltalán nem vicces, hogy egy Magyarország számára érdemben nem sok előnnyel járó, a kamatokkal együtt majd’ ezer milliárdos beruházást fizettetne ki a magyar adófizetőkkel a miniszterelnök. Hiszen ne legyenek illúzióink, a nemzeti egyeduralmi rendszerben (NER) ekkora beruházásról kizárólag Orbán Viktor dönthetett.
Akkor mégis, kinek az érdeke? Elsősorban a kínaiaknak, akik így a mi pénzünkön hídfőállást építhetnek ki egy uniós tagországban. Ráadásul a lassuló világgazdasági környezetben kínai cégek, mérnökök, melósok kapnak munkát, és - számukra persze aprópénznek számító profitot - néhány millió dollárt is besöpörhetnek.
Nem véletlen, hogy amikor Szijjártó Péter külminiszter Pekingben eredményt hirdetett, „elfelejtette” a győztes konzorciumot megnevezni. Jó oka volt rá, hiszen az nem volt más, mint két kínai cég mellett a gazdája, Orbán Viktor strómanjának és vagyonkezelőjének tartott Mészáros Lőrinc nevéhez köthető RM International Zrt. Az pedig már a cinikus arcátlanság kvintesszenciája, hogy Hidvéghi Balázs kommunikációs igazgató szemrebbenés nélkül képes volt felmondani a leckét, hogy a tulajdonosi hátteret nem vették figyelembe a döntésnél, csak a szalmai felkészültséget és a kedvezőbb árajánlatot.
Akik arra számítottak, hogy Orbán és a cimborái, ha már megtömték a zsákjukat, akkor talán az ország érdekével is törődnek majd, azok nem ismerik azt a régi igazságot, hogy a sok pénznél csak a még több pénz jobb.
Az ország váltókezelője vakvágányra terelte Magyarországot. Legfőbb ideje lenne pedig átállítani azt a váltót az Európába tartó vágányra.
Szerző
Bihari Tamás

Nincs más út

A gazdasági, majd a menekültválság a szociáldemokraták népszerűségének ártott leginkább, hiszen 2008-2009-ben több uniós országban baloldali kormány volt hatalmon, így a választók őket büntették a gazdasági nehézségekért. Nem véletlen, hogy ezt követően jó néhány olyan baloldali párt jelent meg Európában, amely azt hirdette, vissza kell térni a tradicionális baloldali gyökerekhez, mert a centrista politika megbukott. Görögországban létrejött a Sziriza, Spanyolországban pedig a Podemos. Míg a görög politikai erő a németek uniós hegemóniája ellen lépett fel, utóbbi tömörülés elnöke, Pablo Iglesias azt hangoztatta, hogy Margaret Thatcher és Ronald Reagan globalizált kapitalizmusa tehet a világ bajairól. 
A tradicionális szociáldemokrata pártok nem kis aggodalommal szemlélték a spanyol-görög lázadást az Európai Unió, Németország és a fennálló rend ellen. Görögországban például a Pánhellén Szocialista Mozgalom támogatottsága hat év alatt az egytizedére zuhant, de a spanyol szocialisták is visszaestek a közvélemény-kutatásokban. 
A nagy kérdés azonban az volt, mennyire valósítható meg a mai világban e pártok programja. Ezért is volt érdekes „kísérlet” a Sziriza hatalomra kerülése 2015-ben. Alekszisz Ciprasz pártja azt hirdette, nem kell visszafizetni az állam hiteleit, ez a politika azonban hónapok alatt megbukott. Janisz Varufakisz gazdaságpolitikájával kis híján csődbe vitte az országot, harcias antiglobalizmusa rendkívül súlyos károkat okozott. Ciprasz kormányfő pragmatikusabb volt pénzügyminiszterénél: néhány hónap alatt vált ellenállóból a hitelmegállapodás támogatójává. Spanyolországban a Podemos ugyan nem került hatalomra, de támogatottsága így is sokat romlott. Sokan kételkedni kezdtek a párt programjának megvalósíthatóságában, ami a szocialisták népszerűségének emelkedését eredményezte. 
A baloldali pártok valami újat akartak ugyan, de nem tudtak felmutatni olyan programot, amely a Németország által fémjelzett uniós gazdaságpolitika hiteles alternatívája lenne.