Tutyi

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik büszkék az identitásukra, arra, akik, és ezt nem átallják minden lehető módon megosztani a többiekkel. Ott vannak például a kamionosok. Biztosan látták már az országutak királyait, akik alig látszanak ki az üveg mögül, tudniillik eltakarják őket a különböző méretű zászlók, matricák és feliratok, Csonka Magyarország nem ország, Forza Milan és Jön már Józsi az úthengerrel. És aki még ezután is kilátszik, azt körülveszik az otthon melegét árasztó plüssök. 
Na de a nemzeti érzelmen és a focin túl mégis a személyes identitás kinyilvánítása a legfontosabb. Hogy tudniillik: Tutyi. A minap hosszasan volt alkalmam megfigyelni a mögöttem haladó kamiont, a szélvédőn kifelé fordított, villanykijelzős (!) táblával, amely fikarcnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy aki ott, a kormány mögött ül, maga Tutyi. Kilométereken keresztül gondolkoztam, hogy ezzel vajon mit akar üzenni a világnak? Lehet, hogy Tutyinak lenni valami hatalmas kiváltság, amit csak egy másik kamionos érthet meg, aki a maga táblájával rója az országutakat, és akit – teszem azt – Trógernek vagy Bucinak hívnak? Rejtély. Láttam már Kiscsikót, Odabaszt és Ferit is. Talán a hosszú úton egész egyszerűen elfelejtik, hogy kik is ők valójában, és olyankor elég csak a táblára pillantani a szélvédőn. 
Sokkal egyértelműbb üzenetük van a tetovált feliratoknak. Ott van például az a szimpatikus úr, aki előttem áll sorban a stadion vécéjében, a kézfején csak ennyi: ÜSS! A szituációt persze itt is nehezen képzelem el. Talán egy verekedés hevében áll tanácstalanul, és azon töpreng, mit is kellene tennie. Vagy éppen ellenkezőleg, a vele szemben állót biztatja? Vagy csak jól esik a tudat, hogy mindenki látja, mi a véleménye a konfliktusok kezeléséről és úgy általában a világról? 
Az igazi misztérium azonban a szerelem és úgy általában az örökké tartó párkapcsolatok hirdetése, bőrön. Húsz év körüli, atlétatrikós fiatalember áll a villamoson, karján félreérthetetlen szerelmi vallomással: MARI AZ ENYÉM. Tetszetős, talán kissé alul öltözött (úgy értem, főleg alul öltözött, fölül kevésbé) hölgyismerősét karolja át. Ez azért tényleg szép – gondolom –, ilyen fiatalon elköteleződni egy életre! És milyen szerencsés lehet ez a Mari, aki nemcsak örökké ezé a kedves fiatalemberé, hanem már most tudhatja, hogy mindig is számíthat majd rá. Történjen bármi, ő kitart mellette, ha másért nem, hát mert magára varratta, kinyilatkoztatta, közhírré tette, egyszóval vállalta őt egy életre. Végre egy felirat, ami nem akar más lenni, mint ami: egy gyönyörű szerelmi vallomás az Igazinak. 
Szállnának le, a lány nehezen szedelőzködik – a táskájával van valami gond, nem akar kinyílni vagy becsukódni, tudja isten –, a fiú sürgeti, láthatóan nem akar lemaradni valami fontosról. Nebazd föl az agyam, Hajni, mert itt hagylak, aztán jöhetsz egyedül – mondja, és leugrik, arrébb taszítva néhány óvatlan utast. – Mit gondolsz, örökké fogok várni rád? 
Marinak szerencséje volt. Határozottan így gondolom.
Szerző
Kövesdi Péter

A nagy túlélő

Miután 2014-ben Pedro Sánchez, a szocialisták főtitkára lett a spanyol ellenzék vezetője, sokan féltették a pártot a teljes enyészettől. Egyrészt mert megjelent a színen a baloldali rivális Podemos, másrészt mivel bár jóvágású, rokonszenves politikus, a párt egykori nagyjai nem voltak meggyőződve rátermettségéről. Ám a 2016-os választás után két évvel, amikor a konzervatív Néppárt komoly válságba került, eljött az ő ideje: kisebbségi kormányt alakított. 
Hamar kiderült: igenis képes új lendületet adni a PSOE-nak. Enyhített a megszorításokon, amivel sikerült növelnie a belső fogyasztást, felgyorsult a gazdasági növekedés, és csökkent az állástalanok aránya. Míg tavaly év végén még a Néppárt, majd a Ciudadanos vezette a közvélemény-kutatásokat, januárban már átvette a vezetést a szocialista párt, és folyamatosan növelte előnyét. A vasárnapi voksoláson majdnem negyvennel emelte mandátumai számát az előző választáshoz képest.
A sima győzelemhez az is kellett, hogy a jobboldal „felszalámizta” magát. Megjelent a színen a jobboldali nacionalista Vox, amely magával rántotta mind a Néppártot, mind a Ciudadanost. Mindkét párt jobbra fordult, utóbbi tömörülés vezetője, Albert Rivera a kampány során kijelentette: nem hajlandó koalíciót kötni a szocialistákkal. Rivera és a néppárti vezető, Pablo Casado nem tanult a német CSU példájából: a keresztényszociálisok népszerűsége azután csökkent jelentősen, miután a centrum helyett a jobboldali radikalizmus felé mozdultak el.
A szocialistáknak nem lesz könnyű kormányt alakítaniuk, hiszen a katalán függetlenségpártiakkal is tárgyalniuk kell az új kabinetről. Olyan alkotmányos válság azonban nem fenyeget, mint 2016 után, mert Sánchez az utóbbi egy évben megmutatta: egy kisebbségi kormány fejeként képes ellavírozni a mást és mást óhajtó érdekcsoportok között.

Felvonulók

Az utóbbi években főleg Thürmer Gyula hívei vonultak a Kodály köröndről a Városligetbe május elsején, a többi párt és a szakszervezetek eleve oda hirdették meg a programjaikat. Nos, a Munkáspárt korán kelő hívei idén is gyalogolnak egy keveset az Andrássy úton, de rögtön utánuk egy várhatóan nagyobb tömeg is elindul ugyanott: három szakszervezeti szövetség és a negyedik egyik legnagyobb szervezete együtt tart felvonulást. 
Nem nosztalgiából menetelnek, hanem tiltakozásként a kormány munkavállaló ellenes lépései miatt. Nem lesz dísztribün, az ország első embereinek senki nem integet majd, ők manapság amúgy se vegyülnek a néppel. Szóval jönnek az önmagukat kereső szakszervezetek, lesz zászlólengetés, táblaerdő, utána meg szónokok és közbeszélgetés egy közös sátorban, ameddig bírják a hideget a résztvevők. 
Az utóbbi hónapok sikeres bérharcai és a félbeszakadt utcai tiltakozások elemzése mellett pedig nyilván az lesz az egyik legfontosabb kérdés a színpadon és a vitában is, hogy hol tart ma a magyar munkavállalók érdekvédelme. Nemrég a szakszervezetek éves pénzügyi beszámolóiból próbált helyzetképet rajzolni a Policy Agenda a szakszervezetek nagyságáról. Az eredmény mélypontot mutat, alig több mint 300 ezer tagdíjfizető dolgozót. A sztrájksikerek, az új arcok, a fiatalok megjelenése, az, hogy a nemzetközi szakszervezeti vezetők is egyre gyakrabban jelennek meg nálunk, már az ébredést jelzi, de még elérhetetlennek látszik az egymilliós tagság. Pedig elemzők szerint ennyi kellene, hogy a kormány kénytelen legyen komolyan venni a dolgozók követeléseit. 
A szakszervezetek a télen megtették ehhez az első lépést, vezetőik azt nyilatkozzák: már nemcsak a nyugdíjba vonulókat, a szervezett munkahelyről kilépőket tudják pótolni, hanem sok helyen ezen túl is nő a taglétszám. A második lépés az összefogás megmutatása, benne a közös felvonulás és majális lehet, de hosszú lesz ez a menetelés, s végig ellenszélben. 
Itt van a szembenézés és a tudatos felkészülés megkezdésének ideje. Itt van május elseje.