Tutyi

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik büszkék az identitásukra, arra, akik, és ezt nem átallják minden lehető módon megosztani a többiekkel. Ott vannak például a kamionosok. Biztosan látták már az országutak királyait, akik alig látszanak ki az üveg mögül, tudniillik eltakarják őket a különböző méretű zászlók, matricák és feliratok, Csonka Magyarország nem ország, Forza Milan és Jön már Józsi az úthengerrel. És aki még ezután is kilátszik, azt körülveszik az otthon melegét árasztó plüssök.

Na de a nemzeti érzelmen és a focin túl mégis a személyes identitás kinyilvánítása a legfontosabb. Hogy tudniillik: Tutyi. A minap hosszasan volt alkalmam megfigyelni a mögöttem haladó kamiont, a szélvédőn kifelé fordított, villanykijelzős (!) táblával, amely fikarcnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy aki ott, a kormány mögött ül, maga Tutyi. Kilométereken keresztül gondolkoztam, hogy ezzel vajon mit akar üzenni a világnak? Lehet, hogy Tutyinak lenni valami hatalmas kiváltság, amit csak egy másik kamionos érthet meg, aki a maga táblájával rója az országutakat, és akit – teszem azt – Trógernek vagy Bucinak hívnak? Rejtély. Láttam már Kiscsikót, Odabaszt és Ferit is. Talán a hosszú úton egész egyszerűen elfelejtik, hogy kik is ők valójában, és olyankor elég csak a táblára pillantani a szélvédőn.

Sokkal egyértelműbb üzenetük van a tetovált feliratoknak. Ott van például az a szimpatikus úr, aki előttem áll sorban a stadion vécéjében, a kézfején csak ennyi: ÜSS! A szituációt persze itt is nehezen képzelem el. Talán egy verekedés hevében áll tanácstalanul, és azon töpreng, mit is kellene tennie. Vagy éppen ellenkezőleg, a vele szemben állót biztatja? Vagy csak jól esik a tudat, hogy mindenki látja, mi a véleménye a konfliktusok kezeléséről és úgy általában a világról?

Az igazi misztérium azonban a szerelem és úgy általában az örökké tartó párkapcsolatok hirdetése, bőrön. Húsz év körüli, atlétatrikós fiatalember áll a villamoson, karján félreérthetetlen szerelmi vallomással: MARI AZ ENYÉM. Tetszetős, talán kissé alul öltözött (úgy értem, főleg alul öltözött, fölül kevésbé) hölgyismerősét karolja át. Ez azért tényleg szép – gondolom –, ilyen fiatalon elköteleződni egy életre! És milyen szerencsés lehet ez a Mari, aki nemcsak örökké ezé a kedves fiatalemberé, hanem már most tudhatja, hogy mindig is számíthat majd rá. Történjen bármi, ő kitart mellette, ha másért nem, hát mert magára varratta, kinyilatkoztatta, közhírré tette, egyszóval vállalta őt egy életre. Végre egy felirat, ami nem akar más lenni, mint ami: egy gyönyörű szerelmi vallomás az Igazinak.

Szállnának le, a lány nehezen szedelőzködik – a táskájával van valami gond, nem akar kinyílni vagy becsukódni, tudja isten –, a fiú sürgeti, láthatóan nem akar lemaradni valami fontosról. Nebazd föl az agyam, Hajni, mert itt hagylak, aztán jöhetsz egyedül – mondja, és leugrik, arrébb taszítva néhány óvatlan utast. – Mit gondolsz, örökké fogok várni rád?

Marinak szerencséje volt. Határozottan így gondolom.