„Olyan ő, mint az a tibeti szerzetes, aki kiszállt a testéből, és hangokká változott. Fizikai mivolta csupán eszköz a hangok megszólaltatásához...” – olvasható róla a Müpa honlapján és más internetes ajánlókban. Nem tudni, kitől származik az idézet, mindenesetre tükrözi azt a szinte ájult tiszteletet, amit a jövőre hetvenedik életévét betöltő Szokolov iránt illik tanúsítani. Meg is telt a legnagyobb magyar hangversenyterem, még a színpadon is szokatlanul nagy számban ültek nézők, és sokan még így is lemaradtak az élményről.
Amikor tizenöt éve először jött hozzánk, Richter utódját látták Szokolovban a zeneszeretők, hatalmas rajongótábora alakult ki, kultikus figurává vált. Beethoven „Vihar” szonátáját tizenhárom évvel ezelőtt hallottam tőle, és akkor nem voltam teljesen elégedett az olvasattal, mint ahogy most sem a C-dúr szonáta megszólaltatásával. Zongorista erényei elvitathatatlanok az orosz művésznek, aki tizenhat éves korában, vidéki – akkor még leningrádi – fiúként arra vetemedett, hogy megnyerje a moszkvai Csajkovszkij Versenyt. Most is úgy halottam, hogy miközben szinte felsőbbrendűnek nevezhető billentési és pedálozási technikájával kialakított egy olyan játékstílust, amely úgy tűnik, megfelelően alkalmazkodik a zenei alakzatokhoz, magának a beethoveni lényegnek a megjelenítése hagy kívánni valókat maga után játékában. A hangszínek gyakran még igazán szépek sem voltak, főleg a forte részekben, ha meg valóban szinte éterien szóltak, csak önmagukban voltak csodálhatók, gyakran pedig egyszerű dallamformálási feladatok sem sikerültek igazán szépre sem a szonátában, sem a bagatellekben. Nem sikerült sem ezekben sem ott igazán mélyre hatolnia a művésznek és erre az sem mentség, hogy az igazi Beethoven talán nem is ezekben a művekben rejtőzik. Csillogó, de – egy ilyen nagyra tartott művésztől – némileg felületes volt a produkció.
A második részben Brahms darabjai egyvégtében hangzottak el, mintegy háromnegyed órában, tudni, Szokolov nem feltétlenül keresi a közönség kegyeit. Az nyilvánvaló, hogy a pianista és a hallgatói képességeket nagyobb mértékben igénybe vevő produkciók elve erősebb hatást képesek elérni, egyszerűen azzal, hogy a hosszabb idő alatt mindkét fél jobban ráhangolódik a feladatra. Itt már kevésbé érheti be könnyedén odadobott megoldásokkal az a zongorista, akinek valójában semmi sem elég nehéz, gyakrabban volt kiegyensúlyozottabb a technika és a zenei tartalom kapcsolta, mint a Beethoven művekben. Sokszor érezhettük, Brahms zenéjének lényegét halljuk. Megszokott Szokolov hangversenyein a hat ráadás, az utolsóban, a Bach-Busoni korálfeldolgozásában ismét az volt az érdekes, milyen nyers hangon, különösebb dallamformálási erények bemutatása anélkül is képes zongorázni Szokolov, ugyanakkor egészen különösen szép, mondhatni felülmúlhatatlan volt előadásában Schubert Magyar dallam című kis remeke, azt a valódi nagy zongoraművészt hallottam megszólaltatása során, aki tényleg mindent tud, nem csak a billentyűkről, hanem az életről is.
Beethoven C-dúr szonáta
Beethoven 11 bagatell
Brahms Hat zongoradarab
Brahms Négy zongoradarab
Grigorij Szokolov zongora
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 29.
