Kurtágé az operavilág legrangosabb díja

Publikálás dátuma
2019.05.01. 14:47
Kurtág György
Fotó: Kisbenedek Attila / AFP
A darab óriási sikert aratott az Opera Awards versenyen.
A legjobb világpremier kategóriában ismerték el Kurtág György Fin de Partie című operájának milánói Scala-beli bemutatóját az Opera Awards világversenyen. A Kossuth-díjas zeneszerző Samuel Beckett 1957-ben Párizsban bemutatott A játszma vége című abszurd drámáját zenésítette meg. A bemutatót 2018. november 15-én tartották óriási sikerrel. 
Szerző
Témák
Kurtág György

A nagyon várt mester

Publikálás dátuma
2019.04.30. 14:14

Fotó: MÜPA
Másfél évtizede rendszeresen jön hozzánk Grigorij Szokolov, az eltelt évek alatt valóságos rajongótábora alakult ki. Most is sokan jöttek a Müpába és tapsolták végig estjét, az összes ráadást is végigvárva.
„Olyan ő, mint az a tibeti szerzetes, aki kiszállt a testéből, és hangokká változott. Fizikai mivolta csupán eszköz a hangok megszólaltatásához...” – olvasható róla a Müpa honlapján és más internetes ajánlókban. Nem tudni, kitől származik az idézet, mindenesetre tükrözi azt a szinte ájult tiszteletet, amit a jövőre hetvenedik életévét betöltő Szokolov iránt illik tanúsítani. Meg is telt a legnagyobb magyar hangversenyterem, még a színpadon is szokatlanul nagy számban ültek nézők, és sokan még így is lemaradtak az élményről. Amikor tizenöt éve először jött hozzánk, Richter utódját látták Szokolovban a zeneszeretők, hatalmas rajongótábora alakult ki, kultikus figurává vált. Beethoven „Vihar” szonátáját tizenhárom évvel ezelőtt hallottam tőle, és akkor nem voltam teljesen elégedett az olvasattal, mint ahogy most sem a C-dúr szonáta megszólaltatásával. Zongorista erényei elvitathatatlanok az orosz művésznek, aki tizenhat éves korában, vidéki – akkor még leningrádi – fiúként arra vetemedett, hogy megnyerje a moszkvai Csajkovszkij Versenyt. Most is úgy halottam, hogy miközben szinte felsőbbrendűnek nevezhető billentési és pedálozási technikájával kialakított egy olyan játékstílust, amely úgy tűnik, megfelelően alkalmazkodik a zenei alakzatokhoz, magának a beethoveni lényegnek a megjelenítése hagy kívánni valókat maga után játékában. A hangszínek gyakran még igazán szépek sem voltak, főleg a forte részekben, ha meg valóban szinte éterien szóltak, csak önmagukban voltak csodálhatók, gyakran pedig egyszerű dallamformálási feladatok sem sikerültek igazán szépre sem a szonátában, sem a bagatellekben. Nem sikerült sem ezekben sem ott igazán mélyre hatolnia a művésznek és erre az sem mentség, hogy az igazi Beethoven talán nem is ezekben a művekben rejtőzik. Csillogó, de – egy ilyen nagyra tartott művésztől – némileg felületes volt a produkció. A második részben Brahms darabjai egyvégtében hangzottak el, mintegy háromnegyed órában, tudni, Szokolov nem feltétlenül keresi a közönség kegyeit. Az nyilvánvaló, hogy a pianista és a hallgatói képességeket nagyobb mértékben igénybe vevő produkciók elve erősebb hatást képesek elérni, egyszerűen azzal, hogy a hosszabb idő alatt mindkét fél jobban ráhangolódik a feladatra. Itt már kevésbé érheti be könnyedén odadobott megoldásokkal az a zongorista, akinek valójában semmi sem elég nehéz, gyakrabban volt kiegyensúlyozottabb a technika és a zenei tartalom kapcsolta, mint a Beethoven művekben. Sokszor érezhettük, Brahms zenéjének lényegét halljuk. Megszokott Szokolov hangversenyein a hat ráadás, az utolsóban, a Bach-Busoni korálfeldolgozásában ismét az volt az érdekes, milyen nyers hangon, különösebb dallamformálási erények bemutatása anélkül is képes zongorázni Szokolov, ugyanakkor egészen különösen szép, mondhatni felülmúlhatatlan volt előadásában Schubert Magyar dallam című kis remeke, azt a valódi nagy zongoraművészt hallottam megszólaltatása során, aki tényleg mindent tud, nem csak a billentyűkről, hanem az életről is. Beethoven C-dúr szonáta Beethoven 11 bagatell Brahms Hat zongoradarab Brahms Négy zongoradarab Grigorij Szokolov zongora Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 29.
Szerző

Meghalt John Singleton

Publikálás dátuma
2019.04.30. 06:54

Fotó: ROBYN BECK / AFP
A filmrendező-producer Los Angelesben, 51 éves korában hunyt el.
A művész áprilisban szenvedett agyvérzést, és két hete újabb agyvérzéssel került kórházba. Múlt péntekre virradóra kómába esett, és az orvosok szerint nem volt esély arra, hogy magához térjen. A család egyetértésével hétfőn délután lekapcsolták az életfunkcióit biztosító gépeket.
„John békésen, családtagjai és barátai körében hunyt el”

– olvasható a család által kiadott közleményben, amelyet több amerikai televíziós csatorna is ismertetett.

Singleton 1991-ben, 23 évesen debütált rendezőként a Fekete vidék című filmjével, amelynek egyúttal a forgatókönyvírója is volt. A Los Angeles szegénynegyedeiben uralkodó erőszakot bemutató, önéletrajzi elemeken alapuló alkotást 1992-ben két Oscar-díjra is jelölték. Ő volt az első afroamerikai – és egyben a legfiatalabb – rendező, akit legjobb rendezőként Oscar-díjra jelöltek. Ezt követően olyan filmeket rendezett, mint a Hazug igazság, a Shaft, a Négy tesó vagy az Elhurcolva.
„Látomásos rendező és a társadalmi jelenségek kommentátora volt”

– írta halálhírére reagálva az őt képviselő ICM irodalmi és filmügynökség.

Szerző