Anyám 1951 áprilisában copfba fonja a haját, és nem gondol arra, hogy négy év múlva kisfiút szül egy férfinak, aki hamarosan elhagyja, örökre. Nem gondol arra, hogy „kíméletlen emberharcos” lesz belőle, kétszeres Októberi Díjas, aki megízleli a magány és a kínhalál minden stációját.
Nem tud semmit arról sem, hol és mikor él. Állnak Pista bátyával az oroszlámosi fényképész lencséje előtt, komoly, szinte szomorú tekintettel, varratott szövetzakóban, kihajtott nyakú, fehér ingben, szorosan egymás mellett, mint két reményvesztett Engel. Mutti derékig érő, koromfekete haja két copfba fonva, de csak a bal látszik, kifut lenn a fotóból. Nagyon szépek. Mit sem sejtenek még az eljövendő világ könnyed fazonigazításairól.
Pedig, zajlik az élet, nem is akárhogyan: szerveződik az „önigazgatású szocializmus”, amikor ők, a két „deklasszált elem”, már nem járhatnak gimnáziumba. Gizit cipésznek taníttatják, Pistát műszerésznek. Mutti majd kitör, Batya behajol – lesz még minden: kitüntetés, börtön, csupasz kavicsok az Adria partján. Keményen különbséget kell tenniük a jugoszláv to je život (ez az élet) és tvoj je život (tiéd az élet) között…
Nagyapám Morloch Anton, sváb kőműves és parasztember, akit kitagadnak tehetős középgazda famíliájából, mert elveszi szegény nagyanyámat, a magyar Nagy Matildot. Évekig vándorol a Délvidéken, amíg a család utolsó előtti szálláshelyére, Oroszlámosra érkezik. Kevés földet vesz a Podlokány határban, és csendesen gazdálkodik. 1952-ben egy sváb, aki túlélte a partizánok boszniai lágerét, okosan teszi, ha meghúzza magát. Ezért a Tata és a Nagyi két gyermekükkel 1957-ig itt laknak, majd végleg Szabadkára települnek.
Oroszlámos (Banatsko Aranđelovo) akkoriban 3133 lakosú bánsági falu, a magyar–szerb–román hármas határ közelében. A fennmaradt legenda szerint az 1003 körül erre táborozó Csanád vezérnek álmában oroszlán jelent meg, innen származik a neve. Csanád a Marosváron talált görög apátot és tíz szerzetest itt telepítette le, és Szent György tiszteletére monostort alapított számukra. Mindenesetre nyomorult egy hely, máig: szegénység, igénytelenség, világvége kocsma. Sem monyostor, sem oroszlány.
Nálunk nem volt „családi legendárium” – nem beszéltünk a múltról, életünket az évszakok változásai irányították. Nagyapáék tavasszal búzát és kukoricát vetettek, nyáron gyümölcsöt szedtek és árultak a piacon, ősszel szőlőt szüreteltek, bort élesztettek, télen sült krumplit meg tököt ettünk, és Tata felolvasta a Nagy Indiánkönyvet. Még Bibliánk sem volt, csak egy kapcsos zsoltároskönyv, amit Ómama tízévesen kapott, és 1889. április hó 17-től írták bele szálkás kézírással, fekete tintával a lakodalmak, születések és temetések évszámait. Ezért én most csak anyám hajáról tudok írni.
A színe fakó, és már régen nincs befonva, mire megismerem. Hetedikben elcsenem L’Oréal hajlakkját, és szigorúan oldalra választott sérómat, penge tetűsétánnyal, vastagon lefújom vele. Így megyek a Kizúr István Elemi Iskola tornatermébe, az első táncos délutánra, Olaszból hozott, harántcsíkos rövid ujjú ingemben, aminek plasztikcipzárját többen megcsodálják. A Led Zeppelin dübörög szalagos magnóról, megdöbbenek: nem ismerem ezt a zenét, nem tudok rokizni, nem tudom, de megmarad bennem egy érzés.
Mutti leérettségizik a szabadkai egészségügyi iskolában, munka mellett végzi nappalin a két évet. A lányosztály úgy dönt, hogy mindenki daueroltassa be a haját, és ugyanabban a bizsu nyakláncban fényképezkedjen a tablóra. Anyámat bosszantja a snassz és személytelen külső, de nincs más választása. Megbocsátó tekintettel néz 1971-be, pedig a fotó minőségi, és a hangulat, általában, derűs. Csak a frizura túl perfekt, és a fény eszméletlen.
Hazautazok Pestről minden hónap végén, hozom a szennyes ruhát, viszem a kosztot. A második évet végzem a bölcsészkaron, és már nem mutatom meg az indexemet, mert a tanulmányi átlagom 4,57-ről 3,9-re esett vissza. Mutti nem kéri számon, csak elhiszi, amit mondok, amit hazudok. Te leszel, Lacikám, az első diplomás a családban – mondja, és a mellemet összeszorítja a szégyen. Nézd csak, van egy ősz hajszálam. Kihúzod? Mosolyog, negyvenéves. Kihúzom, mosolygok, húszéves vagyok.
Kevés a pénzünk, kell az egyetemre, ezért a Mutti aranyat csempész Triesztből. A banda vezetője Kis Zoli haverom nagymamája, aki minden vámost ismer. Zoli anyja, Ilona néni frizernő, maszek fodrászatot tart, eldugva a házuk udvarában. Számító, kikapós nőcske, aki nem szeret kockáztatni, de néhány olcsó, 14 karátos ékszerért cserébe hónapokig mossa, vágja, tupírozza anyám haját. Akkoriban a hidrogénszőke a divatos.
Anya ötvenévesen teljesen megőszül, de nem ez a legszörnyűbb. Rákot kap, a kemoterápia után kihullik a haja. Leoperálják a fél mellét, szinte teljesen kopasz. A barátnői parókákat ajándékoznak neki: van közöttük barnásszőke, szőkésbarna, vöröses. Egyik sem tetszik neki, nem szereti feltenni őket. Együtt kávézunk, megbeszéljük az utolsó onkológiai eredményeket. Kánikula van, próbálok vidám lenni. Vedd le, Mutti, azt a hülye parókát, úgysem látja senki – mondom neki. Megigazítja, és régi barátsággal rám nevet: Nem azért viselem, mert szégyellem, hanem mert növesztem. Hogy majd megint befonhassam…