Triceps: Anyám copfja

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:05

Fotó: Fortepan
Anyám 1951 áprilisában copfba fonja a haját, és nem gondol arra, hogy négy év múlva kisfiút szül egy férfinak, aki hamarosan elhagyja, örökre. Nem gondol arra, hogy „kíméletlen emberharcos” lesz belőle, kétszeres Októberi Díjas, aki megízleli a magány és a kínhalál minden stációját. Nem tud semmit arról sem, hol és mikor él. Állnak Pista bátyával az oroszlámosi fényképész lencséje előtt, komoly, szinte szomorú tekintettel, varratott szövetzakóban, kihajtott nyakú, fehér ingben, szorosan egymás mellett, mint két reményvesztett Engel. Mutti derékig érő, koromfekete haja két copfba fonva, de csak a bal látszik, kifut lenn a fotóból. Nagyon szépek. Mit sem sejtenek még az eljövendő világ könnyed fazonigazításairól. Pedig, zajlik az élet, nem is akárhogyan: szerveződik az „önigazgatású szocializmus”, amikor ők, a két „deklasszált elem”, már nem járhatnak gimnáziumba. Gizit cipésznek taníttatják, Pistát műszerésznek. Mutti majd kitör, Batya behajol – lesz még minden: kitüntetés, börtön, csupasz kavicsok az Adria partján. Keményen különbséget kell tenniük a jugoszláv to je život (ez az élet) és tvoj je život (tiéd az élet) között… Nagyapám Morloch Anton, sváb kőműves és parasztember, akit kitagadnak tehetős középgazda famíliájából, mert elveszi szegény nagyanyámat, a magyar Nagy Matildot. Évekig vándorol a Délvidéken, amíg a család utolsó előtti szálláshelyére, Oroszlámosra érkezik. Kevés földet vesz a Podlokány határban, és csendesen gazdálkodik. 1952-ben egy sváb, aki túlélte a partizánok boszniai lágerét, okosan teszi, ha meghúzza magát. Ezért a Tata és a Nagyi két gyermekükkel 1957-ig itt laknak, majd végleg Szabadkára települnek. Oroszlámos (Banatsko Aranđelovo) akkoriban 3133 lakosú bánsági falu, a magyar–szerb–román hármas határ közelében. A fennmaradt legenda szerint az 1003 körül erre táborozó Csanád vezérnek álmában oroszlán jelent meg, innen származik a neve. Csanád a Marosváron talált görög apátot és tíz szerzetest itt telepítette le, és Szent György tiszteletére monostort alapított számukra. Mindenesetre nyomorult egy hely, máig: szegénység, igénytelenség, világvége kocsma. Sem monyostor, sem oroszlány. Nálunk nem volt „családi legendárium” – nem beszéltünk a múltról, életünket az évszakok változásai irányították. Nagyapáék tavasszal búzát és kukoricát vetettek, nyáron gyümölcsöt szedtek és árultak a piacon, ősszel szőlőt szüreteltek, bort élesztettek, télen sült krumplit meg tököt ettünk, és Tata felolvasta a Nagy Indiánkönyvet. Még Bibliánk sem volt, csak egy kapcsos zsoltároskönyv, amit Ómama tízévesen kapott, és 1889. április hó 17-től írták bele szálkás kézírással, fekete tintával a lakodalmak, születések és temetések évszámait. Ezért én most csak anyám hajáról tudok írni. A színe fakó, és már régen nincs befonva, mire megismerem. Hetedikben elcsenem L’Oréal hajlakkját, és szigorúan oldalra választott sérómat, penge tetűsétánnyal, vastagon lefújom vele. Így megyek a Kizúr István Elemi Iskola tornatermébe, az első táncos délutánra, Olaszból hozott, harántcsíkos rövid ujjú ingemben, aminek plasztikcipzárját többen megcsodálják. A Led Zeppelin dübörög szalagos magnóról, megdöbbenek: nem ismerem ezt a zenét, nem tudok rokizni, nem tudom, de megmarad bennem egy érzés. Mutti leérettségizik a szabadkai egészségügyi iskolában, munka mellett végzi nappalin a két évet. A lányosztály úgy dönt, hogy mindenki daueroltassa be a haját, és ugyanabban a bizsu nyakláncban fényképezkedjen a tablóra. Anyámat bosszantja a snassz és személytelen külső, de nincs más választása. Megbocsátó tekintettel néz 1971-be, pedig a fotó minőségi, és a hangulat, általában, derűs. Csak a frizura túl perfekt, és a fény eszméletlen. Hazautazok Pestről minden hónap végén, hozom a szennyes ruhát, viszem a kosztot. A második évet végzem a bölcsészkaron, és már nem mutatom meg az indexemet, mert a tanulmányi átlagom 4,57-ről 3,9-re esett vissza. Mutti nem kéri számon, csak elhiszi, amit mondok, amit hazudok. Te leszel, Lacikám, az első diplomás a családban – mondja, és a mellemet összeszorítja a szégyen. Nézd csak, van egy ősz hajszálam. Kihúzod? Mosolyog, negyvenéves. Kihúzom, mosolygok, húszéves vagyok. Kevés a pénzünk, kell az egyetemre, ezért a Mutti aranyat csempész Triesztből. A banda vezetője Kis Zoli haverom nagymamája, aki minden vámost ismer. Zoli anyja, Ilona néni frizernő, maszek fodrászatot tart, eldugva a házuk udvarában. Számító, kikapós nőcske, aki nem szeret kockáztatni, de néhány olcsó, 14 karátos ékszerért cserébe hónapokig mossa, vágja, tupírozza anyám haját. Akkoriban a hidrogénszőke a divatos. Anya ötvenévesen teljesen megőszül, de nem ez a legszörnyűbb. Rákot kap, a kemoterápia után kihullik a haja. Leoperálják a fél mellét, szinte teljesen kopasz. A barátnői parókákat ajándékoznak neki: van közöttük barnásszőke, szőkésbarna, vöröses. Egyik sem tetszik neki, nem szereti feltenni őket. Együtt kávézunk, megbeszéljük az utolsó onkológiai eredményeket. Kánikula van, próbálok vidám lenni. Vedd le, Mutti, azt a hülye parókát, úgysem látja senki – mondom neki. Megigazítja, és régi barátsággal rám nevet: Nem azért viselem, mert szégyellem, hanem mert növesztem. Hogy majd megint befonhassam…
Szerző

Sheila Heti: Változások könyve

Publikálás dátuma
2019.05.05. 10:14

Mit jelent pontosan az anyaság? Mit nyerünk és mit veszítünk, ha a gyermekvállalás mellett döntünk? Sheila Heti nagy port kavaró, különleges regénye, mely a Libri Kiadó gondozásában jelent meg magyarul, ezeket a kérdéseket feszegeti.
Anyám sosem volt képes megfelelni az anyja elvárásainak: sosem volt elég okos a szemében, sosem szerzett elég jó jegyeket. Ötvenszer olyan keményen dolgozott, mint bárki más. Hagyta, hogy az anyja álmai legyenek a saját álmai. Azért élt, hogy megfeleljen az anyja elvárásainak, még akkor is, amikor már ő is anya lett, még akkor is, amikor az anyja már halott volt. Az anyja felé fordulva élte az életét, nem felém fordulva. Mennyire reméled meghaladni az anyádat? Nem leszel teljesen más nő, akkor hát legyél egy kissé módosított változata, és lazíts. Nem muszáj mindenben utánoznod. Miért ne élj meg mást helyette? Engedd, hogy a minta, az ismétlődés, ami az anyád volt, és előtte az ő anyja, ezúttal egy kicsit másként keljen életre. Egy élet csupán egy kérdés, amit felteszel azáltal, hogy megéled: Így is le lehet élni egy életet? Akkor véget ér az életed. Engedd hát, hogy a lélek, amit ­anyáid adtak tovább neked, megpróbáljon új életet élni benned. Nem élhetsz örökké. Egyszeri alkalom – egy próba-élet, és aztán vége lesz. Adj hát esélyt a léleknek, amit anyáid adtak tovább neked, hogy megpróbáljon benned élni. Az anyáid által továbbadott lélek letéteményeseként ezúttal egy kicsit megkönnyítheted a dolgát. Bánj vele jól, mert eddig nem volt könnyű neki. Ez az első alkalom generációk óta, hogy megpihenhet, vagy igazán szabadon eldöntheti, mit tegyen. Akkor hát miért ne bánnál vele igazi gyengédséggel? Már oly sok mindenen keresztülment – hagyd hát megpihenni! Ma kevés volt a könny, bár tegnap ott volt bennem a sírhatnék. Mégis, ott az a nyomás, az a feszítő érzés és szárazság a szemem körül. Valaki megátkozott, ahogy előttem anyámat és az ő anyját is. Az illető, aki megátkozott minket, már halott. Ez az átok az, ami anyám bánatának feloldására indít, ahogy őt is arra indította, hogy feloldja az anyja [Magda] bánatát. Anyám azért élt, hogy megoldja az anyja életének problémáját, mivel Magda meg volt átkozva. Én sajátomként vettem át az átkot. Nem törekszünk boldogságra a házasságban. Nem keresünk boldogságot a gyerekekben. Főként a munkánk foglalkoztat minket, hogy megoldjuk anyáink könnyeinek problémáját. A nagyanyám nem akarta volna, hogy a lánya szomorú legyen, és azt sem akarta volna, hogy a szomorúsága bennem folytatódjon. Senki, aki átélte azt, ami ő átélt, nem akarta volna, hogy a családja továbbvigye ezt a szomorúságot. Csak egyetlen történetet ismerek a nagyanyám életéről a haláltáborban. Egy őr szólt a nőknek Magda barakkjában, hogy a németek női foglyokat keresnek kisegítőnek a tábori konyhán. Azt mondták, akit érdekel, és önként jelentkezik, az lépjen elő a sorból. Magda előlépett. Mindenki előlépett, köztük az a nő is, akinek Magda jövendőbeli férje udvarolt még a háború előtt. Egy német katona ráordított a nagyanyámra: Nem te! Durván megütötte, ő pedig hátrasomfordált. Azt a nőt választották ki, akinek a nagyapám udvarolt régebben. Magda soha többé nem látta viszont. Később megtudta, hogy a konyhai munkára jelentkezők közül senki nem a konyhára került. Mindenkit a német katonákhoz vittek, akik először megerőszakolták, azután agyonlőtték őket. Azt hiszem, a tény, hogy ezt a történetet gyerekkoromtól fogva ismertem, ébresztette fel bennem a különös érzést, hogy természetes, ha egy családfa egyik ága kihal, mintha a mi águnknak is ott kellett volna kihalnia, de valamiképp sikerült elkerülnie ezt, de csak kis haladékot kapott – mint amikor valaki, aki halálos lövést kap, és még pár lépést tántorog előre, mielőtt holtan esik össze. Mindig is ilyennek éreztem az életemet: néhány vérben úszó, tántorgó utolsó lépésnek azután, hogy a lövedék a testbe csapódott. Amikor azon gondolkodom, mi minden lehetett vagy nem lehetett volna, úgy gondolom, nem akarom, hogy a húsunk – anyám húsa, a nagyanyám húsa – egyszerűen csak osztódjon és lemásolódjon. Azt akarom, hogy az életük megszámláltasson. Olyan gyereket akarok, aki nem fog meghalni – egy testet, ami beszél és beszélni fog, ami nem lehet elégtelen, és nem lehet elégetni. Nem lehet egy könyv minden példányát elégetni. Egy könyvnek nagyobb hatalma van minden gyilkosnál, minden bűnnél. Akkor hát erős teremtményt kell létrehoznom, mindünknél erősebbet. Egy olyan teremtményt, ami sok testben él, nem csak egyetlen sebezhető testben. Egy könyv ott él minden emberben, aki elolvasta. Nem lehet csak úgy eltörölni. A nagyanyám megmenekült a táborból. Megmenekült, hogy élhessen. Azt akarom, hogy a nagyanyám ott éljen mindenkiben, nem csak abban az egy testben, ami a két lábam közül bújik elő. Nem érzem azt, hogy megengedhetem magamnak a gyerekvállalás luxusát. Nincs rá időm. Anyám keményen dolgozott, hogy értelmet adjon a saját anyja életének. Az anyjáért dolgozott, azért, hogy értelemet adjon az anyja életének. Az anyja felé fordult, nem felém. Én is anyám felé fordulok, és nem a fiam vagy a lányom felé. Mi visszafordítjuk a szeretetünket, hogy értelmet adjunk az életnek, hogy szépséget és jelentőséget adjunk anyáink életének. Lehetséges, hogy az anyaság az ember anyja előtti tisztelet­adást jelenti. Sokan ezt úgy teszik meg, hogy ők maguk is anyává válnak. Azzal, hogy gyerekeket szülnek. Azzal, hogy utánozzák az anyjuk tetteit és az iránta érzett tiszteletből ők maguk is anyák lesznek. Én is azt utánzom, amit anyám tett. Ezzel egyben tisztelgek is anyám előtt, nem kevésbé, mint az, aki azzal tiszteli meg az édesanyját, hogy unokát szül neki. Én sem tisztelgek kevésbé anyám előtt. Azt teszem, amit anyám tett, és ugyanabból az okból – dolgozunk, hogy értelmet adjunk anyánk életének. Mi a különbség aközött, hogy valaki jó anyja vagy jó lánya valakinek? Gyakorlati szempontból sok, de szimbolikusan egyáltalán semmi. Másrészt viszont vajon a nagyanyám nem azt akarná, hogy boldogok legyünk? Mondjuk azután, hogy elvégeztük a munkánkat? Anyám idén nyáron ment nyugdíjba, miután megállás nélkül, keményen dolgozott első osztályos korától a hatvanas évei végéig. Elérte azt, amit kitűzött maga elé – pontosan valósította meg a tervet, amit az anyja tűzött ki elé. Most békét és boldogságot kellene éreznie – de nem így van. Bár véghezvitte – beteljesítette a sorsát, és most annak a következményeit éli. A mennyekben kellene éreznie magát, szabadnak – már ha a mennyország olyan hely, ahol a sors beteljesedik, és az ember megszabadul a sorsától. Addig nincs boldogság, amíg az ember nem teljesítette be a sorsát. A boldogság az ellentéte. A boldogság kénytelen lesz várni. Csonka Ágnes fordítása

Sheila Heti

 1976-ban született Torontóban magyar bevándorlók gyerekeként. Írt regényt, elbeszélést, gyerekkönyvet és drámát is, cikkei egyebek mellett a The New Yorkerben és a The London Review of Booksban jelentek meg. 2013-ban a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé választotta. A New York Times kritikusai 2018-ban közzétettek egy listát tizenöt írónőről, akik a leginkább hatást gyakorolnak arra, miként olvasunk és írunk fikciót a 21. században. Sheila Heti 

Szerző

Szepesi Kornél: Anyák napján

Publikálás dátuma
2019.05.05. 08:21

Nővére a süteményestállal a kezében figyelte a húgát. Látod, mennyire szeretnek, jelezte hangosan Ildikó, a többi anyuka pedig egyetértően bólogatott. Bori lesütötte a szemét. A gyerekek pirospacsiért álltak sorba előtte, aki vesztett, duzzogva állt a sor végére. A gyerekek imádták Borit, éppen ezért a lány jogosan fájlalta, mennyire ritkán találkoznak. Ildikóék új kertvárosi háza hatalmas volt és távoli. A fehér falak, világos bútorok sterilséget árasztottak. Bori a házat egyszerű fényűzésnek találta, másrészt nyomasztotta nővére és a közte lévő távolság. Nem passzolt sem a ház, sem a költözés az életükbe. De megpróbálta elfogadni, mint Ildikó minden más döntését. Amikor Bori a gyerekekkel együtt kiment a kertbe, Ildikó összehívta az anyukákat. Ha nem a húgomról lenne szó, nem kérném tőletek. Az Ildikó hangjában megbúvó rezignáltság mágnesként vonzotta a többi szülő figyelmét. Komoly segítségre szorul. Ez így nincs már rendben. Szakemberre van szükségünk. Az újdonsült anyukák közül egy melírozott hajú visszaigazította hullámos tincsét vastag keretes szemüvege mögé. Nem tudtuk, hogyan tegyük szóvá, egyáltalán merjük-e, de biztos lehetsz benne, segíteni fogunk. Kérem tőletek, hogy az ő érdekében most ne találkozzatok vele egy ideig. Csak addig, amíg beteg. Az asszonyok egyetértően bólogattak. Dühösen ráncolták homlokukat, összegyűjtötték gyerekeiket Bori mellől. Miután elbúcsúztak, Ildikó felhozta a számtalanszor tárgyalt témát Borinak, kifejtette, mennyire szereti őt mindenki, és nagyon komolyan mondja és szeretné, ha pszichiáterhez fordulna. Csak amíg a helyzet nem javul. Bori szeme hatalmasra nőtt. Ildikó ingerülten bólogatott. Mivel eleget szeretett volna tenni nővére kérésének, a lány másnap felkereste az ajánlott szakembert. Mindennap igyon két decit ebből a speciális főzetből, javasolta neki az orvos. Reggel és este, mondta higgadt meggyőződéssel, jó hatással van a libidóra, mondta mosolyogva. Higgye el, ez már egy elég jól kezelhető betegség. Hamarosan ön is teljesen elfogadja majd, hogy egy nő dolga a szülés. Mikor ezt kimondta, egy pillanatra elkomolyodott az arca és a hangja is mélyebbre váltott. Habár lehetnek mellékhatások. Úgymint, és hadarni kezdte: bágyadtság, ingerültség, étvágytalanság, álmatlanság, inkontinencia, ritkább esetben hányás és hasmenés. Eztán újra lassan és nyugodtan folytatta, de ezek természetes velejárói a folyamatnak. Bori türelmesen hallgatta a férfit, aztán elmondta, ő nem fél a gyermekvállalástól, pusztán szeretne harminc felett is utazni, élni. Kifejtette, szeret túrázni, színházba, moziba járni, nem ritkán egyedül is. Áhá, egyedül, nézett ki kerek lencséi mögül a pszichiáter, élni, vagy úgy, mondta, majd szaporán jegyzetelni kezdett. Amint befejezte, izgatottan ugrott a kilincs után, majd kiszólt valami alig hallhatót az asszisztensének. Bori folytatta, őt egyelőre nem vonzza a családosok élete, hogy talán ráér még ezzel a dologgal. Szóval, hogy ráér, ismételte a pszichiáter Borit, majd egyre szaporábban jegyzetelt. Aztán elnézést kért, eltűnt a szomszéd szobába telefonálni. Zavart mosollyal tért vissza rövidesen. Leült a fotelbe, keresztbe tette lábait és kibámult az ablakon. Bori mikor észrevette, hogy a pszichiáter már lélekben nincs vele, felállt és távozni szeretett volna, de ekkor az asszisztens hirtelen egy hatalmas papírstóccal a kezében beviharzott. Borinak azonnali hatállyal alá kellett írnia a nyomtatványokat. Ezután a lány már el sem hagyhatta az épületet. Átszállították a külvárosba, ahol egy hatalmas birtokon vették nyilvántartásba. Bori csak tiltakozott, amivel azt érte el, hogy erősebbnél erősebb nyugtatókat kapjon. A birtokon, egy borostyánnal befuttatott kastélyba vezették, melynek tágas, fehérre meszelt belső terei a gyógyszerektől bódult lányt kísértetiesen Ildikóék házára emlékeztették. A lánynak külön szobája volt. A sarokban egy modern babakocsi, mellette egy pelenkázó, azon színes bébiruhák, a polcon cumisüvegek és egy fejőgép árválkodott. Jó helye lesz itt, fiatalhölgy, mondta a méretes ápolónő, és rázárta az ajtót. A félig-meddig magánál lévő lánynak szemet szúrt a rózsaszín tapéta is, amitől a hányinger kerülgette, de olyan kimerültnek érezte magát, hogy rögtön ágynak is dőlt. A kezelése láthatóan egy hónap után sem járt eredménnyel. Még a gyerekkori barátokat is berendelte Borinak Ildikó, akik mind azt szajkózták, hogy mennyire nagyszerű és természetes dolog az anyaság. A szülők és a barátok is sírva távoztak a bentlakásos intézményből, kilátástalannak ítélték a helyzetet. Az ápolók kedvesek voltak Borival, még azután is, hogy szökni próbált. Habár sokszor az ágyhoz kellett kötözniük, megetetni, vagy éppen ha éjszakánként felriadt és kiabált, egy ápoló mesével nyugtatta őt. Borit ugyanis folyamatos rémálmok gyötörték. A főorvos kénytelen volt más gyógyszereket felírni, amitől a lány teljesen elnémult. Onnantól kezdve éjjel-nappal az ágyában feküdt. Nem szólt senkihez, csak egy-egy dühös morgást hallatott, mikor el akarták vinni fürdetni. A főorvos végül berendelte Ildikót és a férjét. Megbeszélték, hogy nincs többé értelme benntartani a lányt, nem tud magáról gondoskodni, újabban még pelenkázni is kell, de a jogszabály szerint magukhoz fogadhatják őt. Ildikó és férje most is a legjobbat szerették volna Borinak, éppen ezért fogadták örökbe a hugit. A kertvárosi környezet majd jót fog neki tenni, doktor úr! Hiszen mindig is ezt szerette volna, ott élni, mondta Ildikó a főorvosnak. Miután hazavitték a lányt, átalakították neki a gyerekszobát. A fal színét meghagyták rózsaszínre, csak a rácsos kiságyat vitték ki, hogy a pelenkázó rendesen elférjen, hiszen arra szükség volt. Anyák napján újra vendégségbe jöttek Ildikó barátnői. Örömmel látták, hogy Bori végre jobb színben van. Kedvesen gügyögtek hozzá, segítettek bevenni a gyógyszereit, még a gyerekeiket sem féltették a lánytól, mint azelőtt, habár azok már többé nem szívesen játszottak vele.
Szerző