Az elvesztett ekevas

Három férfi sétál lassan a szőlődombok alatti füves réten. Első ránézésre mintha valóban csak sétálgatnának, ráérősen, május elsején, az öreg Ladát a földes út szélén hagyva, de amikor közelebb érünk, látjuk, hogy céllal menetelnek először hegynek felfelé, aztán megfordulva, egy másik sávban vissza.

Keresnek valamit.

Mintha csalafinta manók élnének a dűlők aljában, errefelé gyakran tűnnek el apróbb tárgyak. Kerestem már én is lakáskulcsot, ami megmagyarázhatatlan fizika csoda folytán séta közben a legmélyebb zsebből esett ki, hogy aztán újra megtegyem a kutyával egyszer már megtett négy kilométeres nagy kört. S természetesen a legutolsó száz méteres szakaszon találjam majd meg egy vadsóska-bokor tövében, bosszankodván, hogy ha a másik irányba indulok visszafelé, lám, két percen belül megvan. Napszemüvegért is gyalogoltam már vissza az erdei úton, hatalmas hóban, értetlenkedve, vajon miért nem veszem észre, ha lepottyan az árnyékos részen fejtetőre tolt, amúgy a vakító nap és a szikrázó hókristályok elől védő alkalmatosság, s csak a helyszínen látom meg a tekergő csipkebokrot, aminek kinyúló oldalszála volt a ludas. S persze akkor a tenger mélyére lelibbenő búvárszemüvegről, karkötőről, óráról már ne is beszéljünk, de ott legalább tudott: amit a tenger elvett, csak akkor kapod vissza, ha ő is akarja.

Most legfeljebb a vadrozs zöld zöld szárai hullámoznak, körbenyaldossák a három férfi csupasz lábszárát. Nagyapa, apa fiú, még a mozgásuk is hasonló, csak a legidősebbé kimértebb, megfontoltabb, míg a legkisebbé zabolátlanabb, csikósabb.

Könnyű lenne megkérdezni, mit keresnek, de olyan elmélyülten szegezik tekintetüket a földre, hogy félő, összerezzennének az emberi hangtól. Így aztán találgatunk, míg a közvetlen közelükbe nem érünk. A slusszkulcs lenne logikus, hisz az öreg Lada ajtaja be van zárva. Jó lenne, ha nem az unoka vesztette volna el – mentegetjük magunkban –, mert hármójuk közül ő tűnik a leginkább elszontyolodottnak. Ebből kiindulva persze lenémított mobiltelefonra is tippelhetnénk, vagy egyéb kütyüre, amit tökéletesen felesleges volt kihozni a rétre. Jegygyűrű is lapulhat a fűben, az apáé vagy a nagypapáé, ha munka előtt zsebre vágták, a zseb meg véletlenül lyukas volt, ilyesmit otthon megmagyarázni nem könnyű, ha ez veszett el, sötétedésig is maradnak, mielőtt feladják.

Nagy a kísértés, hogy beálljunk mi is a csataláncba, csak hát falun az ilyesmi nem olyan egyszerű, szívességet idegenektől nem kérnek, s nem is igen fogadnak el, ahhoz legalább néhányszori találkozás, köszönés, majd egy-egy kedélyes, váltott tőmondat után érkezhetnénk.

De azért megállunk, s megkérdezzük, mi veszett el. Nem erre a válaszra számítottunk: a kapagépből lazult ki egy csavar, amiatt röpült el az egyik vasdarab. Könnyű lenne pótolni, van is náluk otthon pár hasonló alkatrész. A két fiatalabbon látszik is, már mennének, s cserélnék az újra, csak ne lenne a nagypapa arcán ott az a csökönyös vonás, ami miatt leszegett fejjel, mindennek ellenére, mégis tovább pásztáznak.