Közös európai külügyet!

Azt gondolom, igenis fölvethető, hogy az Európai Unió, illetve az abban résztvevő országok közös külpolitika mentén határozzák meg magukat az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal való kapcsolatukban. Egyértelmű, hogy a mai világban ezek az országok bírnak a legnagyobb politikai súllyal, és az Európai Unióban résztvevő államok egy politikai tömböt alkotva tulajdonképpen egyenrangú feleik lennének.

Ezt azt jelentené, hogy nem lenne több önálló luxemburgi, magyar vagy szlovák külpolitikai fellépés ezen országok viszonylatában, hanem mindegyik európai uniós tagállam alávetné magát a közös külpolitikának, a közös érdekeknek. (Ha innen nézzük, nem véletlen Nagy-Britannia kiesése az Európai Unióból, hiszen az angoloknak mindig volt külön világ- és kontinens-politikájuk, ezen az Unió sem volt és lenne képes változtatni.)

A gyakorlatban az Európai Bizottságon belül működhetne a közös külügyminisztérium, a bizottsági elnöknek alárendelve. Úgy is vehetjük, hogy ez egyfajta első lépés lehetne egy nagy, közös európai kormányzás felé, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy valóban szükség lenne a mindenre kiterjedő, közös kormányzásra. De a külügy egy részének tekintetében igen. Ez amellett, hogy valódi érdekképviseletet nyújtana az Európai Unióban résztvevő országoknak, elzárna bizonyos „szivárgásokat” is, amikor egyes tagállami vezetők belülről akarják szabotálni az Európai Unió működését, vagy amikor bizonyos kormányfők túl szorosan hozzádörgölődznek az orosz vagy akár a kínai vezetőkhöz, például a kínai hitelekre hivatkozva.

Egy ilyen lépés azt eredményezné, hogy semmilyen tagállam nem lehetne „tégla” az unión belül, sőt ilyen módon blokkolni lehetne a kontrollálatlan kínai kereskedelmi előretörést is az európai piacon. Nem biztos, hogy mindent meg kell vennünk, ami kínai, nincs feltétlen primátusa a kínai árukat befogadó, átvevő pireuszi kikötőnek, mint ahogy a szinte megmosolyogtató, teljességgel értelmetlen Budapest–Belgrád vasútvonalnak sem. Ami azonfelül, hogy jelentős túlárazottságában már most a korrupció tankönyvi példája, minden létező számítás szerint soha meg nem térülő beruházás is.

A magyar külpolitikának ugyanakkor nem kellene félnie egy ilyesfajta külpolitikai változástól. Ha nem bíznak az uniós partnereikben, akkor megbízhatnak a nálunk sokkal nagyobb súlyt képező baráti Lengyelországban, akik vigyáznának arra, hogy ne sikerüljön túl közel kerülnünk Oroszországhoz. Nem is beszélve arról, hogy egy ilyesfajta közös külügyminisztériumnak létezik hagyománya a magyar diplomáciában, a Monarchia idejéből, amely működőképes lett volna, ha tényleg paritásos alapon és nem birodalmi érdekek szerint döntöttek volna az érdekelt felek például akkor, amikor a legfontosabb lett volna hideg fejjel gondolkodni, 1914 júliusában. Ma már tudható, hogy az éppen aktuális magyar miniszterelnök, Tisza István - a koronatanácsban egyedüliként - nem akart háborút kezdeményezni Szerbia ellen.

Egy újabb ilyen szcenáriótól természetesen fölösleges tartani, pontosan a döntéshozási mechanizmusok miatt. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió fölé katonai védőernyőt borít a NATO.