Brodstaire-ben sokan szeretnének élni. Az Egyesült Királyság délkeleti városában csupán 25 ezren laknak, de a jó idő beköszöntével ez a szám megugrik a turistáktól. Egy tengerparti hotel menedzserhelyettesének lenni irigylésre méltó. Aram is élvezi, hogy 8 éve itt dolgozhat. A beszélgetésünk kezdetén, a strandon sétálva elárulja a biztos üzlet titkát. A fagyiba csokirudat kell tenni és azt mondani a vásárlónak, hogy ingyen van. Ettől a vendég visszajön, és ez a fontos: a visszatérés. Így működik a hotel is, szinte mindig tele van. Onnan lehet tudni, hogy a városban nemcsak turisták vannak, hogy minden harmadik ember köszön neki, kezet ráz vele, a hogyléte felől érdeklődik. Amar egyértelműen központi ember. A legtöbb helyi is a hotelből ismeri, de vannak, akik a politikai szereplései révén.
A kurd származású Aram tizenhét évet töltött Irakban, húszat Angliában. „Háborúban születtem” – mondja. Az 1980-ban kezdődött iraki–iráni háború már két éve tartott, amikor világra jött.
Kiképzés vagy halál
Arra emlékszik, hogy a tanteremben plafonig voltak felpakolva a homokzsákok, órák után pedig az óvóhelyre kellett mennie, ha enni akart. Az ENSZ-nek köszönhetően az iskolában mindent megkaptak, háromszori étkezést, ingyen tankönyveket, akkoriban az egyetem és az egészségügy is ingyen volt. 1988-ban vége lett a háborúnak, de 1991-ben Szaddám Huszein az iraki kisebbségeket is célba vette. „Felmentünk a hegyekbe, gyakorlatilag az egész város. Mindent hátrahagytunk, csak egy kis ételt vittünk. Nem tudtuk, hova megyünk, csak azt, hogy ha a katonák megtalálnak, kivégeznek. Féltünk, hogy vegyi fegyverrel ölnek meg bennünket, mint ’88-ban több ezer embert. Fájdalmas volt. Tízévesen játszanom kellett volna, ehelyett azt kellett számolnom, hány lépést tudok még megtenni.”
Amar nagyon hálás egy görög fotósnak és Diana hercegnőnek, aki látva a képeket, adományt küldött nekik. „Helikopterről dobáltak kenyeret. Nem futottam, nem volt esélyem a tömegben. De volt, hogy direkt nekem dobták.”
A repülési tilalom bevezetésekor a többség hazament. Kemény élet volt, nem volt semmijük, a katonák kifosztottak a házaktól a boltokon át a kórházig mindent. Tizenhét évesen élete legkegyetlenebb hónapjai kezdődtek. Iskolából hazafelé menet bevitték egy irodába. „Sosem felejtem el a hosszú hajú, nagy szakállú, pocakos embert, aki azt mondta, kiképeznek öngyilkos merénylőnek. Tiltakoztam. Levittek egy föld alatti, fény nélküli börtönbe. Mindennap megkérdezték: képezhetnek vagy halálra verjenek inkább?” Két hónapot töltött a teljes sötétségben. Minimális ételt kapott, egy vödör volt a vécéje. Ostorral verték és cigarettákat nyomtak a bőrébe. A szélsőséges csoportnak az apja is tagja volt. Ezt ő gyerekként nem tudta. Utóbb sem tudja, hogy kényszerítették vagy választotta.
Menekülés az ismeretlenbe
Amikor már nagyon gyenge volt, meglátogatta a nővére, és csak annyit kért, másnap mondjon igent. „Okos volt, elhittem, hogy jót akar, igent mondtam.” Ekkor azonnal kórházba vitték, hogy a sérüléseit kezeljék és megerősítsék. Pár nap múlva jött a nővére megint. A biztonsági őrnek azt mondta, csak kiviszi az öccsét levegőzni. Kint mutatott egy autót Aramnak, hogy menjen, biztonságban lesz. Iránig vitték, ott átadták valakinek, aki Törökországig fuvarozta, majd ott egy teherautóra tették fel. Kevés száraz ennivalóval, vécézési lehetőség nélkül, elbújva utazott egy hétig. Az autópályán tették ki Angliában.
„Fogalmam nem volt, hol vagyok, de azt tudtam, hogy ez a szabadság. Nincs több kínzás, nem erőltethetnek rám semmit.” Doverbe vitték a rendőrök, menedékkérőként ott kapott egy kis pénzt, hogy utazzon 35 kilométerre, Margate-be. „Nehéz arra gondolni, hogy valaki megmentette az életed, de nem tudsz róla semmit.” A Vöröskereszt családkeresőjén keresztül próbálta megtalálni testvérét, de nem sikerült. Azt reméli, módosította a nevét.
Aram két hónapig egy egyszerű hotelban élt és angolul tanult. Csak hideg élelmen élt, aztán kiderült, hogy becsapták. „Pénzt kért tőlem a hotel pakisztáni vezetője, de honnan lett volna? Az emberek pénzt csináltak a menekültekből. Ez korrupció. Ilyen is volt.” A tanára azt javasolta, találjon egy konyhás apartmant, ott főzhet. Akkori angoljával nehezen ment a keresés, mert összekeverte a kitchent a chickennel, konyha helyett csirkés lakást keresett. A főzés sem volt könnyű, de ennél csak nehezebb feladatok vártak rá. A lakás mellé csak minimális kupont kapott, ám az csak egy bizonyos boltban volt beváltható, oda pedig vagy másfél óra lehetett az út gyalog, buszra persze nem járt pénz. Két évig nem volt munkája, de nem unatkozott. Angolra járt és mindenféle jótékonysági szervezethez csatlakozott és segített. Ezeken a helyeken a migránsokat készítették fel a brit kultúrára, szabályokra. 2001-re az angolja olyan jó volt, hogy a fordításokban is segített kurd, arab és perzsa nyelveken. Ez már fizetett munka volt.
Bizonytalanság és vetemény
Egy adminisztrációs hiba miatt már hét év eltelt, mire végre behívták interjúra. Nem félt, hiszen a története is elég lett volna a maradásra, de barátai, önkéntes és fordítómunkáiból ráadásul annyi ajánlást gyűjtött össze, hogy biztosra vette: nem küldik haza. A hivatal azonban úgy gondolta, rendes, okos fiú ő, aki újjáépítheti Irakot. A másik indok, ami a visszaküldése mellett szólt, az volt, hogy nincs családja.
„Huszonnégy éves voltam. Miért lett volna, ha azt sem tudtam, mi lesz velem? Eszembe sem jutott az érdekházasság.” Háromezer aláírást gyűjtöttek a támogatására, egy közel-keleti szakértő pedig elmondta, hogy ahol ő élt, nagy valószínűséggel, már a repülőtéren megölnék. „Ott a testért testet akarnak. Ha valaki meghalt a családban, akkor a gyilkos családjából ölnek, amíg lehet.”
Évek teltek el, amíg megszületett a döntés. Ez testileg és lelkileg is megviselte. Négy évig nem dolgozhatott, nem lehetett tudni, deportálják-e. A barátaitól kapott kertes házban veteményezett és csirkéket tartott.
„Sosem tudtam, miből élek és nem mertem kérni semmit.”
A mellette kiálló embereknek úgy akarta megköszönni a segítséget, hogy beállt önkéntesnek a St. John Ambulance-hoz. Kilenc éve segít jótékonysági rendezvényeken és fesztiválokon vagy bárhol, ahol szükség van arra a tudásra, amit az életmentésről megtanult. Néhány évvel később kiderült, ő az első menedékkérő, aki önkéntesnek állt a mentősökhöz. Ezért oklevelet is kapott.
Menekültből politikus
2010-ben végre megkapta a menekültstátuszt. Akkoriban ez maximum két év alatt történhetett, ma fél év alatt döntenek. Aram esetében tíz évig tartott. Az újabb munkakeresés sem volt könnyű. Harmincöt interjúja volt, többnyire sikeresek, de menekültként mindig azt a kérdést kapta: legálisan van-e itt? Az említett hotelban épp éjszakai portást kerestek. Ott viszont annyira megtetszett a tízéves önéletrajza, hogy másnap már kávézott az ausztrál tulajjal. A kétnapos munka mellett heti három-négy napot járt iskolába és kilenc hónap alatt három különböző tanfolyamot is elvégzett: kettőt turizmusból, egyet légiutas-kísérésből, amelyet ma már oktat. Aztán – ahogy Angliában a szorgalmas emberek haladnak – ment föl a ranglétrán. Ma a menedzser jobb keze. Pár éve helyi díjat kapott a vendéglátásért. Ő azt mondja, azért, mert „nevetni tudni kell, nem mindenkinek megy”.
2012-ben megkapta a brit állampolgárságot. „Elsőre egy pont hiányzott. Másodikra negyvenkilenc pontom volt az ötvenből. De másodikra is nehéz volt. Szerintem ezeket a kérdéseket sok brit sem tudná megválaszolni.” Most már az Egyesült Királyság az otthona, azt mondja, ő egy büszke brit.
Imádja a kiabáló sirályokat és a tenger zaját. Megoldásokat keres a helyi problémákra, munkáspárti színekben indult a helyi választáson. 2017-ben második lett, megelőzve a szélsőjobboldali, migránsellenes párt politikusát. Az idén is indul. Mostanában munka mellett is sokat kampányol, szerinte az oktatásban, a munkahelyteremtésben, az egészségügyben, szociális támogatásban kellene változás és szeretne szociális lakásokat is a városba.
Mintha csak tudná, hogy mennyire kétségbe esem az angliai szeméthelyzettől, fölszedi az eldobált, szélben kavargó hulladékot, amerre megyünk. Azt mondja, ez nagyon fontos dolog, sokat kell erről a gyerekeknek tanítani.
Nem érzi magát különlegesnek. Szerinte sok menekülttársa is teszi a dolgát, dolgoznak, adóznak, és próbálják visszaadni, amit kaptak. A legfontosabb dolgunk az, hogy éljünk – vallja. Nincs szükség erőltetni egyetlen vallást sem. „Muszlimnak születtem, hiszek Istenben, tisztelek minden vallást. Olvastam a Koránt, a Bibliát, a Tórát. Senki nem ölhet embert pénzért, hatalomért. Isten nem a templomban van, hanem mindenhol, ahol élünk.”
