Akik sosem bánták meg - Ikonikus pillanatok, amelyeket nem lehetett nem megörökíteni

Publikálás dátuma
2019.04.28. 13:13
Az ötéves Jacob Philadelphia azt szerette volna megtudni, az elnök haja is olyan-e, mint az övé.
Fotó: Pete Souza /
Ilyen egy koronázás, egy beiktatás, egy attraktív kivégzés. Az udvari festői állás irigyelt pozíció volt, és ha az ember jól dolgozott, s havonta elkészített egy-egy portrét, le sem ütötték a fejét. Királyok, miniszterelnökök és egyéb államfők élete ma már általában a nyilvánosság előtt zajlik: az a gyanús, ha nem kerül fel róluk naponta egy kép az internetre. A személyi fotósok pedig bejutnak oda is, ahová a vezetők legbefolyásosabb munkatársai is csak ritkán.
Kossuth beszédet mond Cegléden, Görgey leteszi a fegyvert Rüdiger előtt Világosnál, John Boots meg­gyilkolja Abraham Lincolnt. Mindhárom jelenetet látjuk magunk előtt, tekintve, hogy mindegyikről készült kép, az adott kornak megfelelő stílben. Igaz, ezeket utólag festették. A nagyközönségnek mindig is megvolt az igénye arra, hogy lássa eleinek tetteit, ha lehet, minél élethűbben. Különös, de a fénykép megjelenése után is évtizedeket kellett várni arra, hogy az aktuális királyok, elnökök és miniszterelnökök mindennapjai a nyilvánosság részei legyenek. Persze a reprezentatív eseményeken, ünnepségeken, a legújabb korban mindig is jelen volt (van) a sajtó, és fényképek is készülnek, de annak, hogy például egy amerikai elnök nyomában minden pillanatban ott lihegjen egy fotós, egészen a múlt század ’50-es éveiig kellett várni. 
Az első hivatásos fotós, aki munkája során közeli kapcsolatba került egy elnökkel, Joe O’Donnell volt. A 2007-ben, 85 éves korában elhunyt kiváló fényképész neve elsősorban onnan lehet ismerős, hogy ő volt az, aki a helyszínen örökítette meg a hirosimai és nagaszaki atomtámadás tragédiáját. O’Donnell tengerészgyalogosként került Japánba a háború utolsó hónapjaiban. Nem tudni, hogy fantasztikus képei vagy családi kapcsolatai révén került-e 1948-ban a Fehér Házba, de tény, hogy ő lett a ház első hivatalos fotósa. 12 évig szolgált, olyan ma már történelmi képek fűződnek a nevéhez, mint Truman elnök és Douglas McArthur tábornok találkozása Wake Islanden, a koreai háború idején és számos kép Kennedy elnök temetéséről. Jó barátságban volt Trumannal, Eisenhowerrel és Lyndon B. Johnsonnal. Ők azonban túlzottan zárkózott emberek voltak ahhoz, hogy egy fotóst beengedjenek a mindennapjaikba. John F. Kennedy azonban egészen másképpen képzelte a kapcsolatot közte és a választói között. Ő nem elsősorban fővezér és elnök akart lenni, szeretett volna minél közelebb kerülni az emberekhez. Ehhez keresve se találhatott volna jobb „eszközt”, mint egy személyi fotós.
Az eredetileg német származású Jacques Lowe-öt 1959-ben csak a kampányra szerződtette a Kennedy-stáb, de munkájával annyira elégedettek voltak, hogy az elnök megválasztása után felajánlotta neki az állandó személyi fotósi állást. Lowe ezt elutasította, mondván, neki sokkal többet jelent a szabadsága. A legenda szerint erre Kennedy azt mondta: „Ne féljen, higgye el, nem fogja megbánni.” Lowe volt az első, aki fotósként szinte mindenhova követett egy ekkora hatalmú embert. Ott volt az irodában, nyaralás közben, családi ünnepeken, és akkor, amikor az elnök a gyerekeivel játszott. „Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy JFK narcisztikus személyiség volt, mivel ennyi fotó készült róla – mondja Lowe életrajzírója, Ar­thur Schlesinger – pedig ő valójában nem törődött a külsőségekkel, laza volt, Lowe pedig kiválóan alkalmazkodott az ő életritmusához.” Lowe később kiadta az első ilyen témájú fényképalbumot is, The Kennedy Years (A Kennedy-évek) címmel, amelyből – ahogy az elnök felesége, Jackie Kennedy fogalmazott: gyönyörűen kirajzolódott az élet Camelotban. (Jackie élete egyetlen interjújában idézett a meggyilkolt elnök kedvenc musicaljéből, az Arthur-mítoszt feldolgozó Camelotból, és azt mondta: „Lesznek még remek elnökök, de soha nem lesz másik Camelot”.)
John F. Kennedy feleségével, Jackie-vel otthonukban, 1960-ban
Fotó: JACQUES LOWE

Az elnöki barát

Lowe mindössze öt évet töltött Kennedy Fehér Házában, és ez idő alatt több mint 40 ezer képet készített. A képek többsége soha nem jelent meg nyomtatásban, hiszen a funkciója is inkább a dokumentálás volt. Lowe idejében is már több fotós dolgozott az elnök körül, de néhány évtizeddel később, amikor Barack Obama költözött be a házba, a kommunikációs stáb már állandóan 6-7 fotóst foglalkoztatott. (Déri Miklós – róla még később lesz szó –, aki nyolc évig volt a Miniszterelnöki Hivatal első számú fotósa, meséli, hogy ha egy amerikai elnök külföldre utazik, akkor nemcsak a saját fotósai utaznak vele, hanem a fogadó országban is alkalmaznak az eseményre több kollégát, akiknek kizárólag az elnökre kell koncentrálniuk.) A személyi fotósok közül csak kevesen kerültek olyan közel egy hivatalban lévő elnökhöz, mint Pete Souza.
A Chicago Tribune, a Chicago Sun Times és a National Geographic munkatársa dolgozott a Fehér Házban már Ronald Reagan idején is, de élete akkor változott meg igazán, amikor 2005-ben néhány képet készíthetett a frissen megválasztott illinois-i szená­torról, Barack Hussein Obamáról, aki akkor foglalta el alagsori irodáját a Capitol Hillen. „Bementem a szobába, ahol ült, egyik lába az asztalon. Annyira elmerült a munkában, hogy észre se vett. Csináltam róla öt-hat képet, és kimentem.” Így emlékszik vissza első találkozásukra Souza. A munkakapcsolatból barátság lett: amikor Obamát elnökké választották, őt kérte fel a fotóscsapat vezetésére. Pete Souza valóban művészi szintre emelte a személyi fotózást. Bár tény, hogy az Obama családdal szerencséje volt. Beengedték az életükbe, ő pedig cserébe olyan meghitt képekkel ajándékozta meg őket (és a világot), amelyek nem készülhettek volna el, ha pusztán hivatalos fotósi minőségében dolgozik. „Több időt töltöttünk együtt, mint bármelyik családtagommal abban a nyolc évben, amíg a Fehér Házban laktunk” – írja a Souza képeiből összeállított album bevezetőjében az elnök.
Pete Souza összesen csaknem 2 millió képet készített az elnökről és családjáról. Emlékeznek még Lowe 40 ezer képére? Hiába, a digitális technika könnyelműségre csábít. „Ott lehettem az elnök mellett, amikor elfogták Bin Ladent, és akkor is, amikor másodszor is győzött a választáson. De a számomra legkedvesebb képek nem ezek a történelmi dokumentumok, hanem azok, amelyek a leghétköznapibb szituá­ciókban mutatják az elnököt: a családdal, gyerekekkel, egyszerű, hétköznapi emberekkel” – mondta Souza egy interjúban, majd hozzátette: leginkább a humorát kedveli egykori főnökében és barátjában.
„Egy jellegtelen, szürke lakókocsihoz vezettek, azt mondták, ide menjek be. Kérdeztem, miért, de nem válaszoltak.”
Fotó: DÉRI MIKLÓS

Lojalitás? Mint egy multinál

„Ma már egy miniszterelnök magán­élete is a nyilvánosságra tartozik. Legalábbis bizonyos szempontok szerint.” Ezt már Déri Miklós mondja. Nálunk a rendszerváltás után kezdődött el az a folyamat, ami Nyugaton a ’60-as években. Egyfajta demokratizálódási folyamat, amelynek része az is, hogy az emberek úgy érzik, joguk van tudni, hogyan élnek a vezetőik. Déri a Magyar Narancs fotósa volt, ilyen minőségében számos politikust fényképezett. Az a munka azonban, amellyel 2002-ben „megkínálták”, olyasmi volt, amire nem volt felkészülve. „A Miniszterelnöki Hivatalból az Iparművészeti Főiskola egyik tanárát kérdezték meg, nem tud-e valakit, aki dokumentálná a miniszterelnök hétköznapjait. Engem sosem tanított, mégis valamiért rám gondolt. Úgy voltam vele, ha így történt, mindenképpen belevágok.” Azt mondja, kissé aggasztotta ugyan, hogy bizonyos szempontból elveszti a művészi önállóságát, de izgatta az új közeg, a nagypolitika világa. És az, hogy olyan helyekre juthat el, ahova egyszerű fotósként aligha. Úgy volt vele, esetleg megpróbálja vegyíteni az objektív dokumentációs munkát a szabadabb, egyéni látásmóddal, de végül maradt az első módszer. Egyrészt, mert úgy gondolta, erre van szüksége a megbízónak, másrészt meg képtelen lett volna összeegyeztetni a két műfajt. „Az én agyam nem tud úgy dolgozni, hogy időnként átváltok egy másik szemléletmódra.” Déri képei mindazonáltal nem nélkülözték az egyéni látásmódot. „Egy négyszemközti tárgyalást vagy egy kézfogást is lehet jól fényképezni. Úgy, hogy a kép valóban visszaadja a légkört, a hangulatot, a két ember egymáshoz fűződő viszonyát.” És mivel három megbízója közül a „középsővel” baráti viszony alakult ki, számos képet készített a miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) családjáról és privát életéről is. Munkájában a legfontosabbnak a bizalmat tartotta. „Soha senki nem kérdezte, hogy kire szavazok és hogy mik a politikai nézeteim, de megbíztak a lojalitásomban. És csak annyira kellett lojálisnak lennem, mint amennyit bármelyik megbízó megkövetelt volna. Persze szigorú titoktartási kötelezettségem volt, de ma már bármelyik multi vagy kisebb cég is ugyanezt várja el.”
Három főnöke közül Medgyessy Pétert zavarta, hogy fényképezik, nem is igazán törődött a fotósokkal. Gyurcsány Ferenc viszont fontosnak tartotta a vizuális médiát, ma úgy mondanánk, „kameraérzékeny” volt. Ha például érezte, vagy szóltak neki, hogy valakinek nem sikerült a felvétel, megismételte a sajtó kedvéért. Az őt követő Bajnai Gordon zárkózott ember, de ha kérés érkezett a fotósoktól, soha nem hárította el. Nem emlékszik, melyik volt az első munkája miniszterelnöki fotósként, de arra igen, hogy az utolsó az volt, amikor Bajnai Gordon bejelentette a választási vereséget. Hogy elvállalta a munkát, ma sem bánja, bár ma már nem vállalna hasonló megbízást. „Azt hiszem, nem bírnám azt az őrült tempót, az állandó készenlétet” – mondja. A világ szinte minden jelentős országába eljutott: járt az amerikai elnöknél, Putyin nyaralójában, a japán császár palotájában. De a legszebb emlék alighanem a két vatikáni látogatása volt. Legalábbis erre utal, hogy a lakásában csupán két fotó emlékeztet életének erre az időszakára: az egyiket II. János Pál, a másikat XVI. Benedek pápa személyi fotósa csinálta, és mind a kettőn ő fog kezet a pápával.

Viktor árulta, én meg fotóztam

„Akkoriban a legkisebb parlamenti párt a Fidesz volt. Kezdő külsősként én kaptam őket, mindig engem küldtek a Fidesz eseményeire. Közben 1993-ban kiutaztam Amerikába Bill Clinton beiktatására. Pénzt nem adtak rá, de megoldottam valahogy. Vettem egy fotóalbumot arról, hogyan lett belőle elnök. Fekete-fehér album volt, nagyon megtetszett. Hazahoztam és mutattam Bayer Zsoltnak, az akkori szóvivőjüknek. Azt mondtam, hogy meg kéne csinálni Orbán Viktorral is, biztos érdekes lesz pár év múlva, pláne, ha ő is miniszterelnök lesz. Elmentünk, Zsolt bemutatott Viktornak, aki azt mondta, hogy csináljuk. Abban az időben, a ’94-es választás idején olyan volt a kampány, hogy beültünk egy kocsiba hajnalban, és lementünk mondjuk Nyíregyházára. A piacon az ottani fideszesek vettek 60 kiló narancsot, Viktor árulta, én meg fotóztam.” Így emlékezett vissza egy interjúban Burger Barna, Orbán Viktor személyi fotósa arra a csaknem 25 éven át tartó munkakapcsolatra, ami őket összefűzte. A tavaly februárban, 52 éves korában elhunyt fotós egyik utolsó vele készült beszélgetésben azt mondja: sosem bánta meg, hogy elvállalta a munkát. „Mindenképpen kell szimpátia hozzá, ennyi ideig nem is lehet együtt lenni valakivel anélkül, hogy jól éreznéd magad vele. Szerettem csinálni, és büszke vagyok rá.” Később megjegyezte, hogy azok, akik udvari fotósként tekintenek rá, valószínűleg nem tudják, hogy számos íróról, művészről készített portrét. Az ő fotója volt például Esterházy Péter vagy Kertész Imre temetésén is.
„Az a fekete-fehér album Clintonról a History of a Victory volt, együtt vettük Barnával, ma is megvan – meséli Fényes Gábor. A fotós az első Orbán-kormány idején dolgozott együtt Burger Barnával. – Az a könyv, a nagy album végül 2010-ben készült el. ’94-ben a vereség miatt nem volt aktuális, ’98-ban pedig Orbán nem tartotta jó előjelnek. Barna viszont folyamatosan dolgozott” – mondja Fényes. Megbízójuk az akkori rendnek megfelelően nem a Miniszterelnöki Hivatal (MEH), hanem az Országimázs Központ és az Ezüsthajó Kft. volt. Őket Dokumentációs Csoportnak hívták, a feladatuk pedig kezdetben a miniszterelnök összes nyilvános programjának dokumentálása volt. Később viszont már mindenhová hívták őket: családi és baráti programokra is. A képeket az archívum mellett kampánycélokra is használták (ha a korábbi szokásoknak megfelelően az MTI fotósa kísérte volna a miniszterelnököt, bonyolultabb lett volna kikérni a képeket, így viszont, minthogy a megbízó egy reklámügynökség volt, gyakorlatilag korlátlanul használhatták azokat). „Mivel nem voltunk állami alkalmazottak, tulajdonképpen minden eseményen ugyanolyan elbírálás alá estünk, mint a többi kolléga. Persze segítettek nekünk, de nem volt ez hivatalos – meséli Fényes. – Ismertük a testőröket. Amikor például II. János Pálnál voltunk a Vatikánban, csak egy operatőr és egy fotós mehetett be a pápa dolgozószobájába. Ilyenkor általában az MTI-s ment, de Orbán testőre intett a helyi erőnek, hogy engem engedjenek be.”
Orbán az első terminusában még egészen másképp viszonyult az újságírókhoz, mint manapság. „A repülőgépen mindig odajött, beszélgetett velük. Olyan sem volt, hogy valakinek nem állt meg. Legfeljebb, amikor a TV2 elkezdett kekeckedni vele, a sajtótájékoztatón visszaszúrt nekik. Profi volt, tudta, mit jelent egy jó kép. Bármit kértünk, megcsinálta. Tisztában volt vele, hogy a nyilvánosság és közte még ott van egy profi reklámügynökség, ahol mindig a legjobb képeket válogatták ki abból, amit mi készítettünk” – mondja Fényes Gábor. Utolsó közös megbízásuk a 2002-es választási éjszaka volt. „Rengeteget dolgoztunk aznap este, sok jó kép készült, de a miniszterelnök egyiken sincs rajta.” Ő ugyanis, amikor nyilvánvaló lett a vereség, nem ment el a Millenárisra.

Díjnyertes képek díjak nélkül

„Száz év távlatából minden szituáció történelmi, szóval sosem egy ilyen munkában tudhatod, mikor készítesz fontos képet” – mondja Déri Miklós, aki szerint a személyi fotósokra éppen azért van szükség, mert mindenhol ott lehetnek, viszont mindenhol ott is kell lenniük. „Vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet beengedni a teljes sajtót. Egy egészen kis szobába vagy egy betegágyhoz. De a nyilvánosság mégis tudni akarja, mi történt ott. Ilyenkor az a dolgunk, hogy objektíven dokumentáljuk a történéseket.” Déri szerint, ha a hivatalos fotós ezekben a helyzetekben megpróbál „ellesett fotókat” csinálni, az a nyilvánosság becsapása, és akkor nem végzi jól a munkáját. És ez akkor is így van, ha protokollfotókkal általában nem lehet díjakat nyerni. „Én nyolc évig egy képet sem adtam be pályázatra, mert tudtam, hogy nem azonos feltételekkel dolgozhattunk.”
A személyi fotósok „ellesett” képei ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt fontos részei az egész történetnek. Az Obama haját megsimogató kisfiú vagy Václav Havel sörözős képei sokat mondanak el a főszereplőkről. De miközben egy rossz kép ronthat az imidzsén, nem egy jól sikerült fotó miatt fognak a megbízóra szavazni a következő választáson – mondja Déri, aki elmeséli, hogy annak idején volt kolléga, akit kifejezetten azzal a feladattal küldtek egy-egy eseményre, hogy készítsen előnytelen képet Gyurcsányról. „Megvárta, amíg a miniszterelnök megpiszkálja az orrát, aztán közölte, hogy ő már végzett, és ment is.” Déri szerint a választót felnőttként kellene kezelni. Úgysem egy kép alapján fog dönteni. Persze ugyanez fordítva is igaz. „Egy hívőnek hiába mutatod meg a hamisságot, az úgysem fogja elhinni.”
Szerző

Iljics szívügye

Publikálás dátuma
2019.04.28. 12:35

Fotó: Mikhail Filimonov
Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin nem volt érzelgős. Csak néha, csak egy kicsit, és csak ha Inessa Armandról volt szó. A hivatásos forradalmárt gyengéd szálak fűzték a kivételes asszonyhoz, idealista szocialistához és feministához, ám ez a későbbi hivatalos párttörténetben tabu lett.
Inessa Armand (1874–1920) intelligens volt, kifinomult, bátor és zabolátlan. Jobbá akarta tenni a világot. Nagy hatással volt a férfiakra – és korántsem csupán Leninre. Inès d’Herbenville néven Párizsban született, egy operaénekes és egy színésznő lányaként. Apjának korai halála miatt küldték nagyanyjához Moszkvába, onnantól oroszosan Inyessza Fjodorovnának szólították. 

Édeshármasban

Tizenkilenc évesen feleségül ment fülig szerelmes kérőjéhez, a dúsgazdag textilgyáros-nagykereskedő Alekszandr Armandhoz. Négy gyerekük született. Jobb partit nem is csinálhatott volna, csakhogy neki más volt a fontos. A fiatalasszonyt rabul ejtették a modern, marxista eszmék. Igazságosabb társadalomról álmodott, segíteni akart az elnyomottakon: a nőkön és a proletariátuson. Jótékonykodott, iskolát alapított nincstelen parasztgyerekeknek, menhelyet nehéz sorsú asszonyoknak. A nők felszabadítását önmagán kezdte. Nyitott házasságban élt, habár ez a fogalom akkor még nem is létezett. Ahogy válás sem, így hát idővel egyszerűen faképnél hagyta a férjét, és összeállt annak radikális nézeteket valló öccsével; ötödik gyermeke már tőle született. Csatlakozott az illegális szocialistákhoz. A cári rendszert bíráló propaganda terjesztéséért két év száműzetésre ítélték 1907-ben. Megszökött a lakhelyéül kijelölt isten háta mögötti faluból, majd az országból is elmenekült. Leninnel Párizsban ismerkedett meg. A bolsevik frakció vezetőjének megbízásából fáradhatatlanul koordinálta az emigráns csoportok tevékenységét, ami nélkülözhetetlenné tette a mozgalomban. Veszélyes küldetésekre is vállalkozott, egyszer még Oroszországba is visszament – újbóli letartóztatása után csak úgy szabadult ki a börtönből, hogy volt férje közbenjárt az érdekében, minden bizonnyal megvesztegette a csinovnyikokat. Armand még mindig imádhatta egykori hitvesét, aki az elveihez volt hűséges, hozzá nem. A cári titkosrendőrség, az Ohrana Lenin jobbkezeként tartotta számon Inessát. Kettejük munkakapcsolata kölcsönös vonzalommá fejlődött, és aligha maradt plátói. Inessa mégsem köznapi értelemben vett szerető lett, hanem elv-, munka- és lelki társ is egy személyben, sőt szövetséges a kommunisták elkeseredett belviszályaiban. Lenin nős volt. Még ha lehetett is némi vetélkedés új bizalmasa és felesége, Nagyezsda Krupszkaja között, hármuk kapcsolatát a szolidaritás határozta meg: közös volt bennük, hogy életüket a világforradalom ügyének rendelték alá. Egy időre Inessa oda is költözött a házaspárhoz, hármasban éltek. A két nő a Rabotnyica (Munkásnő) című újságot szerkesztette. A lap első száma márciusban, a nemzetközi nőnapra jelent meg 1914-ben, pár hónappal azelőtt, hogy kitört az első világháború.  

Féltékenység és felforgatás

Szolzsenyicin regényében, a Vörös kerékben van egy emlékezetes jelenet a háborús évekből. Lenin dep­ressziós. Zsákutcába jutott, a teljes eljelentéktelenedés fenyegeti. Csupán maroknyi híve maradt az emigrációban, tétlenségre kárhoztatott szemlélője a nagy eseményeknek. Filléres gondjai vannak, alig bírja fizetni a lakbért Zürichben (lásd keretes írásunkat). És akkor, mindennek a tetejébe Inessa is hónapokra eltűnik a szeme elől, még levelet sem küld. Hiába ért egyet Iljics „elvi síkon” az asszonnyal, aki nyíltan elutasítja a képmutató burzsoá erkölcsöt, és a szabad szerelem híve; távollétében gyötri a gondolat, kivel, mivel tölti az idejét Inessa. Lenin valóban féltékeny lett volna? Ez persze fikció, az írói fantázia szüleménye, de elég életszerű. Végül ők hárman együtt, további kéttucatnyi elvtársukkal a híres-hírhedt lepecsételt vasúti vagonban tértek vissza orosz földre II. Miklós cár bukásának hírére, az 1917-es februári forradalom után. A német kormány azért segített hazajutniuk, mert remélte, hogy zavart keltenek a hátországban, és az oroszok kénytelenek lesznek különbékét kötni a keleti fronton Berlinnek kedvező feltételekkel. A számítás bevált, bár világtörténelmi következményei felülmúltak minden képzeletet. Érdemes megemlíteni, hogy Inessa személy szerint ellenezte a breszt-litovszki megállapodást, amelyet már Trockij írt alá orosz részről a következő tavaszon. A német birodalmi márkákkal megerősített bolsevikok ugyanis november 7-én magukhoz ragadták a hatalmat Petrográdban – Nagy Péter városában, amely utóbb sokáig Lenin nevét viselte. Az asszony lelkesen vetette bele magát a politikába. Reformokat kezdeményezett a nők egyenjogúságáért, a válás és az abortusz engedélyezéséért. Egyedülálló anyákat befogadó központok és ingyenkonyhák megnyitásán fáradozott a polgárháború legnehezebb éveiben. Egy ideig a moszkvai szovjet tagja volt, a nemzetközi nőkongresszus elnöke, de magasabb tisztséget nem vállalt. Inkább az alapoktól építette a szép új világot, a terepet járta, munkásnők között agitált, napi gondjaikra keresett megoldást. Így is a rezsim három befolyásos asszonya között tartották számon (a first ladyvé előlépő Krupszkaja és Alekszandra Kollontaj mellett, aki az első női komisszár, vagyis miniszter lett az új kormányban, Népbiztosok Tanácsában). A megfeszített munkától kimerült Inessa úgy döntött, a Kaukázusba megy pihenni. Lenin biztatta az utazásra, nem sejtve, hogy a végzetébe küldi. A távoli hegyvidéken tífuszjárvány pusztított a nyomorgó, éhségtől legyengült emberek közt. Az asszony elkapta a betegséget, nem tudtak segíteni rajta, már csak a holttestét szállíthatták vissza Moszkvába. A Kreml falába temették, búcsúztatásán hatalmas tömeg énekelte az Internacio­nálét a Vörös téren 1920 októberében. Iljicset mélységesen lesújtotta a veszteség. „Felismerhetetlen volt. Behunyt szemmel lépegetett, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban összezuhanhat”, emlékezett Kollontaj. Ami az emberéleteket illeti, Leninnek nem voltak skrupulusai – tényleg nem volt érzelgős alkat –, de Inessa kivételes helyet foglalt el az életében.

Ki csak népének élt

Leninre hamarosan további szerencsétlenségek sora zúdult. Többször is agyvérzést kapott, félig megbénult, beszélni, járni sem tudott. Döbbenten és tehetetlenül szenvedte el, hogy a hatalom már életében kicsúszik a markából. A párt új főtitkára, a csendes grúznak ismert Sztálin – a beteg gyógyulására hivatkozva – elzárta a látogatóktól, gyakorlatilag házi őrizetben tartotta haláláig. Lenin négy évvel volt idősebb Inessánál, és négy évvel élte túl. Tetemét bebalzsamozták, szerelmét kiretusálták a párttörténetből. Elvégre a Szovjetunió félistenné magasztosuló alapító atyjának – a hősnek, ki csak népének élt – nem lehettek emberi gyöngeségei, pláne nem egy öntudatos, francia származású nő személyében. Ráadásul az asszony felvilágosult nézetei is kimentek a divatból, a sztálini marxizmus államvallássá vált. Inessa Armand 46 évesen halt meg. Szomorúan fiatalon, de leg­alább abban a meggyőződésben, hogy karnyújtásnyira a Kánaán. Nem kellett keserűen kiábrándulnia. Szenvedélyes lénye nehezen viselte az árulást. Már 1914-ben is felháborította, hogy az európai szocialista vezetők zöme nem mert, nem akart szembefordulni a háborús közhangulattal, és a hadba lépést támogatta internacionalista összefogás helyett. Hát még hogy elborzasztotta volna, ami a következő évtizedekben történt az általa őszintén vallott ideák nevében. Az a totalitárius világ, amelyben – a korszak legendás anekdotája szerint – Sztálin megfenyegette Krupszkaját, hogy ha nem igazodik a párt irányvonalához, akkor leváltja, és a helyére egy másik elvtársnőt nevez ki Lenin özvegyének.

Forradalmi kabaré

Lenin és neje az első világháború idején a zürichi Spiegelgasse 14. alatt bérelt szerény, második emeleti lakást. Rajtuk kívül is sok külföldi keresett menedéket a semleges Svájcban, szomszédaik között jócskán akadtak emigránsok. Alig százlépésnyire, az 1-es számú házban nyílt meg a Cabaret Voltaire 1916 elején. Kocsma, klub, színház és galéria volt egyben. A falakon Picasso és Modigliani festményei lógtak, a színpadon felolvasóesteket tartottak, zenéltek, táncos jeleneteket adtak elő. Így született a dadaizmus. Forradalom volt ez is a maga módján. A háborús uszításon edződött fiatalok zseniálisan éreztek rá, hogy a halandzsa az új évszázad jellegzetes műfaja, mert a szavak gyakran semmit sem jelentenek. A környék kispolgárai rossz szemmel nézték a különc, furcsán öltözködő és viselkedő művészlelkeket, a részegeskedésbe, néha verekedésbe torkolló előadásokat. Vlagyimir Iljiccsel, amennyire tudjuk, nem voltak ilyen gondjaik. A középkorú, szakállas intellektuel decensen, sapkában, mellényben és nyakkendőben járt. Visszafogottan viselkedett akkor is, ha kávéházba ment. Amíg nem akadt jobb dolga, csöndben dolgozott elméleti művein, majd az első adandó alkalommal hazatért forradalmat csinálni.

Így tanítanak nyomtatott szívet dobogni

Publikálás dátuma
2019.04.28. 10:00

Fotó: ILIA YEFIMOVICH/AFP
Hatalmas tudományos siker és orvosi áttörés, hogy a Tel-avivi Egyetem kutatói 3 óra alatt sikeresen nyomtattak ki egy 3D-s szívet sejtekkel, vérerekkel és kamrákkal. Nadav Noor, a kutatócsoport egyik tagja lapunknak nyilatkozott arról, hogyan tanítják meg a szívet dobogni és milyen áttöréseket hozhat az eljárás a szívtranszplantációban.
A most kinyomtatott mesterséges, de emberi sejtekből álló szív akkora, mint egy nyúl szíve, de maga az eljárás forradalmasíthatja a szív­elégtelenségek kezelését. Mennyivel jelentene nagyobb kihívást egy olyan szívet nyomtatni, ami már megegyezik az emberi szerv méreteivel? A kutatásunk célja az volt, hogy bebizonyítsuk, képesek vagyunk megalkotni egy emberi sejtekből és véredényekből álló szervet. Elméletileg ugyanezt a technológiát használhatjuk majd arra is, hogy nagyobb dolgokat nyomtassunk, bár a mi laborunkban és nyomtatónkkal jelenleg ez még nem lehetséges. Ha elérjük, hogy a szív már megfelelően működjön, pumpáljon és poten­ciálisan használható legyen emberi szervként, akkor egy nagyobb nyomtatóval – ami ugyanazt az anyagot használja, amit mi is – már nyomtatható lesz emberi szív. Egyelőre csak az idő és a pénz szab határt a kutatásoknak. De fontos leszögezni, hogy az általunk nyomtatott szív még nem egy teljesen működő szerv. A kinyomtatott sejtek kapcsolatba tudnak lépni egymással, de még meg kell tanítani őket együttműködni. Most ezen dolgozunk. Nemrég rendeltünk egy bioreaktort. Ez lényegében olyan tartály, amely a létrehozott szervet folyadékkal és oxigénnel képes feltölteni. Ezzel tanítjuk a szívet arra, hogyan működjenek együtt a sejtek és pumpáljanak vért. Miért döntöttek úgy, hogy épp egy szívet hoznak létre? Mióta tudjuk, hogy a fejlett országokban a szívelégtelenség az első számú halálok, a laborunk főként ezzel a szervvel kapcsolatos kutatásokra és megoldásokra fókuszál. Úgy gondoltuk, hogy ha létre tudunk hozni valamit, ami hasonló, mint egy valódi szív, az egyfajta modell lehet a későbbi kutatásokhoz, és a távoli jövőben akár a transzplantációban is szerepet kaphat. Ettől természetesen még nagyon messze vagyunk.
Nadav Noor, a Tel-avivi Egyetem kutatója
Mennyi időbe telt megtervezni a nyomtatás teljes folyamatát? Négy évvel ezelőtt kezdtük a projektet, de akkor még nem akartunk egy egész szívet nyomtatni, csak arra használtuk a gépet, hogy a páciens saját sejtjeiből szövetfoltokat nyomtassunk. Aztán jött az ötlet, hogy sokkal bonyolultabb szöveteket, például egy teljes szívet nyomtassunk. Készítettünk egy speciális gélt, ebben látható a kinyomtatott szerv is. Korábban már két másik csoport is fejlesztett ilyen típusú gélt, de ahhoz, hogy a mi kutatásunkhoz is alkalmas legyen, új formulára volt szükség, ami megfelelőbb a térbeli anyagokhoz. Persze a siker nem jött gyorsan. Kezdetben egy régebbi nyomtatót használtunk, és sokszor fulladt kudarcba a nyomtatás. Aztán megvásároltuk azt a svájci gépet, és ez már sokkal jobb eredményeket hozott. Ez a gép viszonylag új volt a piacon és 150 ezer euróba került. Ennek segítségével két évvel ezelőtt már a vér szállítására alkalmas, véredényekkel teli szövetfoltokat tudtunk nyomtatni, és a szívsejtek is ígéretes képet mutattak. Ekkor döntöttünk úgy, hogy valami nagyobb volumenű, izgalmasabb és érdekesebb kutatásba kezdünk. Arra kerestünk választ, hogyan alkothatunk 3D-s tárgyakat. Az elmúlt 2 évben több szívet is nyomtattunk, többször változtattunk a nyomtatási terven, a most bemutatott a legtökéletesebb. A szív nyomtatásánál használt „tinta” lényegében az emberi zsírszövet, amit úgy programoztak át, hogy egy részük őssejtekké alakuljon. Az, hogy szövetet őssejtekké alakítanak, új technológia, vagy más területeken is használták már? A technológiát már 2006-ban is alkalmazták, tehát ez nem újdonság, azonban a módszer nagyon bonyolult, drága, és akár hónapokba is telhet. Egyelőre az FDA (az Amerikai Egyesült Államok gyógyszereket és élelmiszereket vizsgáló szervezete) nem engedélyezte, hogy ezt a gyógyászatban is használják, hiszen több kérdés is felmerül vele kapcsolatban. Persze minden csak idő kérdése, nem hiszem, hogy messze lennénk attól, hogy ezt a klinikai gyakorlatban is használják, ne csak a kutatásoknál. Elképzelhető, hogy a jövőben nemcsak szívet, hanem akár májat, vesét vagy más szerveket is nyomtathatunk majd a betegek számára? Igen, természetesen. Kemény munkával néhány év múlva eljuthatunk idáig, de a mi laborunk egyelőre csak a szívre koncentrál. De ugyanazt a technológiát, mint amit mi használunk, lehet alkalmazni más szerveknél is.
Ha eljutunk odáig, hogy emberi szívet nyomtassunk, mennyibe fog kerülni egy ilyen szerv? Úgy vélem, maga a speciális gél, amibe nyomtatjuk a szervet, nem lesz annyira drága, de a különböző sejtek előállítása már jóval költségesebb dolog. Kezdetben biztosan nagyon drága lesz ez az eljárás. Egy napon ez a módszer megváltoztathatja a szívelégtelenségek kezelését, de jelenleg a fő kezelési módszer a szervátültetés. Mégis, el tudom képzelni, hogy egyszer 3D-nyomtatókat használnak majd a kórházak. A pácienseknek azonban egyelőre türelmesnek kell lenniük. A sikerük és a kutatásuk komoly visszhangot kapott, nem csak tudományos berkeken belül. Számítottak ekkora érdeklődésre? Komoly verseny van ezen a területen, több kutatócsoport is dolgozik a saját publikációján a témában, éppen ezért igen nagy volt a nyomás, szerettünk volna elsők lenni. Ez sikerült, bár most inkább úgy érzem, hogy ez csak egy lépcsőfok, és még nagyon hosszú út áll előttünk. Mindenesetre nagyon meglepődtünk azon, hogy milyen ámulatba ejtette a kutatásunk a világot. Az Egyesült Államokból és Európából is kaptam gratulációkat, nem számítottam ilyen komoly visszhangra, de nagyon örültünk neki. Az emberi szervek nyomtatásával kapcsolatban etikai és morális kérdések is felmerülhetnek. Mit gondol, hogyan kell ezt a folyamatot szabályozni? Nincs jó válaszom erre a kérdésre, de úgy gondolom, hogy jelenleg inkább az egészségügyi ellátás javítására kell koncentrálnunk.

A 3D-s szív nyomtatásáról készült tudományos publikáció Nadav Noor, Assaf Shapira, Reuven Edri, Idan Gal, Lior Wertheim és Tal Dvir munkája.

Sikerült kifejleszteni a rák ellenszerét – jelentette büszkén januárban az izraeli sajtó. A hír szerint az Accelerated Evolution Biotechnologies (AEBi) új eljárása a kezelés első napjától hatásos, és csak néhány hétig kell használni. A kutatók állították: a gyógyszer egy éven belül teljesen készen lesz. Néhány hónappal később a haifai Technion műszaki egyetem munkatársa, dr. Nátán Kárin mutatta be sikeres kísérletét, amelyben az immunrendszer szabályozó és végrehajtó T-sejtjei közötti együttműködést vizsgálta. Kutatásai arra irányultak, hogy miként lehet immunterápiás gyógyszerek kifejlesztésénél alkalmazni azokat a sejtmechanizmusokat, amelyek olyan autoimmun betegségeket váltanak ki, mint az I-es típusú cukorbetegség vagy a sclerosis multiplex. „Úgy véljük, hogy a szabályozó sejtek megerősítésével megelőzhetjük az autoimmun betegségeket, blokkolásukkal pedig meggátolhatjuk a rák kifejlődését” – mondta dr. Kárin. Ezzel párhuzamosan a jeruzsálemi Héber Egyetemen jelentették be, hogy ellenőrzőpont-receptorként működő fehérjével kísérleteznek. A fehérje átprogramozásával azt szeretnék elérni, hogy rákos sejtek esetén a lehető legerősebb beavatkozást rendelje el a receptor. „Ha a megfelelő módon korlátozzuk e fehérje működését, akkor az immunrendszer a szokásosnál kétszer-háromszor akkora hatékonysággal képes támadni” – mondta dr. Michál Lotem, a kutatás vezetője. Izrael és az izraeli kutatók az elmúlt évtizedekben számos jelentős tudományos eredményt értek el. Ennek oka elsősorban az, hogy az ország rendkívül sokat költ kutatásra és fejlesztésre. Bár az adatok gyorsan változnak, Izrael egy évvel ezelőtt Koreával és Japánnal szoros versenyben volt a dobogón. Izrael a GDP-je 4,3 százalékát költi kutatásra és fejlesztésre. Csak összehasonlításképpen: Svájc 3,4, Svédország 3,3 százalékot költ ugyanerre a célra. (A rangsor természetesen drámaian változik, ha a kutatásra költött konkrét összegeket nézzük. Abszolút értékben az Egyesült Államok 511, Kína 452, Japán 166, Németország pedig 119 milliárd dollárt fordít ilyen célokra.) Egy másik számsor az iz­raeli oktatás erősségével magyarázza az eredményeket. Amikor a kutatók teljes népességhez viszonyított arányát vizsgáljuk, kiderül, hogy a parányi állam 8250 kutató jut 1 millió lakosra. Ugyanez a szám Dániá­ban 7515, Svédországban 7153, a Koreai Köztársaságban 7113. Ugyancsak beszédes adat, hogy 2010 óta megkétszereződött az egészségüggyel foglalkozó start upok száma Izraelben. Jelenleg több mint 300 ilyen vállalkozást tartanak nyilván. Legtöbbjük a személyes digitális eszközök, klinikai munkafolyamatok támogatása és a vizsgálati eszközök fejlesztésével foglalkozik. - Kövesdi

Szerző
Frissítve: 2019.05.03. 11:41