Akik sosem bánták meg - Ikonikus pillanatok, amelyeket nem lehetett nem megörökíteni

Ilyen egy koronázás, egy beiktatás, egy attraktív kivégzés. Az udvari festői állás irigyelt pozíció volt, és ha az ember jól dolgozott, s havonta elkészített egy-egy portrét, le sem ütötték a fejét. Királyok, miniszterelnökök és egyéb államfők élete ma már általában a nyilvánosság előtt zajlik: az a gyanús, ha nem kerül fel róluk naponta egy kép az internetre. A személyi fotósok pedig bejutnak oda is, ahová a vezetők legbefolyásosabb munkatársai is csak ritkán.

Kossuth beszédet mond Cegléden, Görgey leteszi a fegyvert Rüdiger előtt Világosnál, John Boots meggyilkolja Abraham Lincolnt. Mindhárom jelenetet látjuk magunk előtt, tekintve, hogy mindegyikről készült kép, az adott kornak megfelelő stílben. Igaz, ezeket utólag festették. A nagyközönségnek mindig is megvolt az igénye arra, hogy lássa eleinek tetteit, ha lehet, minél élethűbben. Különös, de a fénykép megjelenése után is évtizedeket kellett várni arra, hogy az aktuális királyok, elnökök és miniszterelnökök mindennapjai a nyilvánosság részei legyenek. Persze a reprezentatív eseményeken, ünnepségeken, a legújabb korban mindig is jelen volt (van) a sajtó, és fényképek is készülnek, de annak, hogy például egy amerikai elnök nyomában minden pillanatban ott lihegjen egy fotós, egészen a múlt század ’50-es éveiig kellett várni.

Az első hivatásos fotós, aki munkája során közeli kapcsolatba került egy elnökkel, Joe O’Donnell volt. A 2007-ben, 85 éves korában elhunyt kiváló fényképész neve elsősorban onnan lehet ismerős, hogy ő volt az, aki a helyszínen örökítette meg a hirosimai és nagaszaki atomtámadás tragédiáját. O’Donnell tengerészgyalogosként került Japánba a háború utolsó hónapjaiban. Nem tudni, hogy fantasztikus képei vagy családi kapcsolatai révén került-e 1948-ban a Fehér Házba, de tény, hogy ő lett a ház első hivatalos fotósa. 12 évig szolgált, olyan ma már történelmi képek fűződnek a nevéhez, mint Truman elnök és Douglas McArthur tábornok találkozása Wake Islanden, a koreai háború idején és számos kép Kennedy elnök temetéséről. Jó barátságban volt Trumannal, Eisenhowerrel és Lyndon B. Johnsonnal. Ők azonban túlzottan zárkózott emberek voltak ahhoz, hogy egy fotóst beengedjenek a mindennapjaikba. John F. Kennedy azonban egészen másképpen képzelte a kapcsolatot közte és a választói között. Ő nem elsősorban fővezér és elnök akart lenni, szeretett volna minél közelebb kerülni az emberekhez. Ehhez keresve se találhatott volna jobb „eszközt”, mint egy személyi fotós.

Az eredetileg német származású Jacques Lowe-öt 1959-ben csak a kampányra szerződtette a Kennedy-stáb, de munkájával annyira elégedettek voltak, hogy az elnök megválasztása után felajánlotta neki az állandó személyi fotósi állást. Lowe ezt elutasította, mondván, neki sokkal többet jelent a szabadsága. A legenda szerint erre Kennedy azt mondta: „Ne féljen, higgye el, nem fogja megbánni.” Lowe volt az első, aki fotósként szinte mindenhova követett egy ekkora hatalmú embert. Ott volt az irodában, nyaralás közben, családi ünnepeken, és akkor, amikor az elnök a gyerekeivel játszott. „Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy JFK narcisztikus személyiség volt, mivel ennyi fotó készült róla – mondja Lowe életrajzírója, Arthur Schlesinger – pedig ő valójában nem törődött a külsőségekkel, laza volt, Lowe pedig kiválóan alkalmazkodott az ő életritmusához.” Lowe később kiadta az első ilyen témájú fényképalbumot is, The Kennedy Years (A Kennedy-évek) címmel, amelyből – ahogy az elnök felesége, Jackie Kennedy fogalmazott: gyönyörűen kirajzolódott az élet Camelotban. (Jackie élete egyetlen interjújában idézett a meggyilkolt elnök kedvenc musicaljéből, az Arthur-mítoszt feldolgozó Camelotból, és azt mondta: „Lesznek még remek elnökök, de soha nem lesz másik Camelot”.)

Az elnöki barát

Lowe mindössze öt évet töltött Kennedy Fehér Házában, és ez idő alatt több mint 40 ezer képet készített. A képek többsége soha nem jelent meg nyomtatásban, hiszen a funkciója is inkább a dokumentálás volt. Lowe idejében is már több fotós dolgozott az elnök körül, de néhány évtizeddel később, amikor Barack Obama költözött be a házba, a kommunikációs stáb már állandóan 6-7 fotóst foglalkoztatott. (Déri Miklós – róla még később lesz szó –, aki nyolc évig volt a Miniszterelnöki Hivatal első számú fotósa, meséli, hogy ha egy amerikai elnök külföldre utazik, akkor nemcsak a saját fotósai utaznak vele, hanem a fogadó országban is alkalmaznak az eseményre több kollégát, akiknek kizárólag az elnökre kell koncentrálniuk.)

A személyi fotósok közül csak kevesen kerültek olyan közel egy hivatalban lévő elnökhöz, mint Pete Souza.

A Chicago Tribune, a Chicago Sun Times és a National Geographic munkatársa dolgozott a Fehér Házban már Ronald Reagan idején is, de élete akkor változott meg igazán, amikor 2005-ben néhány képet készíthetett a frissen megválasztott illinois-i szenátorról, Barack Hussein Obamáról, aki akkor foglalta el alagsori irodáját a Capitol Hillen. „Bementem a szobába, ahol ült, egyik lába az asztalon. Annyira elmerült a munkában, hogy észre se vett. Csináltam róla öt-hat képet, és kimentem.” Így emlékszik vissza első találkozásukra Souza. A munkakapcsolatból barátság lett: amikor Obamát elnökké választották, őt kérte fel a fotóscsapat vezetésére. Pete Souza valóban művészi szintre emelte a személyi fotózást. Bár tény, hogy az Obama családdal szerencséje volt. Beengedték az életükbe, ő pedig cserébe olyan meghitt képekkel ajándékozta meg őket (és a világot), amelyek nem készülhettek volna el, ha pusztán hivatalos fotósi minőségében dolgozik. „Több időt töltöttünk együtt, mint bármelyik családtagommal abban a nyolc évben, amíg a Fehér Házban laktunk” – írja a Souza képeiből összeállított album bevezetőjében az elnök.

Pete Souza összesen csaknem 2 millió képet készített az elnökről és családjáról. Emlékeznek még Lowe 40 ezer képére? Hiába, a digitális technika könnyelműségre csábít. „Ott lehettem az elnök mellett, amikor elfogták Bin Ladent, és akkor is, amikor másodszor is győzött a választáson. De a számomra legkedvesebb képek nem ezek a történelmi dokumentumok, hanem azok, amelyek a leghétköznapibb szituációkban mutatják az elnököt: a családdal, gyerekekkel, egyszerű, hétköznapi emberekkel” – mondta Souza egy interjúban, majd hozzátette: leginkább a humorát kedveli egykori főnökében és barátjában.

Lojalitás? Mint egy multinál

„Ma már egy miniszterelnök magánélete is a nyilvánosságra tartozik. Legalábbis bizonyos szempontok szerint.” Ezt már Déri Miklós mondja. Nálunk a rendszerváltás után kezdődött el az a folyamat, ami Nyugaton a ’60-as években. Egyfajta demokratizálódási folyamat, amelynek része az is, hogy az emberek úgy érzik, joguk van tudni, hogyan élnek a vezetőik. Déri a Magyar Narancs fotósa volt, ilyen minőségében számos politikust fényképezett. Az a munka azonban, amellyel 2002-ben „megkínálták”, olyasmi volt, amire nem volt felkészülve. „A Miniszterelnöki Hivatalból az Iparművészeti Főiskola egyik tanárát kérdezték meg, nem tud-e valakit, aki dokumentálná a miniszterelnök hétköznapjait. Engem sosem tanított, mégis valamiért rám gondolt. Úgy voltam vele, ha így történt, mindenképpen belevágok.” Azt mondja, kissé aggasztotta ugyan, hogy bizonyos szempontból elveszti a művészi önállóságát, de izgatta az új közeg, a nagypolitika világa. És az, hogy olyan helyekre juthat el, ahova egyszerű fotósként aligha. Úgy volt vele, esetleg megpróbálja vegyíteni az objektív dokumentációs munkát a szabadabb, egyéni látásmóddal, de végül maradt az első módszer.

Egyrészt, mert úgy gondolta, erre van szüksége a megbízónak, másrészt meg képtelen lett volna összeegyeztetni a két műfajt. „Az én agyam nem tud úgy dolgozni, hogy időnként átváltok egy másik szemléletmódra.” Déri képei mindazonáltal nem nélkülözték az egyéni látásmódot. „Egy négyszemközti tárgyalást vagy egy kézfogást is lehet jól fényképezni. Úgy, hogy a kép valóban visszaadja a légkört, a hangulatot, a két ember egymáshoz fűződő viszonyát.” És mivel három megbízója közül a „középsővel” baráti viszony alakult ki, számos képet készített a miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) családjáról és privát életéről is. Munkájában a legfontosabbnak a bizalmat tartotta. „Soha senki nem kérdezte, hogy kire szavazok és hogy mik a politikai nézeteim, de megbíztak a lojalitásomban. És csak annyira kellett lojálisnak lennem, mint amennyit bármelyik megbízó megkövetelt volna. Persze szigorú titoktartási kötelezettségem volt, de ma már bármelyik multi vagy kisebb cég is ugyanezt várja el.”

Három főnöke közül Medgyessy Pétert zavarta, hogy fényképezik, nem is igazán törődött a fotósokkal. Gyurcsány Ferenc viszont fontosnak tartotta a vizuális médiát, ma úgy mondanánk, „kameraérzékeny” volt. Ha például érezte, vagy szóltak neki, hogy valakinek nem sikerült a felvétel, megismételte a sajtó kedvéért. Az őt követő Bajnai Gordon zárkózott ember, de ha kérés érkezett a fotósoktól, soha nem hárította el. Nem emlékszik, melyik volt az első munkája miniszterelnöki fotósként, de arra igen, hogy az utolsó az volt, amikor Bajnai Gordon bejelentette a választási vereséget. Hogy elvállalta a munkát, ma sem bánja, bár ma már nem vállalna hasonló megbízást. „Azt hiszem, nem bírnám azt az őrült tempót, az állandó készenlétet” – mondja. A világ szinte minden jelentős országába eljutott: járt az amerikai elnöknél, Putyin nyaralójában, a japán császár palotájában. De a legszebb emlék alighanem a két vatikáni látogatása volt. Legalábbis erre utal, hogy a lakásában csupán két fotó emlékeztet életének erre az időszakára: az egyiket II. János Pál, a másikat XVI. Benedek pápa személyi fotósa csinálta, és mind a kettőn ő fog kezet a pápával.

Viktor árulta, én meg fotóztam

„Akkoriban a legkisebb parlamenti párt a Fidesz volt. Kezdő külsősként én kaptam őket, mindig engem küldtek a Fidesz eseményeire. Közben 1993-ban kiutaztam Amerikába Bill Clinton beiktatására. Pénzt nem adtak rá, de megoldottam valahogy. Vettem egy fotóalbumot arról, hogyan lett belőle elnök. Fekete-fehér album volt, nagyon megtetszett. Hazahoztam és mutattam Bayer Zsoltnak, az akkori szóvivőjüknek. Azt mondtam, hogy meg kéne csinálni Orbán Viktorral is, biztos érdekes lesz pár év múlva, pláne, ha ő is miniszterelnök lesz. Elmentünk, Zsolt bemutatott Viktornak, aki azt mondta, hogy csináljuk. Abban az időben, a ’94-es választás idején olyan volt a kampány, hogy beültünk egy kocsiba hajnalban, és lementünk mondjuk Nyíregyházára. A piacon az ottani fideszesek vettek 60 kiló narancsot, Viktor árulta, én meg fotóztam.” Így emlékezett vissza egy interjúban Burger Barna, Orbán Viktor személyi fotósa arra a csaknem 25 éven át tartó munkakapcsolatra, ami őket összefűzte. A tavaly februárban, 52 éves korában elhunyt fotós egyik utolsó vele készült beszélgetésben azt mondja: sosem bánta meg, hogy elvállalta a munkát. „Mindenképpen kell szimpátia hozzá, ennyi ideig nem is lehet együtt lenni valakivel anélkül, hogy jól éreznéd magad vele. Szerettem csinálni, és büszke vagyok rá.” Később megjegyezte, hogy azok, akik udvari fotósként tekintenek rá, valószínűleg nem tudják, hogy számos íróról, művészről készített portrét. Az ő fotója volt például Esterházy Péter vagy Kertész Imre temetésén is.

„Az a fekete-fehér album Clintonról a History of a Victory volt, együtt vettük Barnával, ma is megvan – meséli Fényes Gábor. A fotós az első Orbán-kormány idején dolgozott együtt Burger Barnával. – Az a könyv, a nagy album végül 2010-ben készült el. ’94-ben a vereség miatt nem volt aktuális, ’98-ban pedig Orbán nem tartotta jó előjelnek. Barna viszont folyamatosan dolgozott” – mondja Fényes. Megbízójuk az akkori rendnek megfelelően nem a Miniszterelnöki Hivatal (MEH), hanem az Országimázs Központ és az Ezüsthajó Kft. volt. Őket Dokumentációs Csoportnak hívták, a feladatuk pedig kezdetben a miniszterelnök összes nyilvános programjának dokumentálása volt. Később viszont már mindenhová hívták őket: családi és baráti programokra is. A képeket az archívum mellett kampánycélokra is használták (ha a korábbi szokásoknak megfelelően az MTI fotósa kísérte volna a miniszterelnököt, bonyolultabb lett volna kikérni a képeket, így viszont, minthogy a megbízó egy reklámügynökség volt, gyakorlatilag korlátlanul használhatták azokat). „Mivel nem voltunk állami alkalmazottak, tulajdonképpen minden eseményen ugyanolyan elbírálás alá estünk, mint a többi kolléga. Persze segítettek nekünk, de nem volt ez hivatalos – meséli Fényes. – Ismertük a testőröket. Amikor például II. János Pálnál voltunk a Vatikánban, csak egy operatőr és egy fotós mehetett be a pápa dolgozószobájába. Ilyenkor általában az MTI-s ment, de Orbán testőre intett a helyi erőnek, hogy engem engedjenek be.”

Orbán az első terminusában még egészen másképp viszonyult az újságírókhoz, mint manapság. „A repülőgépen mindig odajött, beszélgetett velük. Olyan sem volt, hogy valakinek nem állt meg. Legfeljebb, amikor a TV2 elkezdett kekeckedni vele, a sajtótájékoztatón visszaszúrt nekik. Profi volt, tudta, mit jelent egy jó kép. Bármit kértünk, megcsinálta. Tisztában volt vele, hogy a nyilvánosság és közte még ott van egy profi reklámügynökség, ahol mindig a legjobb képeket válogatták ki abból, amit mi készítettünk” – mondja Fényes Gábor. Utolsó közös megbízásuk a 2002-es választási éjszaka volt. „Rengeteget dolgoztunk aznap este, sok jó kép készült, de a miniszterelnök egyiken sincs rajta.” Ő ugyanis, amikor nyilvánvaló lett a vereség, nem ment el a Millenárisra.

Díjnyertes képek díjak nélkül

„Száz év távlatából minden szituáció történelmi, szóval sosem egy ilyen munkában tudhatod, mikor készítesz fontos képet” – mondja Déri Miklós, aki szerint a személyi fotósokra éppen azért van szükség, mert mindenhol ott lehetnek, viszont mindenhol ott is kell lenniük. „Vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet beengedni a teljes sajtót. Egy egészen kis szobába vagy egy betegágyhoz. De a nyilvánosság mégis tudni akarja, mi történt ott. Ilyenkor az a dolgunk, hogy objektíven dokumentáljuk a történéseket.” Déri szerint, ha a hivatalos fotós ezekben a helyzetekben megpróbál „ellesett fotókat” csinálni, az a nyilvánosság becsapása, és akkor nem végzi jól a munkáját. És ez akkor is így van, ha protokollfotókkal általában nem lehet díjakat nyerni. „Én nyolc évig egy képet sem adtam be pályázatra, mert tudtam, hogy nem azonos feltételekkel dolgozhattunk.”

A személyi fotósok „ellesett” képei ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt fontos részei az egész történetnek. Az Obama haját megsimogató kisfiú vagy Václav Havel sörözős képei sokat mondanak el a főszereplőkről. De miközben egy rossz kép ronthat az imidzsén, nem egy jól sikerült fotó miatt fognak a megbízóra szavazni a következő választáson – mondja Déri, aki elmeséli, hogy annak idején volt kolléga, akit kifejezetten azzal a feladattal küldtek egy-egy eseményre, hogy készítsen előnytelen képet Gyurcsányról. „Megvárta, amíg a miniszterelnök megpiszkálja az orrát, aztán közölte, hogy ő már végzett, és ment is.” Déri szerint a választót felnőttként kellene kezelni. Úgysem egy kép alapján fog dönteni. Persze ugyanez fordítva is igaz. „Egy hívőnek hiába mutatod meg a hamisságot, az úgysem fogja elhinni.”