Forgács Imre: Május 9.

Publikálás dátuma
2019.05.04. 19:45
MARABU RAJZA
A Brexit-dráma ki tudja hányadik felvonását látva jogos a kérdés: az idei Európa-napon ünnepeljünk-e egyáltalán? Az Egyesült Királyság október 31-éig kapott újabb haladékot a rendezett kilépésre. Egyelőre a „no deal” látszik valószínűbbnek, de a káosz már olyan méretű Londonban, hogy akár a 2016-os népszavazási döntés visszavonása is elképzelhető. Jean-Claude Juncker, leköszönő bizottsági elnök nem véletlenül fogalmazott nemrég a diplomáciában szokatlanul élesen: „a Szfinx tulajdonképpen nyitott könyv Nagy-Britanniához képest”.
A kelet-európai országok egykori rendszerváltói számára különösen furcsa lehet ez a mostani ünnep. Tizenöt év telt el azóta, hogy 2004. május elsején az Európai Unió egyszerre tíz új tagállammal bővült. A Big Bang miatt sokan aggódtak. Nem lehetett tudni, hogy a közösség mennyire lesz képes ennyi új tag integrálására. Egy ideig azt hallottuk, hogy csak a csehek, a lengyelek és a magyarok esélyesek, miután ők teljesítették a felvételi követelményeket. Politikai rendszerük megfelelt a jogállami normáknak és az európai jogszabályok alkalmazására is felkészültek.
Az akkori május mindezek ellenére maga volt a csoda. Sokan emlékeznek azokra a felemelő pillanatokra, amikor az új uniós polgárok tiszteletére szólt Beethoven Örömódája. Az Országház homlokzatán és a középületeken – a nemzeti színek mellett – először jelent meg Európa kék, arany csillagokkal díszített zászlaja. Ehhez képest a jelenlegi magyar kormány az EP-választási kampányát Brüsszelt gyalázó plakátokkal indította. Igaz, mindez az Európai Néppárt – a Fidesz tagságát felfüggesztő – döntése után kicsit „finomodott”. Azóta már csak a bevándorlók elleni nemzeti összefogásra buzdítanak.
A Brexit-csőd az európai választókat talán mégis elgondolkodtatja. A közvélemény-kutatások szerint a „nemzetmentő” populisták ugyan előretörnek, ám az Unió iránt elkötelezett centrumpártok legyőzésének nincs sok esélye. Sőt: az optimista forgatókönyv szerint az örökké akadékoskodó britek távozása új lehetőségeket kínál a baloldal számára. Ha ugyanis a parlament negyedszerre sem fogadja el a Kilépési Megállapodást, ám „no dealt” sem akarnak, akkor a szigetországnak az EP-választásokon is részt kell vennie. Ebben az esetben viszont a – nem néppárti padsorokban ülő – toryk mellett a Labour is kiválasztja a maga jelöltjeit. Márpedig a körülbelül 30 munkáspárti képviselő támogatásával a szocialista Frans Timmermans akár a bizottsági elnökségre esélyes Manfred Webert is legyőzheti.

Tizenöt éve történt

A kelet-európai országok választópolgárai már a rendszerváltást is igazi felszabadulásként élték meg. Ezen az sem változtatott, hogy a Nyugatnak az olyan általánosságokon túl, mint az állami tulajdon privatizálása vagy a piacgazdaság bevezetése nem sok fogalma volt a régió jövőjéről. A szovjet birodalom szétesése elemi erejű tektonikus mozgásokat indított el a kontinensen, ám a folyamatban nem a stratégák, hanem az „improvizátorok” jeleskedtek. Václav Havel cseh elnököt, egykori emblematikus ellenzékit nem lehet a régi rend iránti elfogultsággal vádolni. Ám egy 1994-ből való, meglehetősen szkeptikus nyilatkozatát azóta is gyakran idézik: „A régi rend összeomlott, de az újat még senki nem építette fel. A ’posztkommunista’ világ pedig újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Ismeretlen nemzetek bukkannak fel és követelnek hazát maguknak. A legvalószínűtlenebb, ki tudja honnan szalajtott emberek nyernek választásokat.”
Ehhez képest a „tízek” (a később belépő Bulgáriával és Romániával, valamint Horvátországgal együtt) az uniós csatlakozással történelmi esélyt kaptak a felzárkózásra. A 15 éves jubileum alkalmából az Európai Bizottság Bécsben, illetve Pozsonyban szakmai konferenciát rendezett a napokban, ahol az országcsoport gazdasági mutatóinak 2000-2018 közötti változásait elemezték. Az összehasonlító adatok nyilvánvalóvá tették: Magyarország egyáltalán nem a NER-nek, hanem 15 éves uniós tagságának köszönheti a gazdasági sikereket. Az egész térségben jelentősen – bár egyenlőtlen mértékben – nőtt az egy főre jutó GDP, és a vizsgált időszakban az uniós átlag 70 százalékát valamennyi „új” tagállam elérte. Sőt: az élenjárók a régebben csatlakozók közül a görögöket és a portugálokat máris megelőzték. Szokás panaszkodni a termelékenység alacsony szintjére (összeszerelő ország lettünk). Ebben sok az igazság, de az egy munkaóra alatt átlagosan megtermelt GDP értéke a „tízeknél” így is a duplájára nőtt 2000 óta.
Bár ezek az eredmények imponálóak, a mérleg csak részben pozitív. A mintegy százmillió új fogyasztóval bővülő egységes piac nyilvánvaló előnyei ellenére a régi tagállamokban feszültségeket okozott a ”keleti” munkavállalók tömeges érkezése. Az EU-ban mindig is voltak viták, de a 2008-as pénzügyi összeomlás, a migrációs hullám és a Brexit megosztottságot, politikai válságot idézett elő a kontinensen.

Be- és kivándorlók

2015 nyarán valóban sokkoló volt a magyar autópályán Németország felé menetelők látványa. Európa ekkor szembesült először az új világprobléma tényleges dimenzióival. A helyzet paradoxona, hogy a „külföldiek” tömeges megjelenése egyáltalán nem újdonság Nyugat-Európa legújabb kori történelmében. A bevándorlók első hullámait az ötvenes években még örömmel fogadták, miután a háború utáni gazdaságoknak nagy szükségük volt pótlólagos munkaerőre.
Az évtizedek során azonban a gazdasági bevándorlók száma folyamatosan emelkedett. Németországban 2010-ben már négymillió törökországi gyökerekkel rendelkező ember élt. A kulturális különbségek még a felvilágosult és ateista Franciaországban is sokféle feszültséget okoztak (lásd a fejkendőviselés ügyét). A szélsőséges nacionalisták azonban csak 2015-ben fedezték fel a menekültügyben rejlő „nagy” lehetőséget. A dimenziók ugyanis a pénzügyi válság és a – részben annak következményeként – szaporodó konfliktusok hatására alaposan megváltoztak.
A Brexit azonban mégsem a „menekültáradat”, hanem a populista hazugságok következménye volt. A kilépésre szavazóknak egyszerűen nem lehetett elmagyarázni, hogy Nagy-Britannia inkább haszonélvezője a keleti tagállamokból érkező új (sokszor magasan képzett) munkaerőnek. A Római Szerződés hatvan éve hiába üzeni mindenki számára, hogy „hurrá, bármelyik tagállamban dolgozhatunk vagy tanulhatunk”, ezt láthatóan csak a fiatalok értik. Amikor a brexitisták a lengyel vízvezeték-szerelők ellen mozgósítottak, mindezt úgy fordították le a maguk számára, hogy „jönnek a kelet-európaiak és elveszik a munkánkat”.
Sajnos, a menekült-probléma teljes mértékben a nacionalista uszítók, a szélsőséges populisták ügyévé vált. Szentes Tamás akadémikus egy közelmúltban publikált tanulmányában írja, hogy a „migránsokról” nyilatkozók többsége figyelmen kívül hagyja azokat a tudományos tényeket, amelyek e rendkívül összetett társadalmi jelenség történeti, gazdasági vagy éppen statisztikai összefüggéseit vizsgálják. Nem foglalkoznak például azzal, hogy nemcsak a menekültek „befogadása” és integrálása (vagy annak hiánya) okoz feszültségeket. A tömeges elvándorlás – különösen, ami az iskolázott fiatalokat illeti – a „kibocsátó” országok (például Magyarország) szempontjából is egyre súlyosabb következményekkel járhat.
A Fidesz EP-választási kampánya azért is szánalmas, mert kizárólag populista hazugságokra épül. Magyarország ugyanis nem tartozik azon uniós tagállamok közé, amelyek vonzerővel bírnak a „bevándorlók” számára. Valószínűleg nem a Szíriából érkező pedagógusok vagy azok családjai jelentenek kulturális fenyegetést és/vagy nemzetbiztonsági kockázatot az ország számára. Sokkal inkább azok, akik a „ki tudja, honnan szalajtott emberek” segítségével jelentős összegekért vásárolhatnak letelepedési kötvényeket: ez utóbbiak betiltását Brüsszel régóta tervezi.

Baloldali remények

Ahogy már utaltunk rá, a Brexit katalizátorként hathat Európában, s a baloldal lassan felébred Csipkerózsika álmából. Tavaly Svédországban a szociáldemokraták alakíthattak kisebbségi kormányt. Idén hajszállal nyertek Finnországban is, s a németeknél – úgy tűnik – az SPD stabilizálja helyzetét. A brit Munkáspárt ugyan a felmérések szerint csak a második Nigel Faragék után, de már vezet a toryk előtt, bár a kilépésről továbbra sem tudunk semmit. A spanyol szocialisták egy hete ugyancsak győztek, de a kormányalakítás nehéznek látszik. Mindezek fényében az EP-szavazás tétje talán soha nem volt akkora, mint most. Az eddigi tagállami sikerek mindenesetre biztatóak: remélhetjük, hogy az „Európa-párti” többséget a baloldalnak e hónap végén sikerül mozgósítania.
Ami a hazai esélyeket illeti, mindenekelőtt realistának kell lennünk. Várható, hogy az EP-választások győztese megint az a Brüsszelt szidalmazó párt lesz, amelynek vezetői amúgy az uniós pénzek „magánosításából” gazdagodnak. A demokratikus ellenzékre szavazók azonban tanúsítják majd, hogy létezik egy másik Magyarország, ahol Európa ünnepét még fontosnak tartják.
Szerző

Bihari Tamás: Búcsú a búcsútól

Publikálás dátuma
2019.04.28. 20:10

Fotó: HUNYADY JÓZSEF / FORTEPAN
A favágóra célozz! – tanácsolta unokabátyám, de a harmadik lövést is elvétettem. Befizette az egy forintot, s kézbe kapva a légpuskát, elsőre eltalálta a kis fémkorongot, s a baltáját a levegőben tartó arasznyi favágó zajos kattogással nekilátott hasogatni a soha el nem fogyó fatörzset. A céllövöldés elismerően füttyentett, majd megkérdezte J.-t, mit kér, similabdát, művirágot, jojót, esetleg kaucsuk kacsát, vagy pénztárcát, kacsintós nővel. Unokabátyám nagylelkűen átruházta rám a választás jogát. Végül a jojót választottam, mert imádtam, ahogy a kis korong a zsinóron le-föl liftezett.
Persze a céllövöldés nem tudhatta, amit én, hogy J. a Zagyva kecskebéka állományán gyakorolta lövőtudományát saját légpuskájával. Egyszer levitt minket is békavadászatra. Csakhogy Gyuri bátyámmal mi pacifista nevelést kaptunk és gyakori olvasmányunk volt a négykötetes, zöld kötésű Brehm Az állatok világa című munkája. Mi tehát a békák pártján álltunk és soha többé nem mentünk le unokabátyánkkal efféle mészárlásokat nézni.
Az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején minden nyáron ellátogattunk Lőrincibe nagypapához és második feleségéhez, a Mama mostohájához. Beültünk az almazöld kis P70-esünkbe a Papával és a Mamával és a szűk országúton néha óránként 60-70 kilométeres sebességgel száguldva vágtattunk Lőrincibe.
Augusztus 20-án - vagy más nyári sátoros ünnepen - sok faluban búcsút vagy vásárt rendeztek. Arra már nem emlékszem, hogy Lőrinciben vagy valamelyik szomszédos településen voltunk-e a búcsúban, de mint pesti gyereket, elvarázsolt a nyüzsgés, a kirakódóvásár, a rengeteg ember. Akkortájt még, főleg az idősebbek közül, sokan népviseletben mentek előbb a templomba, majd a búcsúba. Néha bekíváncsiskodtam a templomba is, ahol a padsorokban fekete ruhás, fekete kendős öregasszonyok zsolozsmáztak, énekeltek számomra furcsa, lassú, szomorkásnak tűnő énekeket.
Na ná, hogy ennél sokkal jobban izgatott a búcsú forgataga. A kirakodóvásáron rengeteg árus kínálta a portékáját. Voltak ott teknővájó cigányok mindenféle teknőkkel, dézsákkal, különböző méretű fakanalakkal. Máshol háztartási eszközöket, fazekakat, lábasokat, zsírosbödönöket, tökgyalut, merőkanalat és ki tudja még mi mindent kínáltak. A szűcsök a nyári hőségben kucsmát, bekecset, bélelt bőrkesztyűt próbáltak rásózni az ide-oda hömpölygő tömegre. Azokat a standokat igyekeztem kikerülni, ahol zöld posztó szegéssel vaddisznó, illetve kutya irhákat lengetett a szél. Föl nem foghattam, hogy tud valaki az ágya elé olyan szőnyeget tenni, ami egykor Bodri, Burkus, vagy más néven őrizte a házat. De nem sokat filozofáltam az emberi lélek rejtelmeiről, mert rengeteg játék és édesség is volt az efféle vásárokon.
Igaz, már megjelentek a műanyag fröccsöntött játékok, katonák, kis autók, néger babák és hajas babák, de azért túlsúlyban voltak a hagyományos fajátékok. Például a szülők „öröme”, a kerekeken tologatható, szárnyát hangosan csattogtató pillangó, különféle kereplők és játékfegyverek. Lehetett gyermekeknek való karikás ostort is venni, de a Mama igen előrelátóan a szemünk védelmében mereven elzárkózott e népművészeti termék megvásárlásától.
Gyuri bátyámmal kárpótlásul kiharcoltuk, hogy egy-egy fa „davajgitár” vagyis dobtáras géppisztoly boldog tulajdonosai lehessünk. A játékfegyverekre szerelt kis karok forgatásával egy pöcök a fa fogaskerék fogazatába akadva csiholta ki a valódi géppisztolyok ugatására emlékeztető kerepelő hangokat. Az volt a Mama és a Papa szerencséje, hogy ezek a fegyverek viszonylag gyorsan amortizálódtak és csütörtököt mondtak.
Mindenesetre felfegyverkezve látogattunk el a lacikonyhák utcájába, ahol ínycsiklandó illatok szálltak a levegőben és minden kapható volt, mi szem-szájnak ingere. Pirultak a kolbászok, hurkák, oldalasok, tarják és ízlés szerint lehetett kérni a puha fehér kenyér szeletek mellé a húsokhoz mustárt, uborkát. Én speciel a véres hurkát szerettem a legjobban egy jókora adag mustárral megbolondítva.
Desszertnek pedig lehetett választani a kakas- vagy baba-nyalókák, a törökméz, a vattacukor, illetve a tükrös és tükör nélküli mézeskalácsszívek, huszárok és mézeskalács karikákból készített nyakláncok között. A mézeskalács figurákból gyorsan kiszerettem, mert többnyire kemények, fogtörőek, ráadásul forgács ízűek voltak, némi ételfesték, vagy ki tudja milyen színezék aromával dúsítva. A törökméz ízlett volna, de az meg a fogak közé ragadt, akár a Stollwerck. Helyette inkább tejkaramellát kértem, ami omlós volt, bár utólag úgy vélem, a fogaknak az sem tett jót. Rövid életű volt a vattacukor korszakom is. Bár szerettem nézni, ahogy a betonkeverőhöz hasonlító, szép rézüstbe öntött kristálycukorból egy forintért jókora csomagot varázsolt a vattacukorárus egy hurkapálcikára. Az innovatívabb, művészlelkű árusok lila, vagy piros színű vattacukrot is kínáltak.
Na és persze nem hiányozhatott a kör- és a hajóhinta sem, amiken sikoltozó lányok, fellibbenő szoknyák és erejüket fitogtató legények rótták a köröket, illetve szálltak az ég felé. A legbátrabbak át is fordultak a hajóhinta tengelyén.
A búcsú fénypontján rázendített a helyi rezesbanda. A repertoár és a képzettség hiányosságait pótolta a lelkesedés. Szép volt, jó volt, talán igaz sem volt.
Szerző

Forgács Iván: Tévézés a netes pusztán?

Publikálás dátuma
2019.04.28. 17:53

Fotó: KÁLMÁN OLGA VIDEÓI
Kálmán Olga néhány hete rászánta magát a visszatérésre. Az interneten, saját weboldalával, a kalmanolga.hu-val lépett ismét a nyilvánosság elé. Akik kedvelik, vagy éppen csonkának érzik a hazai médiavilágot nélküle, alighanem boldogan vetették rá magukat a felületre, mohón behabzsolták az első (önálló YouTube-csatornán is elérthető) interjúkat, blogbejegyzéseket, és várják az újabb anyagokat. Be kell vallani, e sorok írója sincs ezzel másképp. Egyelőre. Mert az öröm ellenére furcsa jelzéseket érzett valahol mélyen, legbelül. Bármennyire szerette volna, nem érzékelte hétköznapjai tévés társában a korábbi erőt, határozottságot: a kultikus médiaszemélyiséget. A kalmanolga.hu Kálmán Olgája megtört, bizonytalan és elég prózai. Mondhatjuk, még újjászületőben van. De újjászülethet-e? Mennyire termékenyítőek ehhez a jelenleg kijelölt keretek? Az alapvető kérdés: kit és mit vesztettünk el 2018 nyarán, kinek és minek a visszatérését várjuk? Kálmán Olga úgy véli, egyszerűen a személyére van igény. A weboldalát beharangozó vlogjaiban (videós blogjaiban) ezzel lép újra elénk: „Az elmúlt fél évben számtalan üzenetet, levelet kaptam Önöktől, kérték, hogy térjek vissza, kérdezték, hogy hol térek vissza. Nos, megfogadtam a tanácsukat: Itt vagyok!”
„Itt vagyok!” Látni akartak, tessék! Nem változtam, olyan vagyok, mint eddig. Ismét a vlogot idézve: „A kalmanolga.hu nem egy hírportál, ebből találnak épp eleget, saját ízlésüknek megfelelően. A tuti biztosat se fogom megmondani a hírekről: Sose tettem. Felvetem a témákat, kérdezek. Csakúgy, mint eddig.”
De mehet-e egy másik típusú médiafelületen minden úgy, mint eddig? Kálmán Olga szerint igen, és erre is a személye a garancia. Keres majd érdekes alanyokat, és őszintén beszélget velük. És már láthatjuk is a szabad újságírót, a szabad szellemi világ pusztaságában vezető úton, amelynek szélén nevének betűi tűnnek fel. „Én ide költöztem. De van még hely: Jöjjenek velem! Mert egy beszélgetés nem a stúdiódíszlettől, az asztaltól vagy a széktől lesz jó. Hanem a kérdező és a kérdezett őszinteségétől.”
Ő hív, és mi megyünk vele. Megyünk vele Czeglédy Csaba, Kéri László, Békesi László otthonába, egy étterembe (kávézóba?), ahol Nagy Blankával találkozik. Látjuk-halljuk 20-25 perces egyenes beszélgetéseit meghurcolt emberekről, a miniszterelnök hatalmának rejtélyeiről és távlatairól, az ország gazdasági-pénzügyi helyzetéről. De közben egyre többször pillantunk a videolejátszó időjelzőjére. Olyan ez, mint eddig? Látszólag igen. De mégsem.
Ha nem vagyunk bálványimádók, lassan rá kell jönnünk, hogy nekünk nem Kálmán Olga személyisége hiányzott igazán. Hanem a remek beszélgetős hírháttér-műsorok (elsősorban az Egyenes Beszéd és az Egyenesen) emblematikus vezetője. A markáns televíziós egyéniség, aki közéleti tényezővé lubickolta önmagát ezekben az adásokban. Aki kezdetben szerény daccal fellázadt a politikusok iránti feltétlen tekintélytisztelet ellen. Aki nem engedte a mellébeszélést, keményen várta kérdéseire a választ, és így mindig jelzésértékű lett, ha nem kapta meg. Nagyon komoly támaszt, igazi lelki-szellemi mentsvárat kínált a demokratikus érzelmű nézőknek. Határozott arcélt kovácsolva az ATV-nek.
Érthető, hogy később mindez egyre több önteltséggel fűszereződött. Megjelent benne a médiahatalmi attitűd, az elszámoltatási kedv (na, hogy is van ez, barátocskám?). De ez nem volt igazán idegesítő, az alanyokat sem zavarta, főleg a férfiakat, mert az egészet átüdítette valami finom erotikus szellő. Egyfajta lebegtetett domina-játék. Gyötörj csak, Olga, ez nagyon izgalmas! Gyötörd csak, Olga, ez gyönyörű!
Majd végül, főleg a Hír TV-s időszakban ebből az egészből kialakult egy Média-Nagyasszony szerep. Kálmán Olga kitárta értékpreferenciáit, érzelmeit, jelezte, kiben bízik, kinek nem hisz. Miközben megengedőbbé vált. Kedvencei is lettek, akikkel kedvesen összemosolygott. De ez is jól működött, nem tépázta népszerűségét. Mint ahogy, némi bosszankodáson túl, az sem, hogy átment Simicska Lajos tévéjéhez.
Mindehhez azonban kellett a profi televíziós háttér. A stúdiódíszlet, az öltöztetés, a smink, a több kamera, az adásrendező. És persze a műsorok jól kitalált funkciója és szerkezete. Az aktuális politikai-közéleti történések kontextusa. A napi megjelenés, az, hogy az alanyok jönnek be a stúdióba.
Kálmán Olga televíziós arca, személyisége hiányzik nekünk. Amit aligha lehet automatikusan átmenteni az internetre. Egyetlen, hol az alanyra, hol a kérdezőre mozgó kamerával, privát helyszíneken, ahol Békesi László és Kéri László tartalmas, de „egyenes beszédes” kereteket követő megállapításai is súlytalanabbá válnak. Ahol Czeglédy Csaba egész ügyét újra ismertetni kéne (akár szövegesen), hogy a néző, napi aktualitás híján, bele tudjon helyezkedni a beszélgetésbe. De leginkább a beszélgetések műfaját, célját kellene pontosabban kitalálni. Vagyis a weboldal koncepcióját. El lehet mozdulni autózó oknyomozói irányba, tágabb összefüggéseket feltáró mélyinterjúk készítése felé, kapcsolódni más formában ahhoz, amivel például Gulyás Márton próbálkozik a Partizán netes fórumán.
Csak egyet nem érdemes csinálni: megpróbálni televíziós Kálmán Olgának maradni. Nem hiszem, hogy egy ilyen tapasztalt és tehetséges médiaegyéniség ne érezné, és ne tudná megoldani ezt a feladatot.