Papp Sándor Zsigmond: Hagyaték

Publikálás dátuma
2019.05.05. 16:06

Fotó: Shutterstock
Őszintén szólva ezt is a front hatásának tudom be. Amikor hirtelen megváltozik az idő, és kicsit mindenki megbolondul, a szófukar fecsegni kezd, az angyali türelemmel rendelkező szomszéd pedig leüvölti a gázleolvasó fejét, mert az felfelé kerekít, ő viszont nem ad hitelt senkinek, főként nem a tolvajbanda gázszolgáltatónak, szóval, ekkor anyám hagyakozni kezd. Pedig amúgy nincs világvége hangulat, csak a szívesek dörzsölik kicsit a mellkasukat, és tátogva, mint partra vetett sunyi aranyhalak, szidnak mindenkit, aki csak eléjük kerül. Délutánonként, amikor nincs kedvem semmihez, rajtuk gyakorolom a szájról olvasást, azt az ötven szót, amelyet az indulat variál bennünk csöndes verkliként.
Anyámnak viszont sosem volt baja sem a szívével, sem a gázleolvasóval, és elvileg a frontra se érzékeny, de ilyenkor mindig elmondja, hogy mennyi a PIN-kódja a két kártyájának, hova tette a pótkulcsot, és kit hívjak fel elsőnek, ha mozdulatlanul fekszik a konyhakövön, de ne a Klárit, mert az délelőtt sosem veszi fel, inkább Tamást, mert ő egyből beül az autóba. Már annyira rutinos ebben, hogy nem is párás a szeme ilyenkor, hanem úgy meséli, mint egy jelenetet a kedvenc sorozatából, és már magát is beleszerkeszti, szinte megígéri, hogy ne aggódjak, ő majd segít kiválogatni a megfelelő koszorúkat. Ebben legalább egyezünk, gyerekkorom óta visszatérő álmom, hogy én is részt veszek a saját temetésemen, ott állok a tömegben, igyekszem nem röhögni a nekrológon meg a beszédeken, és legalább egy könnycseppet kisajtolni magamból, amikor a dobozt leengedik a földbe. Aztán szépen hazamegyek megnézni a meccset.
A hagyakozás hulláma D. szüleit is elérte. Az ő édesanyja a húsvéti süteménysütés holtidejét használta ki, hogy részletesen megmutassa, melyik ablakot és hogyan kell majd betörni, ha mozdulatlanul fekszik a konyhakövön, és nem találjuk a pótkulcsot, mert azt a legkönnyebb pótolni, ő már le is beszélte az üvegessel, raktáron tartja a megfelelő táblát, csak fel kell hívni, és már hozza is. Szóval, a kis kalapáccsal elég egy csuklómozdulat, nem kell befeszülni, mert akkor össze-vissza repkednek a szilánkok, ne kezdjük már söpréssel a megrendülést, de ha mégis, akkor a géz a fürdőben van a törülközők felett. Az anyjától elvált édesapjánál már más a helyzet, sem törni nem kell, sem kódokat megjegyezni, ott épp ellenkezőleg, le kell mondani mindenről, az örökségnek még a gondolatát is el kell vetni, mert az jobbára csak adósság, még az előző életében szedte össze, és tudjuk jól, bank és végrehajtó nem felejt. Nincs az a másvilág, ahol az ajánlott levél meg ne találna.
Mi persze bólogatunk, magunkban jegyzetelünk, minden figyelmünket mozgósítjuk, lejátsszuk az egészet, ahogy az amcsi filmekben a próbalakodalmat, hogy akkor te ideállsz, én meg amoda, te ezt mondod, én erről hallgatok. Ők meg persze néznek, és mindenhez van egy-két szavuk, hogy a fiókot ne feszegesd, kicsit nehezen jár, az iratokat ne ott keresd, már egy ideje nem a tévé alatt tartom, és ha lehet, öntözzük meg a mályvákat, miután levonult mentő, rendőr és halottkém, elült az egész és megbékéltünk a gondolattal, de langyos vízzel, mert azt szeretik.
Éjjelente persze arra riadok, hogy mindent elszúrtunk, az apjánál törtünk, és az én anyámnál mondtunk le az örökségről, miközben hiába kerestük D. anyjánál a PIN-kódokat. Az a jó a halálban, hogy tele van élettel, nyögöm ilyenkor. Csak az vigasztal, hogy én is látom magam, ahogy a konyhakövön fekszem mozdulatlanul, az arcomon levakarhatatlan, eltüntethetetlen vigyorral. Mert én rossz halott leszek, döntöttem el magamban, juszt sem adok használati utasítást, jöjjenek csak ki belőle a hozzátartozóim, legyen ez egy morbid szabadulószoba.
A vége persze mindig az, hogy elröhögjük magunkat, mert miért ne lehetne az, hogy a halál épp rólunk feledkezik meg, vagy egy időre felfüggeszti a működését, mint a híres Saramago-regényben, a Halálszünetben. Bár nekem épp ez a regény segített sokat a félelmeim legyőzésében, ez értette meg velem és nem az öröklétről szóló giccses filmek, hogy mennyire kilátástalan is az emberi létezés a megfelelő Vég nélkül, akár a vicc csattanó nélkül. A regényben a kétségbeesett emberek turistautakat szerveznek a szomszédos országokba (mert csak Portugáliában, vagy egy ahhoz hasonló országban vett ki szabadságot a halál), hogy végre méltósággal zárják le a sehová sem tartó életüket. Az öröklét ugyanis paradox módon épp a távlatot, a kifutás szerény lehetőségét venné el az embertől, még ha legtöbbször váratlanul is kerül pont a mondat végére. Eltűnnének a fűszerek és az apró bosszúságok. (Vagy ki tudja. Ha nem halhatnék meg, tán még jobban megutálnám a hétfőket. És a végtelenül sokszorozódó leadási határidőket.)
Szóval, ilyenkor úgy nevetünk, mintha a végén nem az elmúlás, hanem az újjászületés várna minket. Ha nem is hús-vér valóságként, de ezer és egy történetben térnénk vissza, amelyeket hol megrendülten, hol göcögve mondanak tovább rólunk. Egy olyan hömpölygő mondatként, amelyben – McCarthy receptje szerint – nincsenek írásjelek, csak az elbeszélés elevensége.

Sebes György: Itt van Amerika

Publikálás dátuma
2019.05.05. 13:42
A kocsmában fontos dolgok történnek
Fotó: TLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Az élet egyik nagy kérdése, hogy mire van szükségük az embereknek. Persze, sok mindenre. De egy dologban közös nevezőre jutott napjaink egyik legtermékenyebb és legjobb írója, valamint egy olyan televíziós szakember, akinek jelentős szerepe van abban, hogy mivel töltjük estéinket a képernyő előtt. Érdemes mindkettejüket idézni. Egyikük azt mondta: „Az emberek ki vannak éhezve a nevetésre, szeretnek felülemelkedni a sorsukon”. Aztán, kicsit később még ezt is: „Nevessünk már egy kicsit magunkon, különben végleg meggárgyulunk!”. A másik kicsit vulgárisabban fogalmazott, de lényegében ugyanoda jutott: „Nagy tanulság, hogy a magyar emberek röhögni akarnak. Este leülnek, megnézik, röhögnek, jó kedvük lesz. Olyan szomorú ez az ország, ránk fér egy kis röhögés”. Ne áruljunk zsákbamacskát. Az író, aki legújabb könyve – humoros írásainak gyűjteményének – megjelenése alkalmából interjút adott a HVG-nek: Spiró György. Őt jól ismerjük, nem is vele akarunk foglalkozni, hanem a másik nyilatkozóval. Akit Hámori Barbarának hívnak, öt éve egy tévés programokat előállító cég egyik tulajdonosa és vezetője, s mint ilyen, megtestesítője a XXI. századi, teljesen új, a fejlett Nyugat - s Amerika - nyomdokaiba lépett hazai műsorgyártásnak. Egészen leegyszerűsítve azt mondhatnánk: ő a fő-etető. Előbb megeteti termékeivel a csatornákat, majd – ha ez sikerül – megeteti a nézőket is. És félreértés ne legyen: ezen nem gúnyolódunk, nem is elítélően említjük.
Hámori Barbara még alig múlt 40 éves és lényegében már mindent elért. Ebben nyilván segítette, hogy tanulmányai egy részét Amerikában végezhette, hiszen szülei neves agykutató professzorok. Széchenyi-díjas édesapja, Hámori József másfél évig miniszter volt az első Orbán-kormányban és sokáig a MTA alelnöke. Barbara a bölcsészkaron végzett 23 éve, s – életrajza szerint - rövid ideig lapunk belpolitikai rovatában is dolgozott. De inkább tévés munkahelyei érdemelnek említést: előbb az RTL Klub Fókusz című műsoránál volt szerkesztő-riporter, majd a köztévénél műsorvezető, aztán a TV2 következett, pontosabban az Interaktív, a tévé házi gyártócége, ahol a Big Brother és a Claudia show főszerkesztője volt. 2003-tól a Viasat3 programigazgatója, majd a Telekom TV üzletágvezetője. Kapitány Iván rendezővel (Üvegtigris 3) és nejével, Kapitány-Diószegi Judittal 2014-ben indították el ContentLab nevű vállalkozásukat.
Ők gyártották – többek között – a TV2-nek a Korhatáros szerelem című sorozatot, az RTL-nek pedig az immár harmadik évadát élő Mi kis falunk című mozit. Egyik legnagyobb sikerük pedig a Drága örökösök, amelynek első ciklusa – 81 rész után - éppen most fejeződött be és megérdemelten sikeres volt. Valószínűleg azért is, mert a cég nem megrendelésre dolgozik, hanem maga fejleszti a produkciót. Tehát egy ötlettel – és a belőle készített – próbamunkával keresik meg a csatornákat és ha ezt megveszik, akkor a tévék egy kész terméket kapnak tőlük. Együttműködnek ugyan a megrendelővel, de lényegében szabad kezet is kapnak, s a jelek szerint meg is éri bízni bennük.
És nem csupán ez az újdonság a sorozatok készítésekor. Új foglalkozásokkal is meg kell ismerkednünk. Mindenekelőtt a showrunner fogalmával, amit már a múlt héten is említettünk. Ő a produkció lelke. Az egészet összefogja, átlátja, író is, színészeket is válogat, a gyártásban is részes, de beleszól a rendezésbe és a vágásba is. Hámori Barbara egy interjúban erről azt mondta, „hatalmas felelősség, de nekem ez a kiteljesedés, úgy érzem, itt tudom kiélni és kamatoztatni az összes eddig tudásom és tapasztalatom”. Természetesen maga is rájött, hogy egyedül nem csinálhat mindig mindent. Egy másik beszélgetésben elárulta, a jövőben egy picit függetlenítené magát, mert nem jut elég ideje a többi fejlesztéssel foglalkozni. Épp ezért a ContentLab tehetségeket is támogat és tervezik showrunnerek képzését is.
Hasonlóképpen fontos egy-egy sorozatnál a storyliner, vagyis az az ember, aki átlátja az összes eddigi, valamint a tervezett következő részeket is. Gondoljuk el, például az immár 9300 folytatáson túl lévő Barátok közt esetében ez mennyire fontos, hiszen nem ismétlődhetnek történetek és az alapszereplők nem változhatnak homlokegyenest az ellenkezőjére, mint ahogy megismertük őket. Ezen kívül még fontos szerepük van a dialógusíróknak, akik a szereplők szájába adják a karakterüknek megfelelő mondatokat, hiszen az egyes részek lényegében párbeszédekből állnak.
Hámori Barbara azt is elárulta, hogy a Drága örökösök esetében alapszabály volt: minden részben egyenlő – egyharmados - arányban kellett lennie humornak, intrikának és romantikának. Feltehetően ettől érezhette úgy a néző, hogy valóban fordulatos és jól követhető, ugyanakkor mindig érdekfeszítő történetet kap. Az pedig csak hab a tortán, hogy ehhez a sorozathoz külön felépítettek egy kis falut Budapest közelében, ami sokat segített a munkában. Ráadásul mindig két csapat forgatott egyszerre, ami azt jelentette, hogy a szokottnál gyorsabban tudták elkészíteni a felvételeket.
Mindebből a néző csak annyit érzékelt, hogy kapott egy szerethető és nézhető filmet. Ily módon az etetés sikerrel járt (különös tekintettel a sok és végeérhetetlen reklám-blokkra). De a fő-etető végül is büszke lehet: így mindenki jól járt.

Hargitai Miklós: A világ másmilyen

Publikálás dátuma
2019.05.05. 12:00
AFRIKAI CSECSEMŐ - Minél nagyobb a túlélési arány, annál kevesebb gyermek születik
Fotó: GODONG / BSIP
Pontatlan, hiányos, idejétmúlt adataink vannak a világról. Nem csak nekünk, átlagembereknek; a politikai és gazdasági döntéshozók is hamis, lejárt szavatosságú információkból dolgoznak. Ezt vette észre, és erre épített világraszóló karriert a svéd Hans Rosling (orvos, akadémikus, statisztikus), aki az elmúlt évtizedekben a WHO-nak, az UNICEF-nek és a Gapminder Alapítványnak dolgozva sokkoló előadásokat tartott a Föld legokosabb és legnagyobb hatalmú embereinek – tulajdonképpen – a valóságról. A 2017-ben rákban elhunyt Rosling élete utolsó évét azzal töltötte, hogy könyvet írjon az által rendbe rakott tényekről, a hosszú ideje munkatársaként dolgozó felesége és fia pedig mostanában a nemrég magyarul is megjelent, sokfelé bestsellerré vált Tények című kötetükkel turnézza körbe Európát (nemrég Magyarországon is jártak).

A szegények is gazdagabbak

A Rosling-szeánszok visszatérő eleme, hogy az előadó rákérdez bizonyos ismeretekre a hallgatóságnál. Fölteszi például azt a kérdést, hogy a világ lakosságának mekkora hányada él magas jövedelmű országokban. Aligha vitathatjuk, hogy ez alapvető információ a globális folyamatok megértéséhez, mégsem tudja rá senki (pl. az egyik előadás közönségének legalább a harmada sem, beleértve a Davosi Világgazdasági Fórum résztvevőit vagy a svéd újságírókat) a helyes választ. Mármint azt, hogy a világnépesség több mint fele immár a gazdag országok lakója, és nem azért, mert oda migrált. A tudós, aki hosszú éveken át dolgozott szegény afrikai államokban orvosként, egy másik fontos összefüggésre is felfigyelt: minél nagyobb a csecsemők túlélési aránya valahol, annál kevesebb gyermek születik. És mivel ezen a téren, vagyis a gyermekhalandóság visszaszorításában bámulatos fejlődés történt az elmúlt évtizedekben, ma már az országok döntő többségére a „nyugati” struktúra jellemző, tehát az, hogy a családok eleve kicsik, és kevés gyermek hal meg, azaz relatíve sok marad életben. Többek között a két legnépesebb állam, Kína és India is a „kis család, ritka gyermekhalál” halmazba tartozik – 2017-ben az emberiség 85 százalékát lehetett idesorolni; az úgynevezett fejlődő országokra jellemző „nagy családok, sok gyerek hal meg” halmazába tartozók pedig utoljára a 60-as évek közepén alkottak többséget.
A baj „csupán” annyi ezzel, hogy a közbeszéd és a közgondolkodás ma is egy legalább harminc éve nem aktuális világmodellt követ: nem igaz – már nem úgy igaz –, hogy a világ két részre oszlik, szegényekre és gazdagokra; az a fajta kétségbeejtő szegénység, amely például a családszerkezetet is döntően meghatározza, már csak egy viszonylag szűk, és egyre szűkülő kisebbséget érint. Hogy mást ne mondjunk, immár az alacsony jövedelmű országokban is 62 év a születéskor várható élettartam, alig tíz évvel kevesebb, mint a többieknél – nincsenek többszörös különbségek. Az emberek szeretnek „mi”-ben és „ők”-ben gondolkodni, szeretik, ha a „mi”-t és az „ők”-et szakadék választja el egymástól, de ezek a szakadékok egyre ritkábbak, és ahol vannak, ott is egyre kevesebben vannak a túloldalon, és egyre többen a mi térfelünkön.
Valamiért vonzódunk a negatívumokhoz is. Bárhol a világon kérdezik is meg őket arról, hogy merre tartunk, a válaszadók több mint fele azt mondja, hogy a világ egyre rosszabb hely lesz (de míg Törökországban nagyjából 85 százaléknyian állítják ezt, Magyarországon alig 60 százalék válaszolt így, vagyis a világ legoptimistább népei közé tartozunk). Mondjuk – mondják - ezt annak ellenére, hogy húsz év alatt globálisan kevesebb mint a felére csökkent a kirívó szegénységben élők aránya. Száz éve alig egy-két országban szavazhattak a nők, ma 193 országban van egyenlő szavazati joguk. 1860-ban az akkori világnépesség 1 százaléka élt demokráciában, ma 56 százalék – ez még mindig kevesebb az elégnél, de a fejlődés így is szédítő.

Nem születik több gyerek

A világ jövője miatt érzett általános aggodalom jelentős részben a túlnépesedéssel függ össze, de nem a tények alapján. Egy újabb kérdés, amelyre sehol sem válaszolnak helyesen: ma a 0 és 15 év közötti gyermekek száma kétmilliárd; mekkora lesz ennek a korosztálynak a létszáma száz év múlva? A tudományos prognózisok átlaga szerint ugyanúgy kétmilliárd, mint most. A népességnövekedését már ma sem az okozza, hogy egyre több gyermek születik – az meg pláne nem, hogy a muszlimok/a szegények/az afrikaiak stb. „teleszülik a világot” –, hanem az, hogy a megszületettek közül egyre többen élik meg a felnőtt- és az idős kort a javuló orvosi ellátás, élelmezés, lakhatási körülmények miatt.
Az egy nőre jutó babák száma drámaian és folyamatosan csökken mindenütt: 1965-ben még átlagban 5 gyermeknek adott életet minden nő a reprodukciós szempontból aktív évei során, 2017-re ez a mutató (a világátlag) 2,5-re zuhant, és továbbra is lefelé tart. 2100-ban már csak 2 lesz, miközben még a népesség fenntartásához is 2,1-2,4 kellene – vagyis ha valahogy kihúzzuk addig, onnan már különféle kataklizmák nélkül is csökkenni fog a bolygó lakosságszáma. Hogy hol mennyi gyermek születik, arról – nagyon csekély számú kivételtől eltekintve – nem a politika, és nem is a vallás dönt, hanem az életminőség, és főként az egészségügyi ellátás. Kínában az úgynevezett egykepolitika 36 éves időszakában soha nem csökkent 1,5 alá az egy nőre jutó babák száma, miközben ugyanabban az időszakban Thaiföldön és Dél-Koreában minden kényszer nélkül is jóval 1,5 alá ment, Hongkongban pedig, a melyre akkoriban szintén nem terjedt ki a kínai pártállam fennhatósága, még az 1-et is alulról súrolta. Egy másik példa: a mindenkori pápát sokszor bírálják azért, hogy föllép az óvszerhasználat és általában a fogamzásgátlás ellen (a jelenlegi egyébként, ha már a tényeknél tartunk, nem lép föl), ennek ellenére a katolikus többségű országokban a párok 60 százaléka használ valamilyen mesterséges fogamzásgátló eszközt, a nem katolikus többségű országokban viszont valamivel kevesebb, 58 százalék él a termékenység nem természetes korlátozásának valamelyik megoldásával.

A tényekben bízzunk, ne az ösztöneinkben

A statisztikák mögött megbújó háttér-információk olykor a valóság kényelmetlen tényeit is elénk tolják. Például azt, hogy bár messze az Egyesült Államok - társadalombiztosítás helyett - piaci alapon működtetett egészségügye a legdrágább – az amerikaiaknál az egy főre jutó egészségügyi költés több mint a duplája a fejlett országok átlagának –, a rendszer hatékonyságát mérő legfontosabb mutató, a várható élettartam terén az USA-t a világ országainak egyötöde megelőzi, a szegény Kuba pedig fillérekből képes legalább ugyanolyan jó ellátást nyújtani.
A lelkiismerettel rendelkező embertársainknak valószínűleg az az adat is okoz némi szorongást, amely szerint háborús zónákból érkező menekültek százezrei fizetnek évente fejenként 1000-2000 eurót azért, hogy gumicsónakokon, tutajokon és egyéb lélekvesztőkön áthozzák őket a Földközi tengeren, miközben nagyjából egytizedük eltűnik/meghal, holott ugyanez az utazás az összehasonlíthatatlanul biztonságosabb repülőjáratokkal 50 (!) euróért is megoldható lenne. A látszólag érthetetlen jelenség magyarázata az Európai Tanács egyik - az illegális bevándorlás ellen hozott - határozata, amely szerint a légitársaságoknak kell eldönteniük, hogy valaki megfelel-e a menekültstátusz követelményeinek (és ha nem felel meg, akkor a saját költségükön kell visszafuvarozniuk az illetőt). Ők viszont érthető okokból nem vállalják, hogy a kígyózó sorokban egy emberre jutó 2-5 percben elvégezzék a mérlegelést: aki „gyanús” helyről, vízum nélkül jön, azt inkább töprengés nélkül visszafordítják a pulttól. (Emiatt vetődött föl az az elképzelés, hogy az EU-tagállamok vízumkiadási jogot adjanak a válságrégiókban lévő követségeiknek – ez lett volna az a bizonyos „migránsvízum”, ami kizárólag arra jogosította volna az érkezőt, hogy a menekültkérelme elbírálása idejéig beléphessen az EU-ba -, amit, bármennyire humanitárius megfontolásból történt volna, végül a „keresztény” Orbán-kormány fúrt meg, új életet lehelve a hanyatlásnak induló embercsempész-bizniszbe.)
Hans Rosling, Ola Rosling és Anna Rosling Rönnlund ténykönyvének legfőbb érdeme, hogy ténytudatosságra nevel - vagyis arra, hogy az ösztöneink és az indulataink helyett a tényekben bízzunk, járjunk utána a valóságnak, ne keressünk bűnbakokat, ne lássunk negatív tendenciákat ott, ahol valójában fejlődés van. És még valami: az a tény, hogy egy 252 oldalnyi tényt és adatot (személyes történetekkel, grafikonokkal, diagramokkal, térképekkel megfejelt) bemutató kötet a világ számos fejlett országában a sikerlistákra került, megmutatta, hogy mekkora igény van hiteles információkra, és hogy milyen könnyen kipukkaszthatóak a „tényeken túli” kor ál-valósággal töltött manipulációs lufijai.
(Hans Rosling, Ola Rosling, Anna Rosling Rönnlund: Tények. Libri Könyvkiadó Kft. 2018)