Hülye tréfa volt

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:33
BÖHM ARANKA ÉS KARINTHY - Állandóan ölték egymást
Fénylő kora délután volt, amikor belépett a Ketter kapuján. Három pincér is odapattant, még a bejáratnál. - A férjem nem volt itt? Az egyik pincér, nyilván a főnök - magas, fekete hajú, a frizurája úgy volt kettéválasztva, hogy Lysoform reklámnak is beillett volna – a fejét csóválta: - Már elment a szerkesztő úr, megebédelt, és… - És?- nézett rá az asszony dühösen. - Elfelejtette kifizetni… Bocsánat… Beljebb ment, mintha nem hinne a pincérnek. Körülnézett, a fák alatt szinte üresen álltak az asztalok a fonott karosszékekkel. Egyetlen helyen ült egy fiatal pár, a hölgy fehér napernyővel védte magát. Az árnyéktól talán, mert ahhoz az asztalhoz nem sütött a nap. A főpincér udvariasan kihúzta az egyik széket, Aranka leült. - Megölöm – sziszegte az asszony. - Nem azért mondtam – rémüldözött a pincér. - Majd legközelebb kifizeti a szerkesztő úr… - Ugyan, maga János, tényleg azt hiszi, hogy ezért dühöngök? - Hááát… Nem tudhatom, nagyságos asszonyom. - Nem hát – enyhült meg némileg Aranka. – Tudja mit? Hozzon egy pikoló sört! - Enni nem óhajt, nagyságos? - Engem esz a méreg – morogta a szép hölgy. – Megölöm, komolyan. - A mérget? – A pincér tudta, hogy a szerkesztő úr is szeret tréfálkozni, hát megpróbálkozott a feleséggel is. De Aranka nem volt tréfás kedvében, egy legyintéssel elküldte. Hamar megitta a söröcskét, intett a pincérnek. Lysoform úr odasietett. - Írja a többihez, János! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha már az én uram amúgy is tartozik, fizesse ő az egészet. - Igenis, nagysád! – Ez a nagysádozás bosszantotta. Fölkelt, összeszedte magát. Átmegy a Hadikba, biztosan Frici is ott van. Ha nem, akkor legalább a spinék. Egy villamos dübörgött a Horthy Miklós úton. Aranka megnézte, kik szállnak le a megállóban. Egy nyúlszőr kalapos férfi (istenem, ilyen tavaszban kalap!) megnézte. Aranka kihúzta magát, rámosolygott a férfira, aztán belépett a Hadikba. A páholy majdnem üres volt, Frici sehol. Megölés későbbre halasztva, gondolta Aranka. A kávéház szürke volt, kopott és igénytelen. Szélen feketézők ültek, elszórtan, magányosan, vagy kettesével, hármasával a nagy üvegablakok közelében egyszerű márványasztalok mellett, a világosságban, mintegy a medence körül lebzselve, a mélyvíz körül… Habozás nélkül beljebb hatolt, olyan biztonsággal, mintha úgy ismerné a terepet, mint a tenyerét. A kávéház mélye páholyokra volt osztva… Olyasféle helyiség, amely kizárólag a törzsvendégeire támaszkodik. A vendégek szemmel láthatólag ismerték egymást. A feketézők szüntelen váltogatták a helyüket, átbeszélgettek, átültek egymáshoz. A páholy közelében két öregúr sakkozott. A sakkasztal fölött tábla s egy gépírásos papírlap fityegett, a legközelebbi verseny benevezetteinek névsorával. Mindez kedvesen idejétmúlt és vidékies volt. A spinék viszont ott voltak. A két Böske is, Guthy meg Klugné, a futballbíró felesége, szomszédasszony. És ott volt Becker Bébi is, Petschauer soros barátnője. Meg Kondor Lici, aki mintha ott is élt volna örökké. Melléjük telepedett. - Te miért vagy ilyen zaklatott? - kérdezte Guthy Böske, a neves Soma lánya, civilben Devecseri úr neje. - Mert gyilkolni szeretnék - morogta Aranka. - Hazamentem, Frici nem volt otthon, szerencséjére. De ezt a papírt találtam az ajtóban. Retiküljébe nyúlt, és előkotort egy miniszterpapírt. Írógéppel pötyögött szöveg volt rajta. Arankairtási rendelet. Az „aranka" (herefogó gyomnövény) évenkint igen sok kárt tesz… Ezért a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894: XII. t.-c. 51. §-a elrendeli, hogy minden birtokos köteles a birtoka egész területén az arankát megjelenése után azonnal alkalmas módon kiirtani. Az általános irtást az első kaszálás előtt, legkésőbb június 15-ig el kell végezni. Bár dühösen villogott a gyönyörű, sötét szeme, elmosolyogta magát. Körüladta a papírt, a barátnői rávetették magukat. Bébi hangosan olvasta tovább: Az aranka (l. o.) a lucerna és lóherefélék élősködője; pusztítására az általa meglepett területet ásóval átforgatni v. petróleumos szalmával megrakva égetni szokás. Vasgereblyével is lehet irtani az arankát, ha e munkálatokat legkésőbb a virágzás kezdetén végezzük. Mindenekelőtt az aranka-fészkeket kaszáljuk le és távolítsuk el, a kiszáradt fészektarlót pedig a gereblye pár percig tartó ide-oda húzásával jól megkeféljük, miáltal az aranka kipusztul anélkül, hogy az anyanövény elveszne. - Jól megkeféljük! - visított fel Lici. - Ez nagyon jó! - És herefogó... herefogó aranka - sipította kellemetlen, magas hangján a futballbíró neje, a másik Bözsi. Aranka kicsit enyhülten, kicsit kényszeredetten velük nevetett. - Ilyet csak a te férjed tud kitalálni - nevetett Guthy Erzsébet. - Igen, de velem ne szórakozzon! Megölöm! Összehajtogatta és eltette a papírt. Éppen ebben a pillanatban lépett be az író, a híres Aranka férje. Lomhán, imbolyogva cammogott, közben odasandított a női asztalhoz, de éppen csak köszönt a spinéknek és sietett tovább az örökre foglalt páholyhoz, ahol jelenleg egyetlen álhírlapíró tartózkodott, no meg Béka, a költő és író, akinek már jelentek meg elég jó munkái is. Furcsa gülüszeme miatt mindenki Békának nevezte, vagy a keresztnevét elferdítve Undornak. Aranka is gyakran így emlegette, pedig neki bizalmasa volt, titkai tudója - ha nem is a minden titkoké. - Maga hülye! - kiáltott a férje után Aranka. - Jöjjön csak ide! Karinthy messziről vigyorgott, és kicsit gunyorosan meghajolt. - Felséges asszonyom -, hódolatom… Csak nem történt valami kellemetlen? - Maga barom! – lobogtatta a levelet Aranka. – Ezért még számolunk. Frici legyintett, beljebb ment a páholyhoz. Üdvözölte az ott lévőket, de nem ült le, átcammogott a sakkasztalhoz, a zöld viaszosvászonra festett táblán felállítva várakoztak a figurák. A mester vágyakozva nézte a világos bástyát, mintegy szuggerálva, jöjjön egy ellenfél. De ellenfél itt csak a felesége volt. És nem a sakkban. A feleség visszaült a helyére. Bébi éppen azt mesélte, mit jósolt neki egy pesti látnok. - Ki a legjobb jósnő? – kérdezte Aranka. Már két hete is szó volt itt a jövendőmondásról, kíváncsivá tette. Hátha valaki belelát a lelkébe, és megmondja, amit a pszichológia sem tud. – A Váci úti? - Dehogyis – mondta Becker Bébi. – Hiszen azt meggyilkolták! Nem olvasol újságot? - Biztosan átlapoztam. - Budán is van, a Varga bácsi. De ő inkább időjós és mindenféle műszerekkel dolgozik. Kedves, fehér hajó öregúr, de én nem mennék hozzá. Mondd, mire vagy kíváncsi? Aranka a sakkasztal felé mutatott, ahol a nagy humorista egyedül játszott mindkét színnel. - Szerintem még így is csal, hogy nyerjen - morogta az asszony. - Szóval leginkább arra, mi lesz kettőnkkel... Meg hogy a rossz előérzeteim... - Van az Izabella utcában is egy asszony - szólt bele Lici. - Nagyon népszerű, sokan járnak hozzá. Fedáknak, Alpár Gittának is jósolt. - És bejött? - Korai most még megmondani. Hanem a legjobb a Silbiger Boriska. Nem egyszerű jós: grafológus is. Aki valaki, csak hozzá jár. - Róla hallottam - derült fel Karinthyné. - De őt állandóan elítélik. Meg túl gyakran váltogatja a lakásait. - Viszont hozzá jár Dajbukát, Endresz, Baktay Ervin, Dobay Lívia ... Zsazsa nála is volt, nemcsak Hettlernénél. - És Ferenczi Sándor! - toldotta meg Klug Bözsi. - Azt mondta, babonás tisztelettel figyeli a nő tevékenységét. Na, erre már felcsillant a pszichológus asszony szeme. - Ferenczi is? Akkor őt keresem meg. Ő nekem garancia. - Átkiabált a sakkasztalhoz. - Frici, eljön velem? - Hová, Aranka? - Jósoltatni. Karinthy visszatette az asztalra a világos futót. - Mire kíváncsi? - A jövőmre. - Na, arra én is kíváncsi lennék. Meg a múltjára is. - Semmi köze a múltamhoz, maga a jelenem. Elkísér? Csakhogy közben jelentkezett egy sakkpartner. A férj inkább őt választotta. - Menjen a fenébe, még úgyis számolunk. - Azzal a Békához fordult. - Maga fog elkísérni, Andor. A Béka engedelmesen felpattant. - Máris, kedves... És boldog volt, hogy kísérheti ezt a keleties szépséget. Villamosra szálltak, Aranka leült, Béka állva maradt, és kicsit lefelé fordítva békaszemét, gyönyörködve nézte az asszony ívelt szemöldökét. Perzsa hercegnő – gondolta. Ahogy a férje mondta neki: kiszámíthatatlan és sohasem unalmas… nem tudható, hogy mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja a nőstényre a fegyverét, de az csütörtököt mond. A párduc ráveti magát, de verembe esik. És a vadász utána ugrik késsel a kezében. Ott harcolnak, életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie. Béka, bizony beledöglött volna. De ő csak bizalmas maradhatott, szárnysegéd. És tűrte Zuchmant, tűrte Déryt, s ki tudja, még kiket. Talán Adyt is, bár akkor még nem ismerték egymást. A jósnő, a legendás Silbiger Boriska, egykori medika egy pesti bérházban fogadott. Amikor becsöngettek, vörös hajú nő nyitott ajtót. – Most éppen nincs nála senki – mondta -, mindjárt megkérdem… Az ajtó félig nyitva maradt, látták és hallották, hogy a vörös nő bejelenti, mire a jósnő azt mondta: - Vezesd be, kiskutyám. De csak őt. Az embernek adj valami olvasnivalót. Béka tétován ránézett Arankára, aki egy szempillantással jelezte, hogy a kísérőnek kívül a helye. Érdekes, csinos asszony – vagy lány – volt ez a Silbiger Boriska. Kicsit negroid vonásai biztosan fölkeltették a férfiak érdeklődését. - Ő a kutyám – mutatott a vörös nőre –. Na, igen... így kellett elneveznem... valóságos kutya. — Silbiger Boriska felnevetett, a vörös hajú nő merev arccal áll mellette. — Képzelje, én ülök itthon, ő színházban van, nézem erősen a fényképét, egyszerre nyugtalan lesz, hirtelen felugrik, otthagyja az előadást, jön sietve haza… . Hívtál, Boriska!... Pedig csak a fényképét néztem, hát nem kutyát… De kutya... Boriska arcán mosoly szaladt keresztül: — Alig kell beszélnem, mindent megért... Szóval maga az? – nézett a papírjaira, majd föl Arankára. Rengeteg iratféle feküdt előtte az asztalon. - Sokat hallottam már magáról, doktornő. Mire kíváncsi? - Mindenre. - Üljön le ide, Karinthyné… - Aranka vagyok. - Jó, Aranka… Üljön le, és írjon valamit. Akármit, ami eszébe jut. Csak pár sort. Aranka leült, belemártott a tollat a kalamárisba. És írt: Minden szavad, igérésed hazug./ S háborító, dacos, nagy meztelenséged./ Őrjít, lázít,/ Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat./ Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged/ S a vállad, a vállad. Boriska átvette a papírt, figyelmesen végigolvasta. - Ady. Akinek maga volt Arany. Tudom. Csak rövid ideig volt a szeretője. - Nem, nem voltam a szeretője – rázta fekete fejét Aranka. – Incselkedtem vele, vetkőztem is neki, mert kérte… De ő már beteg volt. Arany rajongott Bandiért, de nem szerelmet, csak szép verseket várt tőle. - El kell hinnem – mondta a jósnő eléggé hitetlenkedve, és mélyen belenézett vendége sötét szemébe. – És a festő? - Ő kérésemre néma is… - Másoknak csak süket. Értem. Beszéljünk a házasságáról? - Beszéljünk. Sokat veszekszünk, de megvagyunk, amíg szabad is vagyok mellette. - Csakhogy – Boriska kinézett az ablakon, mintha a bárányfelhőket bámulná -, csakhogy ön nem lesz szabad, mert az ura ápolásra szorul majd. Nagy műtétet sejtek. Külföldön… - Külföldön? Furcsa. És én? - Akkor ott lesz mellette. Akkor már csak mellette lesz. Túl még egy vad szerelmen. És túl egy furcsa baleseten. Mintha… mintha egy nyaralásban… talán… talán kizuhan valahonnan… - Nevetséges! – csattant föl Aranka. Tényleg hinnem kell magának, Silbiger? - Nem kötelező – volt vállat a jósnő, és megint a papírokat nézte. Aranka meg őt. Nem így képzelte el a budapesti Pythiát, és ez a félhomályos lakás se Delphoi volt. Se varázsgömb, se kávézacc, se kártya. Csak az írása, legfelül. Silbiger Boriska ismét elmélyült a sorokban, azután azt mondta: - Kérem, Aranka, írjon még valamit! Plagizált. Amit a férje írt hozzá egyszer: Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan, te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én szegény fejemben. Ezt írta le, hirtelen ez jutott eszébe. Pythiának pedig ez: Nagyon okos nő, és nincs saját gondolata. Ennek oka van. Elmélyült a szövegben, majd váratlanul azt mondta: - Kérem, adja ide a kezét! Böhm Aranka engedelmesen a bubifrizurás jósnő kezébe fektette tenyerét. Hosszan nézte, aztán szinte rémülten elengedte az ápolt kezet. - Nem… - Mi az? Mit vett észre… - Nem… Nem tudom. Ez nem lehet. - De mondja csak meg… Rémes? - Nagyon rémes. - Nem félek. Sose féltem. - Halál. Kegyetlen halál. Messze… Valami rabruha. És háború… - Ugyan már! – nevetett fel idegesen Aranka. Már sajnálta, hogy idejött. Felpattant, kisietett az előtérbe, a pénzt a kutyának nyomta a kezébe. - Valami baj van? – pattant fel meglepődve Németh Andor, a Béka.  - Semmi… Ez egy idióta. - És a férje hülye tréfájára gondolva megborzongott. De a Hadikban, a törzsasztalnál már azt mondta nevetve a barátnőknek: - Képzeljétek! Valami börtönfélében fogok meghalni. Mit szóltok ehhez? A többiek kényszeredetten nevettek. - Na, akkor addig is igyekszem még egy kicsit jól élni.
Szerző

Kulcsár István: Legendák és tévhitek

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:29
NEM KELLETT FÖLFEDEZNI - Szent-Györgyinek a C-vitamint
Fotó: FORTEPAN
Valaha az iskolában úgy tanultuk, hogy „a legenda szentek életéről szóló csodálatos történet”. És valóban: ez a meghatározás tökéletesen áll például Assisi Szent Ferenc, Gellért püspök vagy Szent László legendájára. Csakhogy a legenda, mint műfaj nem halt ki, igaz, a történetek középpontjában napjainkban már nem a szentek állnak. Mert bizonyosan nem illethető ezzel a jelzővel Nagy Feró, aki a legenda szerint csirkét darált egy koncertjén. Városi legenda ez a javából! Rejtő Jenőről azt mesélik/mesélték, hogy számláit kávéházi asztalánál készülő műve frissen megírt lapjaival egyenlítette ki, amelyekkel pincérek száguldottak a kiadókba a pénzért, amivel tartozott. Vagy vegyük például a Klauzál téri Kádár vendéglő hajdani tulajdonosát. Róla az terjedt el Budapesten, hogy kis maszek étkezdéjét azért tarthatta meg annak idején, mert a Nagy Ember rokona. (Ezt egy videóban a jelenlegi tulajdonos – tessék nagyon idefigyelni a nevére! – Orbán Sándor cáfolta.) Időről-időre makacsul visszatér az a hátborzongató városi legenda is, hogy emberi végtagokat találtak a szeméttelepen vagy, hogy kis hazánkban szervkereskedők gyerekeket rabolnak el.
Vannak azután olyan állítólagos történelmi tények is, valójában afféle tévhitek, amelyek a legeslegjobb esetben is csak távoli rokonságban állnak a valósággal, és amelyeket szinte lehetetlen kiverni az emberek fejéből. Igaz, néha azért mégis sikerül. Immár egy-két évtizede az emberek többsége tisztában van azzal, hogy amit Petőfi Sándorral kapcsolatban még az iskolában is hallottunk, mi több, könyvekben olvastunk, festményeken láttunk – nevezetesen, hogy 1848. március 15-én a költő a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt – merő kitaláció. Ez azonban szinte kivétel. Mert az például teljesen belerögződött az emberek fejébe, hogy 1940-ben, Dánia német megszállása után, az ország zsidó lakosaival szolidaritást vállalva, X. Keresztély király felvarrta a sárga csillagot és demonstratívan így ment sétálni Koppenhága utcáin. A történetből annyi igaz, hogy amikor a dán zsidókat fenyegetni kezdte a deportálás réme, keresztény (de nyilván nem Keresztély!) polgártársaik egyetlen éjszaka alatt átmenekítették őket a semleges Svédországba.
Tíz esetből legalább kilencben úgy írnak Horthy Miklósról, mint ellentengernagyról. Nos, ő valóban volt ellentengernagy is, ugyanúgy, ahogyan minden százados előzőleg főhadnagyi rangban szolgál. Csakhogy Horthy utolsó, legmagasabb rendfokozata ennél eggyel magasabb – altengernagy – volt. Talán azért ragadt meg az emberek fejében az ellentengernagy (a korabeli pesti vicc szerint dafkeseegross...), mert az ugye, milyen viccesen hangzik. Holott ez a rendfokozat a vitorlás flották korából származik, amikor az egymás nyomdokán haladó hadihajók sorát a tengernagy hajója vezette, és az ellentengernagyé zárta. Horthy Miklósnak egyébként az előnevét is gyakran írják helytelenül, nem egyszer még 21. századi rajongói is, így: Nagybányay. Holott a nemesi előneveket kivétel nélkül mindig kis kezdőbetűvel írjuk, és az utolsó betűjük közönséges pontos „i”.
De sokan emlegetik tévesen egy hazánkat később kormányzó nagyfőnök nevét is. Rákosi Mátyásra gondolok, aki a meglehetően elterjedt tévhit szerint Roth Mátyásként, sőt Manóként látta meg a napvilágot. Ezt még a rendszerváltás utáni parlament egy képviselője is terjesztette. Nos, a valódi Roth Mátyás jeles 1848-as honvédorvos volt, míg bölcs vezérünket (bár nem tudom, mi ennek a jelentősége) Rosenfeldnek anyakönyvezték, méghozzá Mátyásnak. Manó (kis kezdőbetűvel) legfeljebb testi valójában volt. Viszont makacsul ennek az úriembernek/elvtársnak tulajdonítják azt a korabeli jelszót, miszerint „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség”. Vagy az 50-es évek embertelen abortusztilalmi időszakának egészségügyi miniszterétől, Ratkó Annától származtatják ezt a bölcsességet. Pedig éppen az ellenkezője igaz. Az ál-puritán ’50-s években leányfejjel szülni csaknem ugyanolyan botrányosnak számított, mint húsz vagy negyven évvel korábban. Ha a megesett nő történetesen párttag volt, erkölcstelen magatartás címén akár még a pártból is kizárták. Lánynak szülni a náci Németországban volt dicsőség, a jelszó is onnan ered. Lehet, hogy magától Hitlertől, ebben nem vagyok biztos, és nem akarok úgy járni, mint azok, akik Göringtől származtatják azt a felcsattanást, miszerint „hogy ki a zsidó, azt én mondom meg!” Persze lehet, hogy a légi marsall is mondta ezt, amikor jobb kezéről, az ugyancsak gyanús származású Erhard Milch tábornokról volt szó, csakhogy ő – nyilván tudatosan – valaki mást idézett, nevezetesen Karl Luegert, Bécs 1897 és 1910 között szolgált polgármesterét.
Visszatérve Magyarországra: ki ne hallotta volna még – ez is makacs tévhit –, hogy Szent-Györgyi Albert a C-vitamin felfedezéséért, – vagy pláne: feltalálásáért – kapta az orvosi Nobel-díjat. Holott az aszkorbinsavat, vagyis a C-vitamint nem kellett feltalálni, az ugyanis anélkül is létezett. A magyar tudóst azért tüntették ki, mert neki sikerült elsőként izolálnia a paprikából ezt a vitamint.
A DIKTÁTUM ALÁÍRÁSA - Trianon nem csak száz évre szól
Fotó: AFP
Több hazai tévhit kering a trianoni békediktátum körül is. Például, hogy a szerződést megfogalmazó antant diplomaták tudatlansága, illetve rosszindulata következtében a dokumentumban hajózható határfolyamként van feltüntetve a magyar-csehszlovák határ egy szakaszát képező Ronyva patak. Erre csak azt tudom mondani: ez egyszerűen nem igaz. Aki megmutatja nekem a szerződésben ezt a kitételt, annak nemcsak fele nyugdíjamat, de hajadon leányaim kezét is felajánlom ezennel. Ugyancsak számíthat erre a szerény summára, aki hitelesen idézi nekem a szerződés állítólagos titkos záradékát, amely szerint a szerződés csak száz évre szól. (Értsd: 2020-ban a Felvidék, a Kárpátalja, Erdély, minden elszakított terület, talán még Fiume is visszaszáll a magyar államra.) Mellékesen szólva: a trianoni szerződés érvényessége gyakorlatilag már 1947-ben megszűnt; a helyébe lépett ugyanis a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés, amelynek a határokra vonatkozó előírásai annyiban változtak, hogy 1920-hoz képest még három magyar települést csatoltak Csehszlovákiához. Határidő nélkül.
Végül két orosz vonatkozású, de magyar talajon kicsírázott és szárba szökkent vaskos félreértés. Anton Makarenkóról, a Pedagógiai hősköltemény (magyarul Az új ember kovácsa címmel is megjelent) mű szerzőjéről nagyon sokaknak csak a pofon ugrik be. Az a bizonyos makarenkói pofon, amelyet úgymond, a javítóintézet igazgatója kéjjel osztogatott jobbra-balra a növendékeknek. Holott Makarenko, aki az orosz polgárháború után apátlan-anyátlan, már-már bűnözővé lett suhancokat igyekezett visszavezetni a társadalomba, nem is csekély sikerrel, egyszer elveszítette a fejét és egy pimaszul visszaszóló növendékének lekevert egy pofont. Ez azonban csak egyetlenegyszer fordult vele elő, de még ezért is rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörte.
A hajdani szovjet lágerbirodalom, a Gulág lényegét nem érti az, aki (többes számban) gulágokat vagy akár Gulág-szigetcsoportot emleget. (Szolzsenyicin művének első magyar, egyébként kalózkiadása jelent meg az utóbbi címmel.) Az író ugyanis éppen azért nevezte művét Gulág-archipelagónak (vagyis nem szigetcsoportnak, hanem szigetvilágnak; a kettő között nagy a különbség!), mert úgy találta, hogy az egész ország egyetlen hatalmas börtön, amelyben a büntetőlágerek szerteszét, mindenütt fellelhetők. Vagyis maga a Szovjetunió a Gulág. (A Gulag azaz a Glavnoje upravlenyije lagerej – az állambiztonsági minisztérium büntetés-végrehajtási főcsoportfőnöksége nevének – rövidítése.)

Marx intése: Mind the gaps!

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:15

Fotó: Shutterstock
Marx alapvetően fontos hozzájárulása a társadalmi dinamika megértéséhez a kizsákmányolás jelenségének vizsgálata volt. A proletár munkáját - kicsit leegyszerűsítve - két szakaszra bontotta. A munkanap első részében – ahogy Marx fogalmazott – „munkaerejének értékét, vagyis szükséges létfenntartási eszközeinek értékét termeli meg.” A munkás azonban nem mondhatja: „kösz, nekem ennyi elég volt”, mert a viszonyok arra kényszerítették, hogy ezt követően már csak a tőkés számára dolgozzon. Ekkor végzett munkájáért épp úgy nem kap fizetést, mint a jobbágy a robotért. A kizsákmányolásnak ez a modellje nagy vitát váltott ki, és sokan sokféle szemszögből elemezték. Meglehetősen váratlan módon azonban a matematika betekintést kínált annak megértéséhez, mi is zajlik itt?

A "kifizetődő" csere

A társulások – a méhektől és a majom-csapattól kezdve a családon, a kis közösségen keresztül egészen a globális társadalomig – a partnerek közötti cserén alapulnak. Mindenki adja a magáét, ami a másik számára értéket jelent, de elvárja a viszonzást. A cserét a partnerek által érzékelt „nyereség” határozza meg. Amíg „kifizetődőnek” érzik a cserét, azt rendszeresen megismétlik, és ezzel a társulás is tartósan fennmarad. Ha viszont úgy látják, „nem éri meg” az együttműködés, akkor beszüntetik és ezzel a társulás is felbomlik. Azt, hogy a csere mindkét fél számára előnyös-e, kezdetben két tényező látszott meghatározni: a nyereségen való osztozkodás „természet-adta” arányai és a csere stratégiája. Az osztozkodás aránya első pillantásra a félek számára befolyásolhatatlannak látszott. Kizárólag a cserefolyamat természetétől függött, hogy a létrehozott értékekből mennyi jut az őszibarack termelőjének illetve fogyasztójának, a festőnek és a festmény megvásárlójának, vagy éppen a munkaerejét eladó munkásnak és az őt alkalmazó tőkésnek.
A csere „kifizetődő” voltát befolyásoló másik tényező: a partnerek viselkedési stratégiája. A cserékre ugyanis általánosan jellemző az úgynevezett szociális dilemma helyzet: nem lehetünk biztosak abban, hogy megelőlegezett szolgáltatásunkért - az előlegként kifizetett pénzünkért vagy előzetesen elvégzett munkánkért - annyit kapunk-e partnerünktől, mint vártunk. A csere résztvevői ugyanis nemcsak a jó-szándékú és együttműködő, hanem csaló és önző stratégiát is választhatnak. Nagyon is csábító a „potyautasság”: elfogadni a másik szolgáltatását, és nem kifizetni azt. Ez viszont a társulás felbomlásához vezet. A tartós cserét – a matematika és kísérletek tanulsága szerint – az úgynevezett "Tit for Tat" (TFT) stratégia alapozza meg. A TFT olyan önérvényesítő stratégia, amely az együttműködő partnernek mindig együttműködéssel válaszol, a csalást azonban megtorolja. Megelőlegezi a bizalmat, betartja a megállapodást, majd amikor becsapják, azonnal visszaadja, ám ha a partnere újra együttműködő, ő is újra visszatér ahhoz. (R. Axelrod. The Evolution of Cooperation. 1984).
Sokáig senki nem vitatta: ha a felek elfogadják a csere „természetes” arányait és a TFT-t követik, ez tartós együttműködésre készteti őket, így a társulás fennmarad, és mindkét fél ilyenkor „profitálhat” a legtöbbet a kapcsolatból. Mivel a cserearányok befolyásolhatatlannak tűntek, a figyelem inkább az együttműködés stratégiájára irányult. Ennek „olajozottá” tételét az isteni tekintélyre támaszkodó aranyszabályok és a jogrend intézményei is segítették.
Tekintsük ebből a szemszögből az elmúlt évszázadok munkás-tőkés osztozkodását. Az európai társadalmak felismerték, a munkamegosztás és a piaci csere – lásd Adam Smith – a társadalom jótéteménye. Mindenki akkor jár a legjobban, ha belép a cserekapcsolatokba, elfogadja a csere arányait, teszi dolgát, és hagyja a piaci versenyt érvényesülni. Aki elzárkózik a cserétől, vagy csalásával megszakítja azt, véget vet a társulásnak és önmagának is rosszat tesz.

Egyenlőtlen teherelosztás

Marx azonban a kor tulajdon és hatalmi viszonyainak szemszögéből is rápillantott a problémára. Észrevette és szóvá is tette: a tőkések – politikai és gazdasági hatalmukat felhasználva – a munkás rovására újraosztják a termelt értéktöbbletet. A szocializmusbeli KGST-vicc - Mi a KGST elvi szempontja? Elviszem! Pont! – mintájára, értéktöbblet elosztásának fő szempontja a tőkés viszonyok között: „Elveszem! Pont!” Ebből Marx fontos, a jövőre vonatkozó következtetést vont le: ha ez a rendszer nem változik, a vagyoni és a hatalmi különbségek növekedni fognak. Ebből a szemszögből pedig elkerülhetetlennek, egyben igazolhatónak is látszott a társadalom forradalmi átalakítása. Ám a történelem – ez gyakran megesik – megtréfálja értelmezőit és prófétáit. A várakozásokkal ellentétben ugyanis a XX. század elejétől egészen a 1970-es évek közepéig az egyenlőtlenségek csökkentek! (Piketty, T.: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, 2015.)
Rácáfolva a borús jóslatokra, a szegény proletárok és a gazdag kapitalisták közötti vagyoni és jövedelmi különbségek fokozatosan szűkültek. Sőt, ezzel párhuzamosan szabaddá vált a tehetségen alapuló kiválogatódás és felgyorsult a társadalmi mobilitás. A demokratikus intézmények hatására a szabadság és a jogi egyenlőség nőtt, míg a különböző csoportok, etnikumok, és a nemek közötti különbségek jelentősen csökkentek. A tőkéseket részben a kommunista forradalomtól való félelem, részben a szakszervezetek erősödő hatalma késztette mohóságuk visszafogására.
Ám jelentősebb volt a hatása a folyamatos technológiai fejlődésnek, amely megkövetelte, hogy az egyre bonyolultabb géprendszerek működtetőit ne bérrabszolgának, hanem értékalkotó munkatársnak tekintsék. Ennek jele volt, hogy a termelékenység és a jövedelmek évtizedekig összekapcsolódva növekedtek. A 70-es évek végétől azonban a munkabérek fokozatosan elmaradtak a termelékenység növekedésétől. Ennek következményeként a középosztály jelentős része fokozatosan leszakadt. A fejlett társadalmak kettészakadása a XXI. századba átlépve letagadhatatlan lett. (Under Pressure: The Squeezed Middle Class. OECD 2019.)
Részben ez váltotta ki, hogy a kutatók újra szemügyre vették a partnerek nyereségen való osztozkodását, amelynek arányairól korábban feltételezték: kizárólag a folyamat természete és a partnerek viselkedési stratégiája határozza meg. Kiderült: létezik olyan stratégiai változat – a zéró-determináns stratégia - amely képes „felülírni” a TFT-t. (W. Press, F. Dyson: Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent. 2012.) Az új megközelítés arra a - matematika által addig elhanyagolt, Marx által szóvá tett, de sokak által kétkedéssel fogadott - felismerésre alapozódott, hogy a partnerek valamelyike - hatalmi helyzetére támaszkodva - képes lehet a maga érdekében befolyásolni a kifizetési mátrix értékeit. Ha pedig ezt meg is teszi, akkor - még ha mindketten TFT-t játszanak is – a „természetes osztozkodás” mértékénél többet sajátíthat ki. Vagyis, a hatalom birtokosai - a nekik járó „természetes” részesedésen túl - a maguk számára „átszivattyúzhatják” a közösen létrehozott értékek további részét, azaz képesek kizsákmányolni partnereiket!
A zéró-determináns stratégia új szemszögből világította meg a kizsákmányolás jelenségét. Ennek lényege a férfi és a nő „társulásának” példájával mutatható be a leginkább. A gyerek létrehozásának „költsége és haszna” megoszlik a társulás tagjai között. Mindketten vállalnak terheket és mindketten részesülnek az élvezetekből. Ám – be kell ismernem - az osztozkodás egyenlőtlen. A „létrehozás” - első pillantásra - egyaránt élvezetes lehet mindkét fél számára, ugyanakkor a terhek – erre utal a terhesség fogalma – nem egyenlően oszlanak meg. A „gyermek-csinálás” örömeiből a férfiaknak nagyobb rész jut, mint a nőknek. Ez a tény egyfajta „kizsákmányolásként” értelmezhető, bár - bizonyos mértékig - joggal hivatkoznak arra, hogy ez a dolog „természetéből” fakad. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene a terheket egyenlőbben elosztani, de a teher-elosztásnak létezhet egy természetes korlátja.

Hatalmi helyzet=kizsákmányolás

Az osztozkodást azonban – mint láttuk - befolyásolja a felek stratégiája is. Közismert a macsó-stratégia: folyamatosan továbblépni egyik nőtől a másikig, élvezetekben részesülni, majd mindig továbbállni. Ennek a stratégiának van egy önzőbb változata: nem vállalni részt a közösen „létrehozott” gyerek felnevelésének terheiből. Ezért hoztak a demokratikus társadalmakban olyan törvényeket, amelyek a gyermekgondozás „közteherviselését” a férfi és nő közötti egyenlő viszonyok alapján előírták. Most azonban a zéró-determináns stratégia a macsó stratégiák egy újabb – csaló - változatára is rávilágított. A Psychology Today nemrég számolt be egy vizsgálatról: a férfiak 96 százaléka, míg a nőknek csak 39 százaléka érzi kielégültnek magát az együttlét során. A különböző felmérések eltérő számokat mutatnak, de egyöntetűen azonosítják a pleasure-gap jelenségét: a nőknek jóval kisebb aránya érzi magát kielégítettnek, mint a férfi partnere. A „gyönyör-rés” jelenségének forrása: nem megtenni minden elvárhatót a másik örömért, s mint ilyen a kizsákmányolás sajátos formájaként értelmezhető.
Térjünk azonban vissza a modern világ globálissá váló cserefolyamataihoz. A munka világában a kizsákmányolás a XX. században hosszú évtizedekig csökkent. Ezt mutatta a szűkülő income-gap és a csökkenő egyenlőtlenség. A 70-es évektől kezdve azonban a fejlett országok középosztályának sokáig javuló alkupozíciója – a technológiák automatizálása és a termelési folyamat kiszervezése miatt - romlani kezdett. Ez lehetővé tette a tőkések számára, hogy a maguk javára újraosszák az értéktöbbletet, és ezt a lehetőséget - magától értetődően – ki is használták. A termelékenység növekedésének és jövedelem-emelkedésnek a „szétcsatolódása” egyértelműen a kizsákmányolás fokozódását jelezte. A következmény: a szélesülő income-gap (jövedelem-rés), és status-gap (státusz-rés).
S mintha ez nem volna elég: egyre újabb - ráadásul a nemek kapcsolatának kényes - területein bukkantak elő rések: a gender-gap és most a pleasure-gap. A kutatások valamennyi esetben ugyanarra a hatásra világítottak rá: a társulások tagjai közötti hatalmi egyenlőtlenség felkínálja a hatalmi pozícióban levőknek, hogy – ha nem figyelnek rá és nem állnak ellent – kizsákmányolják gyengébb pozíciójú tagjaikat. Így a XXI században a növekvő income-gap a társadalmat ráébresztette: a kizsákmányolás újra növekszik. A szexuális forradalom „felszabadította” a nőket, egyre természetesebben és boldogabban éltek is szabadságukkal. Ám a gender-gap és a pay-gap ráébredtette őket: a férfitársadalom elnyomása nem szűnt meg. És most ráadásul itt a pleasure-gap is, amely azzal szembesíti őket: a férfiak nem tesznek meg mindent örömükért.
És ekkor bevillant első londoni utam első élménye: a „Mind the gap” felirat, ami a metrószerelvény és a platform közötti résre figyelmeztetett, hogy bele nem zuhanjunk. Úgy tűnik, az életben, amikor már úgy véljük, végre sima úton haladunk, váratlanul elénk bukkanhatnak efféle rések. A baloldal elfogadott narratíváját a matematika némileg pontosítja: nem minden egyenlőtlenség utal szükségképpen kizsákmányolásra. Ám a hatalmi egyenlőtlenség mindig felkínálja a magas hatalmi helyzetben lévők számára a kizsákmányolás lehetőségét. A tapasztalt szerint pedig aki teheti, az többnyire él is vele. Így a méltányosnál többet sajátít ki a közösből.
Marx pontosan erre figyelmeztetett: ne engedd efféle rések létrejöttét, és - ha találkozol velük - ne tűrd el őket. Ha nem akarod, hogy kizsákmányoljanak, tartsd szemmel azokat, akik - akár tehetségük okán, akár öröklött vagyonuk folytán, akár a véletlen szeszélyéből - hatalmi pozícióba kerültek. S ha ők elfelejtkeztek is, te ne feledd: az értékeket közösen hoztátok létre, és egyenlő jogon részesedtek belőle.