A képviselő vasárnap délután elővette a biciklijét és letekert a Margitszigetre. Már benne volt a korban, és természetesnek tartotta, hogy a fiatal bringások elsuhannak mellette az úton. De a sziget közepén észrevette, hogy ugyanaz a fiú már harmadszor előzte meg.
Eddig nem figyelt rá, de most már látta, hogy a srác időnként lelassít, bevárja, ránéz, majd előre teker. Most már ő is visszanézett rá, mire a fiú megvárta, amíg mellé ér. A képviselő arra gondolt, hogy a srác talán felismerte ritka tévés szerepléseiből. Ennél kellemetlenebb lehetőségek is felvillantak benne. De vasárnap délután volt, sütött a nap, a Szigetet ellepték a sétáló, bringázó, füvön napozó emberek. Üldözési mánia lenne provokációtól tartanom, gondolta, ha meg kéregetni akar, legfeljebb lerázom pár százassal.
„Ugye nincs kedve velem beszélgetni?”, kérdezte zavartan a fiú, és megpróbálta lelassítani tempóját a férfi sebességéhez. Ez az „ugye nincs kedve” szomorú emlékeket ébresztett a képviselőben. Mennyire ismerte ezt a defenzív, mentegetődző, eleve az elutasításra készülő magatartást! Milyen sokáig közeledett ő is így a lányokhoz, a szerkesztőségekhez, a közélethez, míg végre megtanulta előbb kérni, majd ki is járni azt, amire szüksége volt. És még mindig élt benne valami utólagos szégyenféle, ha túl hangosan, túl rámenősen ért el valamit, ami pedig járt neki. Jobban megnézte a fiút. Tizenhat körüli gyerek, átlagos, könnyen felejthető kamasz arc. Hozzá fejtetőre tolt napszemüveg, a nyakban himbálódzó fülhallgató, amelyhez nyilván mobil is tartozott, kapucnis pulóver, a tinédzserlét attribútumai. Márkásnak látszó, profi bicikli, nem lehetnek szegények a szülei.
„Hát beszélgessünk”, felelte, és most már egymás mellett bicikliztek az Árpád híd felé. A képviselő kicsit rákapcsolt, a fiú lassabban tekert a szokott tempójánál. A férfi hamar rájött, hogy a fiúnak fogalma sincs róla, hogy kit szólított meg. Valóban csak beszélgetni akart, bár nemigen tudta, miről. Megkérdezte a férfit, gyakran jár-e a Szigetre biciklizni. Ő eredetileg Szentendrére akart kitekerni, de akikkel ment volna, azok nem jöttek el. Ezt is olyan lemondó hangsúllyal mondta, mint aki előre sejtette, hogy így fog történni. A férfi elmondta, hogy ha teheti, hetente többször is lejön tekerni. Közben rájött, hogy ez messze áll a valóságtól, csak több hetente szánja rá magát ilyen kevés testmozgásra is. De ezt nem lett volna értelme elmondani a fiúnak.
Eltekertek az Árpád híd feljárójáig, majd visszafordultak. A képviselő a szavak embere volt, egész életében szeretett sokat beszélni, lökni a sódert, ahogy gyerekkorában mondták, de most semmi sem jutott eszébe. Azt se tudta, tegezze-e a felnőttkor határán levő fiút. Legszívesebben annak örült volna, ha az is tegezi őt, de ezt nem akarta maga javasolni. „Hol laksz”, kérdezte, csak hogy mondjon valamit. „Budán”, felelte a fiú, de nem ment bele a részletekbe. „Én Pesten – válaszolta a férfi -, és még iskolába jársz?” A fiú morgott valamit, ami talán igen lehetett, de erről a témáról sem mondott többet. Amikor a Palatinus strandhoz értek, a képviselő megkérdezte tőle, hogy szokott-e odajárni. „Strandra nem jó egyedül járni”, mondta a srác, és megelőzött két bringóhintót. A férfi követte, de közben majdnem nekiment a szemből érkező autóbusznak. „Ezek a buszok…”, kezdte a fiú, de ezt a mondatot sem fejezte be. A képviselőnek viszont eszébe jutott egy fiatalkori emléke a strandról. „Sokat jártam ide a későbbi feleségemmel – mondta -, egyszer olyan szegények voltunk, hogy a kerítésen át másztunk be, fürdőruhában, a Duna felől.” „Az igen - felelte a fiú -, engem biztos megvernének a biztonságiak.” Ha sose próbálod, akkor biztos nem, gondolta a férfi, és úgy érezte, hogy kezdi őt is megbénítani ez a letargia. Bár úgy tervezte, hogy még visszateker az Árpád hídig és azon megy haza, már nem volt kedve tovább biciklizni a fiúval. „Itt elköszönök tőled, haza kell mennem”, rázta le a Margit hídi feljárónál.
„Átmászta a kerítést, ezt nem fogom elfelejteni”, mondta nevetve a fiú, és ellenkező irányba fordította a biciklijét. Aztán csendesen hozzátett valamit, amit viszont a férfi nem tudott sokáig elfelejteni. „Köszönöm, hogy elbeszélgetett velem, egyedül ez a beszélgetés ért valamit az egész hétvégéből.” Lemondó tárgyilagossággal mondta ezt is. A képviselő szomorú lett, de fogalma sem volt, hogy ennél a kis történetnél többel hogyan tudott volna segíteni a budai fiúnak.