Vasárnap

Publikálás dátuma
2019.05.05. 18:08

Fotó: Shutterstock
A képviselő vasárnap délután elővette a biciklijét és letekert a Margitszigetre. Már benne volt a korban, és természetesnek tartotta, hogy a fiatal bringások elsuhannak mellette az úton. De a sziget közepén észrevette, hogy ugyanaz a fiú már harmadszor előzte meg. Eddig nem figyelt rá, de most már látta, hogy a srác időnként lelassít, bevárja, ránéz, majd előre teker. Most már ő is visszanézett rá, mire a fiú megvárta, amíg mellé ér. A képviselő arra gondolt, hogy a srác talán felismerte ritka tévés szerepléseiből. Ennél kellemetlenebb lehetőségek is felvillantak benne. De vasárnap délután volt, sütött a nap, a Szigetet ellepték a sétáló, bringázó, füvön napozó emberek. Üldözési mánia lenne provokációtól tartanom, gondolta, ha meg kéregetni akar, legfeljebb lerázom pár százassal.
„Ugye nincs kedve velem beszélgetni?”, kérdezte zavartan a fiú, és megpróbálta lelassítani tempóját a férfi sebességéhez. Ez az „ugye nincs kedve” szomorú emlékeket ébresztett a képviselőben. Mennyire ismerte ezt a defenzív, mentegetődző, eleve az elutasításra készülő magatartást! Milyen sokáig közeledett ő is így a lányokhoz, a szerkesztőségekhez, a közélethez, míg végre megtanulta előbb kérni, majd ki is járni azt, amire szüksége volt. És még mindig élt benne valami utólagos szégyenféle, ha túl hangosan, túl rámenősen ért el valamit, ami pedig járt neki. Jobban megnézte a fiút. Tizenhat körüli gyerek, átlagos, könnyen felejthető kamasz arc. Hozzá fejtetőre tolt napszemüveg, a nyakban himbálódzó fülhallgató, amelyhez nyilván mobil is tartozott, kapucnis pulóver, a tinédzserlét attribútumai. Márkásnak látszó, profi bicikli, nem lehetnek szegények a szülei.
„Hát beszélgessünk”, felelte, és most már egymás mellett bicikliztek az Árpád híd felé. A képviselő kicsit rákapcsolt, a fiú lassabban tekert a szokott tempójánál. A férfi hamar rájött, hogy a fiúnak fogalma sincs róla, hogy kit szólított meg. Valóban csak beszélgetni akart, bár nemigen tudta, miről. Megkérdezte a férfit, gyakran jár-e a Szigetre biciklizni. Ő eredetileg Szentendrére akart kitekerni, de akikkel ment volna, azok nem jöttek el. Ezt is olyan lemondó hangsúllyal mondta, mint aki előre sejtette, hogy így fog történni. A férfi elmondta, hogy ha teheti, hetente többször is lejön tekerni. Közben rájött, hogy ez messze áll a valóságtól, csak több hetente szánja rá magát ilyen kevés testmozgásra is. De ezt nem lett volna értelme elmondani a fiúnak.
Eltekertek az Árpád híd feljárójáig, majd visszafordultak. A képviselő a szavak embere volt, egész életében szeretett sokat beszélni, lökni a sódert, ahogy gyerekkorában mondták, de most semmi sem jutott eszébe. Azt se tudta, tegezze-e a felnőttkor határán levő fiút. Legszívesebben annak örült volna, ha az is tegezi őt, de ezt nem akarta maga javasolni. „Hol laksz”, kérdezte, csak hogy mondjon valamit. „Budán”, felelte a fiú, de nem ment bele a részletekbe. „Én Pesten – válaszolta a férfi -, és még iskolába jársz?” A fiú morgott valamit, ami talán igen lehetett, de erről a témáról sem mondott többet. Amikor a Palatinus strandhoz értek, a képviselő megkérdezte tőle, hogy szokott-e odajárni. „Strandra nem jó egyedül járni”, mondta a srác, és megelőzött két bringóhintót. A férfi követte, de közben majdnem nekiment a szemből érkező autóbusznak. „Ezek a buszok…”, kezdte a fiú, de ezt a mondatot sem fejezte be. A képviselőnek viszont eszébe jutott egy fiatalkori emléke a strandról. „Sokat jártam ide a későbbi feleségemmel – mondta -, egyszer olyan szegények voltunk, hogy a kerítésen át másztunk be, fürdőruhában, a Duna felől.” „Az igen - felelte a fiú -, engem biztos megvernének a biztonságiak.” Ha sose próbálod, akkor biztos nem, gondolta a férfi, és úgy érezte, hogy kezdi őt is megbénítani ez a letargia. Bár úgy tervezte, hogy még visszateker az Árpád hídig és azon megy haza, már nem volt kedve tovább biciklizni a fiúval. „Itt elköszönök tőled, haza kell mennem”, rázta le a Margit hídi feljárónál.
„Átmászta a kerítést, ezt nem fogom elfelejteni”, mondta nevetve a fiú, és ellenkező irányba fordította a biciklijét. Aztán csendesen hozzátett valamit, amit viszont a férfi nem tudott sokáig elfelejteni. „Köszönöm, hogy elbeszélgetett velem, egyedül ez a beszélgetés ért valamit az egész hétvégéből.” Lemondó tárgyilagossággal mondta ezt is. A képviselő szomorú lett, de fogalma sem volt, hogy ennél a kis történetnél többel hogyan tudott volna segíteni a budai fiúnak.
Szerző

Gilbert mint Elton

Gilbert O'Sullivan nagyobb meglepetés volt 1972-ben, mint a totógyilkos Atalanta–Internazionale 1-0. Sosem történt meg addig, hogy ír szerző két számmal is a brit slágerlista élére kerüljön – ráadásul a waterfordi muzsikus nemcsak komponálta, hanem elő is adta a sikeres dalokat –, az meg végképp szenzációt keltett, hogy felkapott nótáinak egyike hat hétig vezette az amerikai rangsort. Ki ez az ember? – kérdezgették „odaát”, miközben az Alone Againt hallgatták, s aztán gyorsan választ kaptak, mert a sajtó azonnal utána ment annak a felfedezettnek, akiről sok évvel később azt írta a The Guardian: „Zongorázó szupersztár lett, mint Elton John.”
Hetvenkettőben kiderült, a huszonöt éves zenész hat esztendővel korábban még eladó volt egy londoni C&A áruházban, és egy időszaki muzsikálási lehetőséget nyújtó üzletben fél órára, egy órára fizetett be a Regent Streeten, ha zongorázni akart. Később postai tisztviselőként is dolgozott, talán ezért nyilatkozta a Telegraphnak, amikor már a Clairrel és a Get Downnal is hasított: „Nem akartam meghódítani a világot. A siker számomra az volt, ha a postás bejött a kertbe, és az én dalomat fütyülte.” Amúgy az Egyesült Királyságban a harmadik helyig jutó Alone Again tengerentúli diadalmenete után sokan gondolták úgy, hogy újabb "one-hit wonder", azaz egyszámos csoda ment végbe, ám a Clair első volt „itt” (vagyis Britanniában), második „ott”, a Get Down pedig első az óceánon innen, és hetedik azon túl. Finom habbal édesítette a tortát, hogy az Alone Again 1972 második legnépszerűbb számává avanzsált Amerikában – csupán Don McLean legendás dala, az American Pie előzte meg –, vagyis a kislemezt vitték, mint a cukrot. Ez közelebb is így volt, ami azért nagy szó, mert errefelé tombolt a glam rock a Slade-del, a T. Rexszel, az Alone Again viszont inkább tetszett hagyományos slágernek – egyúttal szomorúsága és a zongora dominanciája alapján a Seress Rezső-i tradíció felélesztésének –, mint a modern idők szerzeményének.
Az őszinte O'Sullivan meg is mondta, amikor arról kérdezték, ki van rá a legnagyobb hatással, Paul McCartney, esetleg Harry Nilsson, hogy egyik sem, neki a zeneszerző-ideálja Cole Porter. A Broadway-musicalek nehéz sorsú fejedelme nem volt rossz választás, de ír követője mindenkit meglepett a felelettel, hiszen rockkörökben nem volt szokás a Kánkánt, a Kiss Me Kate-et vagy olyan dalokat, mint a Night and Day etalonnak tartani. Porter komponálta a Who Wants to Be a Millionaire-t is; a Legyen ön is milliomos világjáték címét az ő repertoárjából kölcsönözték. Nehéz sorsúnak azért kell nevezni, mert negyvenhat évesen olyan súlyos balesetet szenvedett lovaglás közben, hogy élete második felét jórészt ágyban töltötte, mert harminc műtétet hajtottak végre rajta, s a jobb lábát amputálták. A fátum egyébként O'Sullivant is üldözte, hiszen ő alig tizenegy évesen elvesztette az édesapját, a mamája gyakorlatilag egyedül nevelt fel hat gyereket.
Miután a legtehetségesebb fiú lemezeit elkapkodták, dalait feldolgozta – többek között – Elton John, Tom Jones, a Pet Shop Boys. A felkelő Nap hazájában pedig olyan kultusza volt, hogy még évtizedekkel később is az Alphaville slágerével jellemezték: „Big in Japan”. A hajdani NDK-ban szintén sztárolták; Frank Schöbel, a keletnémet poppiac lipcsei üdvöskéje angolul énekelte lemezre a Get Downt. Nálunk pedig nem csupán hanghordozón jelent meg. Bertha Bulcsu korabeli regénye, A kenguru azzal kezdődik, hogy a főhős, a teherautó-sofőr Varjú O'Sullivant hallgat a kamionban. A kenguruból pedig hazai rock-különlegesség lett, mert a regényből Zsombolyai János filmet készített, és a Gálffi László, valamint Vándor Éva főszereplésével forgatott moziban egymást követték a rockdalok a Gemini, a Generál, az LGT, az Omega, a Skorpió, Koncz Zsuzsa vagy a címadó számot jegyző Fonográf előadásában. Nem állítom, hogy minden szerzemény telitalálat volt, az M7 együttes számáról például az rémlik, hogy megfelelt a címének (Nincs arra szó), viszont O'Sullivan intelmével még a kevésbé brillírozók is vigasztalódhattak: „Lehet, hogy nem vagy olyan jó, mint gondolod. De ha úgy gondolod, az jó.”
Szerző
Témák
LEMEZEKET FEL!

Papp Sándor Zsigmond: Hagyaték

Publikálás dátuma
2019.05.05. 16:06

Fotó: Shutterstock
Őszintén szólva ezt is a front hatásának tudom be. Amikor hirtelen megváltozik az idő, és kicsit mindenki megbolondul, a szófukar fecsegni kezd, az angyali türelemmel rendelkező szomszéd pedig leüvölti a gázleolvasó fejét, mert az felfelé kerekít, ő viszont nem ad hitelt senkinek, főként nem a tolvajbanda gázszolgáltatónak, szóval, ekkor anyám hagyakozni kezd. Pedig amúgy nincs világvége hangulat, csak a szívesek dörzsölik kicsit a mellkasukat, és tátogva, mint partra vetett sunyi aranyhalak, szidnak mindenkit, aki csak eléjük kerül. Délutánonként, amikor nincs kedvem semmihez, rajtuk gyakorolom a szájról olvasást, azt az ötven szót, amelyet az indulat variál bennünk csöndes verkliként.
Anyámnak viszont sosem volt baja sem a szívével, sem a gázleolvasóval, és elvileg a frontra se érzékeny, de ilyenkor mindig elmondja, hogy mennyi a PIN-kódja a két kártyájának, hova tette a pótkulcsot, és kit hívjak fel elsőnek, ha mozdulatlanul fekszik a konyhakövön, de ne a Klárit, mert az délelőtt sosem veszi fel, inkább Tamást, mert ő egyből beül az autóba. Már annyira rutinos ebben, hogy nem is párás a szeme ilyenkor, hanem úgy meséli, mint egy jelenetet a kedvenc sorozatából, és már magát is beleszerkeszti, szinte megígéri, hogy ne aggódjak, ő majd segít kiválogatni a megfelelő koszorúkat. Ebben legalább egyezünk, gyerekkorom óta visszatérő álmom, hogy én is részt veszek a saját temetésemen, ott állok a tömegben, igyekszem nem röhögni a nekrológon meg a beszédeken, és legalább egy könnycseppet kisajtolni magamból, amikor a dobozt leengedik a földbe. Aztán szépen hazamegyek megnézni a meccset.
A hagyakozás hulláma D. szüleit is elérte. Az ő édesanyja a húsvéti süteménysütés holtidejét használta ki, hogy részletesen megmutassa, melyik ablakot és hogyan kell majd betörni, ha mozdulatlanul fekszik a konyhakövön, és nem találjuk a pótkulcsot, mert azt a legkönnyebb pótolni, ő már le is beszélte az üvegessel, raktáron tartja a megfelelő táblát, csak fel kell hívni, és már hozza is. Szóval, a kis kalapáccsal elég egy csuklómozdulat, nem kell befeszülni, mert akkor össze-vissza repkednek a szilánkok, ne kezdjük már söpréssel a megrendülést, de ha mégis, akkor a géz a fürdőben van a törülközők felett. Az anyjától elvált édesapjánál már más a helyzet, sem törni nem kell, sem kódokat megjegyezni, ott épp ellenkezőleg, le kell mondani mindenről, az örökségnek még a gondolatát is el kell vetni, mert az jobbára csak adósság, még az előző életében szedte össze, és tudjuk jól, bank és végrehajtó nem felejt. Nincs az a másvilág, ahol az ajánlott levél meg ne találna.
Mi persze bólogatunk, magunkban jegyzetelünk, minden figyelmünket mozgósítjuk, lejátsszuk az egészet, ahogy az amcsi filmekben a próbalakodalmat, hogy akkor te ideállsz, én meg amoda, te ezt mondod, én erről hallgatok. Ők meg persze néznek, és mindenhez van egy-két szavuk, hogy a fiókot ne feszegesd, kicsit nehezen jár, az iratokat ne ott keresd, már egy ideje nem a tévé alatt tartom, és ha lehet, öntözzük meg a mályvákat, miután levonult mentő, rendőr és halottkém, elült az egész és megbékéltünk a gondolattal, de langyos vízzel, mert azt szeretik.
Éjjelente persze arra riadok, hogy mindent elszúrtunk, az apjánál törtünk, és az én anyámnál mondtunk le az örökségről, miközben hiába kerestük D. anyjánál a PIN-kódokat. Az a jó a halálban, hogy tele van élettel, nyögöm ilyenkor. Csak az vigasztal, hogy én is látom magam, ahogy a konyhakövön fekszem mozdulatlanul, az arcomon levakarhatatlan, eltüntethetetlen vigyorral. Mert én rossz halott leszek, döntöttem el magamban, juszt sem adok használati utasítást, jöjjenek csak ki belőle a hozzátartozóim, legyen ez egy morbid szabadulószoba.
A vége persze mindig az, hogy elröhögjük magunkat, mert miért ne lehetne az, hogy a halál épp rólunk feledkezik meg, vagy egy időre felfüggeszti a működését, mint a híres Saramago-regényben, a Halálszünetben. Bár nekem épp ez a regény segített sokat a félelmeim legyőzésében, ez értette meg velem és nem az öröklétről szóló giccses filmek, hogy mennyire kilátástalan is az emberi létezés a megfelelő Vég nélkül, akár a vicc csattanó nélkül. A regényben a kétségbeesett emberek turistautakat szerveznek a szomszédos országokba (mert csak Portugáliában, vagy egy ahhoz hasonló országban vett ki szabadságot a halál), hogy végre méltósággal zárják le a sehová sem tartó életüket. Az öröklét ugyanis paradox módon épp a távlatot, a kifutás szerény lehetőségét venné el az embertől, még ha legtöbbször váratlanul is kerül pont a mondat végére. Eltűnnének a fűszerek és az apró bosszúságok. (Vagy ki tudja. Ha nem halhatnék meg, tán még jobban megutálnám a hétfőket. És a végtelenül sokszorozódó leadási határidőket.)
Szóval, ilyenkor úgy nevetünk, mintha a végén nem az elmúlás, hanem az újjászületés várna minket. Ha nem is hús-vér valóságként, de ezer és egy történetben térnénk vissza, amelyeket hol megrendülten, hol göcögve mondanak tovább rólunk. Egy olyan hömpölygő mondatként, amelyben – McCarthy receptje szerint – nincsenek írásjelek, csak az elbeszélés elevensége.