Gilbert mint Elton

Gilbert O'Sullivan nagyobb meglepetés volt 1972-ben, mint a totógyilkos Atalanta–Internazionale 1-0. Sosem történt meg addig, hogy ír szerző két számmal is a brit slágerlista élére kerüljön – ráadásul a waterfordi muzsikus nemcsak komponálta, hanem elő is adta a sikeres dalokat –, az meg végképp szenzációt keltett, hogy felkapott nótáinak egyike hat hétig vezette az amerikai rangsort. Ki ez az ember? – kérdezgették „odaát”, miközben az Alone Againt hallgatták, s aztán gyorsan választ kaptak, mert a sajtó azonnal utána ment annak a felfedezettnek, akiről sok évvel később azt írta a The Guardian: „Zongorázó szupersztár lett, mint Elton John.”
Hetvenkettőben kiderült, a huszonöt éves zenész hat esztendővel korábban még eladó volt egy londoni C&A áruházban, és egy időszaki muzsikálási lehetőséget nyújtó üzletben fél órára, egy órára fizetett be a Regent Streeten, ha zongorázni akart. Később postai tisztviselőként is dolgozott, talán ezért nyilatkozta a Telegraphnak, amikor már a Clairrel és a Get Downnal is hasított: „Nem akartam meghódítani a világot. A siker számomra az volt, ha a postás bejött a kertbe, és az én dalomat fütyülte.” Amúgy az Egyesült Királyságban a harmadik helyig jutó Alone Again tengerentúli diadalmenete után sokan gondolták úgy, hogy újabb "one-hit wonder", azaz egyszámos csoda ment végbe, ám a Clair első volt „itt” (vagyis Britanniában), második „ott”, a Get Down pedig első az óceánon innen, és hetedik azon túl. Finom habbal édesítette a tortát, hogy az Alone Again 1972 második legnépszerűbb számává avanzsált Amerikában – csupán Don McLean legendás dala, az American Pie előzte meg –, vagyis a kislemezt vitték, mint a cukrot. Ez közelebb is így volt, ami azért nagy szó, mert errefelé tombolt a glam rock a Slade-del, a T. Rexszel, az Alone Again viszont inkább tetszett hagyományos slágernek – egyúttal szomorúsága és a zongora dominanciája alapján a Seress Rezső-i tradíció felélesztésének –, mint a modern idők szerzeményének.
Az őszinte O'Sullivan meg is mondta, amikor arról kérdezték, ki van rá a legnagyobb hatással, Paul McCartney, esetleg Harry Nilsson, hogy egyik sem, neki a zeneszerző-ideálja Cole Porter. A Broadway-musicalek nehéz sorsú fejedelme nem volt rossz választás, de ír követője mindenkit meglepett a felelettel, hiszen rockkörökben nem volt szokás a Kánkánt, a Kiss Me Kate-et vagy olyan dalokat, mint a Night and Day etalonnak tartani. Porter komponálta a Who Wants to Be a Millionaire-t is; a Legyen ön is milliomos világjáték címét az ő repertoárjából kölcsönözték. Nehéz sorsúnak azért kell nevezni, mert negyvenhat évesen olyan súlyos balesetet szenvedett lovaglás közben, hogy élete második felét jórészt ágyban töltötte, mert harminc műtétet hajtottak végre rajta, s a jobb lábát amputálták. A fátum egyébként O'Sullivant is üldözte, hiszen ő alig tizenegy évesen elvesztette az édesapját, a mamája gyakorlatilag egyedül nevelt fel hat gyereket.
Miután a legtehetségesebb fiú lemezeit elkapkodták, dalait feldolgozta – többek között – Elton John, Tom Jones, a Pet Shop Boys. A felkelő Nap hazájában pedig olyan kultusza volt, hogy még évtizedekkel később is az Alphaville slágerével jellemezték: „Big in Japan”. A hajdani NDK-ban szintén sztárolták; Frank Schöbel, a keletnémet poppiac lipcsei üdvöskéje angolul énekelte lemezre a Get Downt. Nálunk pedig nem csupán hanghordozón jelent meg. Bertha Bulcsu korabeli regénye, A kenguru azzal kezdődik, hogy a főhős, a teherautó-sofőr Varjú O'Sullivant hallgat a kamionban. A kenguruból pedig hazai rock-különlegesség lett, mert a regényből Zsombolyai János filmet készített, és a Gálffi László, valamint Vándor Éva főszereplésével forgatott moziban egymást követték a rockdalok a Gemini, a Generál, az LGT, az Omega, a Skorpió, Koncz Zsuzsa vagy a címadó számot jegyző Fonográf előadásában. Nem állítom, hogy minden szerzemény telitalálat volt, az M7 együttes számáról például az rémlik, hogy megfelelt a címének (Nincs arra szó), viszont O'Sullivan intelmével még a kevésbé brillírozók is vigasztalódhattak: „Lehet, hogy nem vagy olyan jó, mint gondolod. De ha úgy gondolod, az jó.”
Szerző
Témák
LEMEZEKET FEL!

Papp Sándor Zsigmond: Hagyaték

Publikálás dátuma
2019.05.05. 16:06

Fotó: Shutterstock
Őszintén szólva ezt is a front hatásának tudom be. Amikor hirtelen megváltozik az idő, és kicsit mindenki megbolondul, a szófukar fecsegni kezd, az angyali türelemmel rendelkező szomszéd pedig leüvölti a gázleolvasó fejét, mert az felfelé kerekít, ő viszont nem ad hitelt senkinek, főként nem a tolvajbanda gázszolgáltatónak, szóval, ekkor anyám hagyakozni kezd. Pedig amúgy nincs világvége hangulat, csak a szívesek dörzsölik kicsit a mellkasukat, és tátogva, mint partra vetett sunyi aranyhalak, szidnak mindenkit, aki csak eléjük kerül. Délutánonként, amikor nincs kedvem semmihez, rajtuk gyakorolom a szájról olvasást, azt az ötven szót, amelyet az indulat variál bennünk csöndes verkliként.
Anyámnak viszont sosem volt baja sem a szívével, sem a gázleolvasóval, és elvileg a frontra se érzékeny, de ilyenkor mindig elmondja, hogy mennyi a PIN-kódja a két kártyájának, hova tette a pótkulcsot, és kit hívjak fel elsőnek, ha mozdulatlanul fekszik a konyhakövön, de ne a Klárit, mert az délelőtt sosem veszi fel, inkább Tamást, mert ő egyből beül az autóba. Már annyira rutinos ebben, hogy nem is párás a szeme ilyenkor, hanem úgy meséli, mint egy jelenetet a kedvenc sorozatából, és már magát is beleszerkeszti, szinte megígéri, hogy ne aggódjak, ő majd segít kiválogatni a megfelelő koszorúkat. Ebben legalább egyezünk, gyerekkorom óta visszatérő álmom, hogy én is részt veszek a saját temetésemen, ott állok a tömegben, igyekszem nem röhögni a nekrológon meg a beszédeken, és legalább egy könnycseppet kisajtolni magamból, amikor a dobozt leengedik a földbe. Aztán szépen hazamegyek megnézni a meccset.
A hagyakozás hulláma D. szüleit is elérte. Az ő édesanyja a húsvéti süteménysütés holtidejét használta ki, hogy részletesen megmutassa, melyik ablakot és hogyan kell majd betörni, ha mozdulatlanul fekszik a konyhakövön, és nem találjuk a pótkulcsot, mert azt a legkönnyebb pótolni, ő már le is beszélte az üvegessel, raktáron tartja a megfelelő táblát, csak fel kell hívni, és már hozza is. Szóval, a kis kalapáccsal elég egy csuklómozdulat, nem kell befeszülni, mert akkor össze-vissza repkednek a szilánkok, ne kezdjük már söpréssel a megrendülést, de ha mégis, akkor a géz a fürdőben van a törülközők felett. Az anyjától elvált édesapjánál már más a helyzet, sem törni nem kell, sem kódokat megjegyezni, ott épp ellenkezőleg, le kell mondani mindenről, az örökségnek még a gondolatát is el kell vetni, mert az jobbára csak adósság, még az előző életében szedte össze, és tudjuk jól, bank és végrehajtó nem felejt. Nincs az a másvilág, ahol az ajánlott levél meg ne találna.
Mi persze bólogatunk, magunkban jegyzetelünk, minden figyelmünket mozgósítjuk, lejátsszuk az egészet, ahogy az amcsi filmekben a próbalakodalmat, hogy akkor te ideállsz, én meg amoda, te ezt mondod, én erről hallgatok. Ők meg persze néznek, és mindenhez van egy-két szavuk, hogy a fiókot ne feszegesd, kicsit nehezen jár, az iratokat ne ott keresd, már egy ideje nem a tévé alatt tartom, és ha lehet, öntözzük meg a mályvákat, miután levonult mentő, rendőr és halottkém, elült az egész és megbékéltünk a gondolattal, de langyos vízzel, mert azt szeretik.
Éjjelente persze arra riadok, hogy mindent elszúrtunk, az apjánál törtünk, és az én anyámnál mondtunk le az örökségről, miközben hiába kerestük D. anyjánál a PIN-kódokat. Az a jó a halálban, hogy tele van élettel, nyögöm ilyenkor. Csak az vigasztal, hogy én is látom magam, ahogy a konyhakövön fekszem mozdulatlanul, az arcomon levakarhatatlan, eltüntethetetlen vigyorral. Mert én rossz halott leszek, döntöttem el magamban, juszt sem adok használati utasítást, jöjjenek csak ki belőle a hozzátartozóim, legyen ez egy morbid szabadulószoba.
A vége persze mindig az, hogy elröhögjük magunkat, mert miért ne lehetne az, hogy a halál épp rólunk feledkezik meg, vagy egy időre felfüggeszti a működését, mint a híres Saramago-regényben, a Halálszünetben. Bár nekem épp ez a regény segített sokat a félelmeim legyőzésében, ez értette meg velem és nem az öröklétről szóló giccses filmek, hogy mennyire kilátástalan is az emberi létezés a megfelelő Vég nélkül, akár a vicc csattanó nélkül. A regényben a kétségbeesett emberek turistautakat szerveznek a szomszédos országokba (mert csak Portugáliában, vagy egy ahhoz hasonló országban vett ki szabadságot a halál), hogy végre méltósággal zárják le a sehová sem tartó életüket. Az öröklét ugyanis paradox módon épp a távlatot, a kifutás szerény lehetőségét venné el az embertől, még ha legtöbbször váratlanul is kerül pont a mondat végére. Eltűnnének a fűszerek és az apró bosszúságok. (Vagy ki tudja. Ha nem halhatnék meg, tán még jobban megutálnám a hétfőket. És a végtelenül sokszorozódó leadási határidőket.)
Szóval, ilyenkor úgy nevetünk, mintha a végén nem az elmúlás, hanem az újjászületés várna minket. Ha nem is hús-vér valóságként, de ezer és egy történetben térnénk vissza, amelyeket hol megrendülten, hol göcögve mondanak tovább rólunk. Egy olyan hömpölygő mondatként, amelyben – McCarthy receptje szerint – nincsenek írásjelek, csak az elbeszélés elevensége.

Sebes György: Itt van Amerika

Publikálás dátuma
2019.05.05. 13:42
A kocsmában fontos dolgok történnek
Fotó: TLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Az élet egyik nagy kérdése, hogy mire van szükségük az embereknek. Persze, sok mindenre. De egy dologban közös nevezőre jutott napjaink egyik legtermékenyebb és legjobb írója, valamint egy olyan televíziós szakember, akinek jelentős szerepe van abban, hogy mivel töltjük estéinket a képernyő előtt. Érdemes mindkettejüket idézni. Egyikük azt mondta: „Az emberek ki vannak éhezve a nevetésre, szeretnek felülemelkedni a sorsukon”. Aztán, kicsit később még ezt is: „Nevessünk már egy kicsit magunkon, különben végleg meggárgyulunk!”. A másik kicsit vulgárisabban fogalmazott, de lényegében ugyanoda jutott: „Nagy tanulság, hogy a magyar emberek röhögni akarnak. Este leülnek, megnézik, röhögnek, jó kedvük lesz. Olyan szomorú ez az ország, ránk fér egy kis röhögés”. Ne áruljunk zsákbamacskát. Az író, aki legújabb könyve – humoros írásainak gyűjteményének – megjelenése alkalmából interjút adott a HVG-nek: Spiró György. Őt jól ismerjük, nem is vele akarunk foglalkozni, hanem a másik nyilatkozóval. Akit Hámori Barbarának hívnak, öt éve egy tévés programokat előállító cég egyik tulajdonosa és vezetője, s mint ilyen, megtestesítője a XXI. századi, teljesen új, a fejlett Nyugat - s Amerika - nyomdokaiba lépett hazai műsorgyártásnak. Egészen leegyszerűsítve azt mondhatnánk: ő a fő-etető. Előbb megeteti termékeivel a csatornákat, majd – ha ez sikerül – megeteti a nézőket is. És félreértés ne legyen: ezen nem gúnyolódunk, nem is elítélően említjük.
Hámori Barbara még alig múlt 40 éves és lényegében már mindent elért. Ebben nyilván segítette, hogy tanulmányai egy részét Amerikában végezhette, hiszen szülei neves agykutató professzorok. Széchenyi-díjas édesapja, Hámori József másfél évig miniszter volt az első Orbán-kormányban és sokáig a MTA alelnöke. Barbara a bölcsészkaron végzett 23 éve, s – életrajza szerint - rövid ideig lapunk belpolitikai rovatában is dolgozott. De inkább tévés munkahelyei érdemelnek említést: előbb az RTL Klub Fókusz című műsoránál volt szerkesztő-riporter, majd a köztévénél műsorvezető, aztán a TV2 következett, pontosabban az Interaktív, a tévé házi gyártócége, ahol a Big Brother és a Claudia show főszerkesztője volt. 2003-tól a Viasat3 programigazgatója, majd a Telekom TV üzletágvezetője. Kapitány Iván rendezővel (Üvegtigris 3) és nejével, Kapitány-Diószegi Judittal 2014-ben indították el ContentLab nevű vállalkozásukat.
Ők gyártották – többek között – a TV2-nek a Korhatáros szerelem című sorozatot, az RTL-nek pedig az immár harmadik évadát élő Mi kis falunk című mozit. Egyik legnagyobb sikerük pedig a Drága örökösök, amelynek első ciklusa – 81 rész után - éppen most fejeződött be és megérdemelten sikeres volt. Valószínűleg azért is, mert a cég nem megrendelésre dolgozik, hanem maga fejleszti a produkciót. Tehát egy ötlettel – és a belőle készített – próbamunkával keresik meg a csatornákat és ha ezt megveszik, akkor a tévék egy kész terméket kapnak tőlük. Együttműködnek ugyan a megrendelővel, de lényegében szabad kezet is kapnak, s a jelek szerint meg is éri bízni bennük.
És nem csupán ez az újdonság a sorozatok készítésekor. Új foglalkozásokkal is meg kell ismerkednünk. Mindenekelőtt a showrunner fogalmával, amit már a múlt héten is említettünk. Ő a produkció lelke. Az egészet összefogja, átlátja, író is, színészeket is válogat, a gyártásban is részes, de beleszól a rendezésbe és a vágásba is. Hámori Barbara egy interjúban erről azt mondta, „hatalmas felelősség, de nekem ez a kiteljesedés, úgy érzem, itt tudom kiélni és kamatoztatni az összes eddig tudásom és tapasztalatom”. Természetesen maga is rájött, hogy egyedül nem csinálhat mindig mindent. Egy másik beszélgetésben elárulta, a jövőben egy picit függetlenítené magát, mert nem jut elég ideje a többi fejlesztéssel foglalkozni. Épp ezért a ContentLab tehetségeket is támogat és tervezik showrunnerek képzését is.
Hasonlóképpen fontos egy-egy sorozatnál a storyliner, vagyis az az ember, aki átlátja az összes eddigi, valamint a tervezett következő részeket is. Gondoljuk el, például az immár 9300 folytatáson túl lévő Barátok közt esetében ez mennyire fontos, hiszen nem ismétlődhetnek történetek és az alapszereplők nem változhatnak homlokegyenest az ellenkezőjére, mint ahogy megismertük őket. Ezen kívül még fontos szerepük van a dialógusíróknak, akik a szereplők szájába adják a karakterüknek megfelelő mondatokat, hiszen az egyes részek lényegében párbeszédekből állnak.
Hámori Barbara azt is elárulta, hogy a Drága örökösök esetében alapszabály volt: minden részben egyenlő – egyharmados - arányban kellett lennie humornak, intrikának és romantikának. Feltehetően ettől érezhette úgy a néző, hogy valóban fordulatos és jól követhető, ugyanakkor mindig érdekfeszítő történetet kap. Az pedig csak hab a tortán, hogy ehhez a sorozathoz külön felépítettek egy kis falut Budapest közelében, ami sokat segített a munkában. Ráadásul mindig két csapat forgatott egyszerre, ami azt jelentette, hogy a szokottnál gyorsabban tudták elkészíteni a felvételeket.
Mindebből a néző csak annyit érzékelt, hogy kapott egy szerethető és nézhető filmet. Ily módon az etetés sikerrel járt (különös tekintettel a sok és végeérhetetlen reklám-blokkra). De a fő-etető végül is büszke lehet: így mindenki jól járt.