Trump beszól

Nehéz helyzetbe hozott Orbán Viktor. Először akkor, amikor azzal kellett szembenéznünk, hogy nem fogadja őt az amerikai elnök. Szabad-e egy ilyen helyzetnek örülni? Hiszen mégiscsak a magyar miniszterelnökről van szó, az én vezetőmről, még ha nem is rá szavaztam. Hogy jön ahhoz az Egyesült Államok bármely polgára, hogy fölénk helyezze magát, hogy diszkriminálja az én emberemet? Egy ilyen döntésnek nem örülhetek, mert abban a pillanatban, ha ezt megteszem, itthon elveszítem a magyarságomat, hazaárulóvá válok. És ez így van idestova tíz éve: folyamatos küzdelem önmagammal, meg a jobboldali közvélekedőkkel. Megengedhetem-e magamnak, hogy kifejezzem - anélkül, hogy megkérdőjeleznék a nemzeti elkötelezettségemet: a magyar miniszterelnök nem érdemli meg, hogy a világ legerősebb országának vezetője fogadja őt?

Mert bizony azt gondoltam – még Obama idején elsősorban -, hogy velem szemben követ el bűnt az elnök, ha ezt megteszi. Fittyet hány arra, hogy a vendég mit művel otthon, hogy zárójelbe teszi a demokratikus intézményeket, hogy semmibe veszi a jogaimat, lebontja a jogállamot. Jó, tudom, szerinte az ellenkezőjét teszi, amit fényesen bizonyítanak sorozatos választási győzelmei, ráadásul kétharmaddal. De persze mindenki látja, az amerikai elnöknek is tudnia kell, hogy ez a kétharmad nem olyan kétharmad, hogy ezekhez a győzelmekhez sok-sok manipuláción keresztül vezetett az út. De ettől még elmondható: Orbán pártja, a Fidesz a legerősebb párt Európában. Így nemcsak örülök annak, ha az USA vezetője kifejezi nemtetszését a magyar viszonyok miatt, de egyenesen elvárom tőle, hogy ennek jelét is adja, mégpedig oly módon, hogy nem fogadja a Fehér Házban a magyar miniszterelnököt. És Obama így is tett.

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy mindez nem befolyásolja az én miniszterelnököm politikáját; ő változatlan hevességgel és szisztematikusan számolta fel azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek a hatalmát korlátozták. Szóval akkor minek örülök, ha a gesztus – tudniillik a magyar kormányfő nemkívánatossá nyilvánítása – semmit nem javít a demokratikus berendezkedés esélyein. Hiszen itthon minden marad a régiben, illetve egyre rosszabbá válik, odakint meg a magyarságomban is meg vagyok kissé alázva.

De mégis: vannak elvek, amelyekhez akkor is igyekszik ragaszkodni az ember, ha azokkal inkább árt magának, mint használ. De lehet, hogy ez már a butaság kategóriájába tartozik; döntsék el önök. Most mindenesetre az a helyzet, hogy Orbán Viktor mégiscsak utazik a Washingtonba, Trump elnök várja őt. És én újra zavarban vagyok: bosszankodjak azon, hogy bekövetkezett, ami amúgy is várható volt - a hasonló a hasonlót vonzza -, vagy örüljek, hogy Trump elnök személyesen akarja felmutatni a mutató ujját Orbán Viktornak? Szabad-e örülnöm annak, hogy figyelmeztetni akarja kollégáját: ez így nem mehet tovább?

Csakhogy Trump elnököt egy cseppet sem érdekli, mi van a magyar jogállammal, őt a hírek szerint a kínai meg az orosz elköteleződés idegesíti. Engem pedig ennél sokkal több. Szóval nincs miért örülni.