Az udvariasság hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy „rossz szokások terjednek Európában az udvariasságot illetően; egyes államok vezetői vagy politikusai túlságosan könnyen használnak erős, sőt durva kifejezéseket a másik ország vezetőire, nem veszik figyelembe, hogy ez tiszteletlenség, és nem feltétlenül csak a másik ország vezetőjével szemben, hanem azokkal az emberekkel szemben, akik megválasztották őt.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a rossz szokások nálunk is terjedőben vannak. Olyasmit ugyanis egyetlen nyugati politikus sem enged meg magának, mint Orbán, aki ugyanebben az interjúban közölte: „a németek meg akarnak szabadulni azoktól, akiket mafla módon beengedtek a saját országukba.” Ami ugyebár tiszteletlenség azokkal a németekkel szemben, akik megválasztották Merkelt. 
Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy „kétféle politikus van Európában: bevándorláspárti és bevándorlás-ellenes.”
Ezzel szemben a tény az, hogy Európában ennél sokkal többféle politikus van, sőt még Orbán Viktorból is többféle létezik. Az egyik például megtiltana mindenféle bevándorlást, a másik pedig húszezer embert engedett be letelepedési kötvénnyel, de még ukrán és mongol vendégmunkásokat importál. Ön melyik Orbánra szavaz?
Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (az Ungarn Heute című portálnak), hogy „ha Európa politikai elitje nem veszítette volna el a normalitással való viszonyát, akkor senki nem háborodhatna fel azon, hogy amikor a 60 milliós Olaszország miniszterelnök-helyettese hazánkban jár, a magyar miniszterelnökkel is találkozik. Ez a világ legminimálisabb diplomáciai udvariasságának a része.”
Ezzel szemben a tény az, hogy Európa politikai elitje nem azon háborodott fel, hogy Orbán fogadta Salvinit, hanem azon, hogy az európai választási kampány kellős közepén a (még mindig a) Néppárthoz tartozó fideszes miniszterelnök Európa legfontosabb vezetőjének nevezve ünnepelte egy szélsőséges pártközösség vezetőjét, miközben a „sajátjait” folyamatosan szidta. Ekkora udvariatlanságot, sőt sértést még az udvarias nyugati vezetők sem tudtak és akartak szó nélkül lenyelni. Úgyhogy szóltak. Udvariasan.
Azt is állította Gulyás (ugyanott), hogy „a CEU ügyből eddig annyi derült ki, hogy ha Magyarországon a felsőoktatási szabályokkal kapcsolatosan bármilyen jogállami probléma van, akkor ez Bajorországban sokkal súlyosabb. Hiszen ott nem lehet amerikai diplomát kiadni, ha valakinek nincs sem Amerikában, sem Németországban kampusza. Ha ez a jogállamiság kritériuma, akkor Bajorország ma nem felel meg ennek a kritériumnak.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nem ez a jogállamiság kritériuma, hiszen van olyan jogállam (mint például Franciaország), ahol egy amerikai egyetem anélkül is működhet, hogy létezne kampusza az Egyesült Államokban. Viszont egy jogállamban nem változtatják meg a törvényt egyik napról a másikra csakis abból a célból, hogy ily módon távozásra kényszerítsenek egy két évtizeden át jól, sőt kiemelkedően működő külföldi egyetemet. Kivéve Magyarországot.
Szerző
Bolgár György

Találka a kerítésnél

Eddig azt hittem, okos ember nem kerítéshez beszél meg randevút. A magyar nóta tévesztett meg: „Vékony deszka, vékony deszka, vékony deszka kerítés,/ Átlátszik a, átlátszik a, átlátszik az ölelés”. Pláne, ha valaki félrelépni készül, mint a dalban: „Hogy merted azt megtenni, a más babáját szeretni!” Ha a politika terepén is, de most ilyesmi történt: flört egy kívánatosnak látszó új partnerrel. És nem is fa-, hanem drótkerítésnél, amelyen még jobban átlátszik a, átlátszik a, átlátszik az ölelés. 
A megcsalt Néppártból a CSU bajor elnöke morcos: „több ez egy állami látogatásnál”. Naná. Most tetszett rájönni? A randevúzók már régen szemeztek egymással, lépten-nyomon hangoztatták kölcsönös rokonszenvüket. 
Eddig azért mégsem látszott át az ölelés. Most azonban szokatlanul érzelmes szavak hangoznak el. Salvini valósággal elérzékenyült: ”Megtisztelő számomra, hogy rám szánta az idejét és szeretetét Orbán Viktor!” Nekem kicsit furcsa, hogy éppen egy szögesdrót kerítést, amelynek mégiscsak az emberek elválasztása a funkciója, szemeltek ki kapcsolatuk jelképes kulisszájának, de hát ettől melegszik át a szívük. „Mi ketten sorsközösségben vagyunk” - vall a miniszterelnök. „Ő az a hős, aki elsőként állította meg a tengeren keresztül a migrációt, mi a szárazföldön tettük ezt.” Így beszélnek a hősök egymást közt. Két, csak két legény van talpon a vidéken, míg Európa csak bambul. „Látványosan, bevallottan és nyíltan fogjuk keresni az együttműködést” - hangzik el. Istenem, milyen gyönyörű. A költő szavaival: „…hősök párja,/ Híretek száll szájrul szájra.”
Hát a hír, az tényleg száll. Már Orbán megelőző La Stampa-interjújára is sokan felkapták a fejüket. Ebből kiderül, hogy soha a büdös életben nem fogunk csatlakozni az euroövezethez, mert annak tagjai szerinte „politikai uniót” is akarnak, neki meg attól lúdbőrzik a háta. Őt csak a „közös piac” érdekli, még a szabad mozgást jelentő schengeni biztonsági együttműködésről sem mond se bűt, se bát. Csakis erről a „közös piacról”, mert ez nyitja meg az eddig sokezer milliárd forint támogatást nyújtó kasszát. Nem kell a politikai szövetség, amely összehangolt külpolitikát is jelentene, az értékszövetség, a közös jogállami, szociális és emberiességi normák számonkérhetősége még annyira sem. 
Kilépni nem akar – a Brexit látványos kudarca után már a többi cimborája sem -, de már hivatalosan is meghirdeti, hogy csak a pénz kell. „Fogd a pénzt, és fuss!”- ahogy Woody Allen híres filmje mondja. De abban csak egy piti, kétbalkezes bűnöző próbál hangoskodni: „Csak semmi cicó, nálam van a stukker!” Orbán ennél sokkal ügyesebb. Az ő „stukkere” a Néppárt felé a zsarolás: szükségetek van a képviselőimre, úgysem mertek kirakni. „A legnagyobb szabadsággal akarok arról dönteni, kikkel működöm együtt.” Még eddigi német néppárti szövetségesei esküdt ellenségét, a szélsőjobboldali AfD-t sem zárja ki: „Majd a kellő időben…” - feleli. Csak semmi cicó holmi vizsgálattal, szemrehányásokkal a demokrácia tátongó lyukait illetően.
Persze, van egy hajszál a levesben, egy kis felhőcske beárnyékolja a Salvini-féle idillt. Eredetileg a magyar miniszterelnök saját magát képzelte bele az Uniót romboló, lazító szélsőségek vezérének szerepébe. Most meg itt van egy nagyobb ország jóval nagyobb képviselőcsoportot hozó, ráadásul ereje teljében lévő, nagyratörő vezetője. Nem öröm. Talán ezért sem akar rögtön az ő tervezett frakciójához másodhegedűsként csatlakozni. Inkább a Néppártot terelné: velük működjön együtt, ne a centrummal, a baloldallal.
Van komolyabb érdekkonfliktus is: Salvini szétosztaná a menekültjeit más országok között, Orbánnak meg e tekintetben a „Nem, nem, soha” a legfőbb kampányszlogenje. A különböző országbéli nacionalizmusok a természetüknél fogva előbb-utóbb konfliktusba keverednek egymással. Elég csak az ukrán nyelvtörvényre utalni. Volt már ilyen frakció az Európai Parlamentben: 2007-ben az „Identitás, Hagyomány, Szuverenitás” néven. Tíz hónapig tartott. Az olasz nacionalisták „lecigányozták” a Nagy Románia pártot, és a díszes társaság felbomlott.
De ma még kéz a kézben a szerelmespár. Nézem a miniszterelnök Instagram oldalát. Salvini alkalmazkodik a helyi népszokásokhoz: mint Rogánék szokták, helikopterrel érkezik a festői szögesdrótokhoz. Sajnos a protokollosok nem egyeztettek: ő öltönyben-nyakkendőben, Orbán dzsekiben, kigombolt ingben. Pintér sem bolond túlöltözni a főnökét. A túrára öltözöttek buzdítására sorra felmásznak egy őrtoronyba is: gondterhelt arccal fürkészik, jön-e a migráns horda. Nem jön. Legalább beöltöztettek volna valakit! Pedig még látcsövet is szereznek (stukker helyett gukker) – remélhetőleg nincs zárófedél rajta, mint Hende Csabáén volt valaha. Vagy ha van is, nem baj. Ha csak a feketeség látszik, majd azt mondják, szerecsenek támadják édes hazánkat. A távcső egy riadt határőré, a miniszterelnök rutinosan nyugtatja: „Visszaadom!” 
Istenem, micsoda életismeret! Tudja: ha a magyar ember felé nagyfőnök közelít, az azonnal aggódni kezd a tulajdonáért. Helyben vagyunk: Identitás, Hagyomány, Szuverenitás.
Szerző
Lendvai Ildikó

Trump beszól

Nehéz helyzetbe hozott Orbán Viktor. Először akkor, amikor azzal kellett szembenéznünk, hogy nem fogadja őt az amerikai elnök. Szabad-e egy ilyen helyzetnek örülni? Hiszen mégiscsak a magyar miniszterelnökről van szó, az én vezetőmről, még ha nem is rá szavaztam. Hogy jön ahhoz az Egyesült Államok bármely polgára, hogy fölénk helyezze magát, hogy diszkriminálja az én emberemet? Egy ilyen döntésnek nem örülhetek, mert abban a pillanatban, ha ezt megteszem, itthon elveszítem a magyarságomat, hazaárulóvá válok. És ez így van idestova tíz éve: folyamatos küzdelem önmagammal, meg a jobboldali közvélekedőkkel. Megengedhetem-e magamnak, hogy kifejezzem - anélkül, hogy megkérdőjeleznék a nemzeti elkötelezettségemet: a magyar miniszterelnök nem érdemli meg, hogy a világ legerősebb országának vezetője fogadja őt?
Mert bizony azt gondoltam – még Obama idején elsősorban -, hogy velem szemben követ el bűnt az elnök, ha ezt megteszi. Fittyet hány arra, hogy a vendég mit művel otthon, hogy zárójelbe teszi a demokratikus intézményeket, hogy semmibe veszi a jogaimat, lebontja a jogállamot. Jó, tudom, szerinte az ellenkezőjét teszi, amit fényesen bizonyítanak sorozatos választási győzelmei, ráadásul kétharmaddal. De persze mindenki látja, az amerikai elnöknek is tudnia kell, hogy ez a kétharmad nem olyan kétharmad, hogy ezekhez a győzelmekhez sok-sok manipuláción keresztül vezetett az út. De ettől még elmondható: Orbán pártja, a Fidesz a legerősebb párt Európában. Így nemcsak örülök annak, ha az USA vezetője kifejezi nemtetszését a magyar viszonyok miatt, de egyenesen elvárom tőle, hogy ennek jelét is adja, mégpedig oly módon, hogy nem fogadja a Fehér Házban a magyar miniszterelnököt. És Obama így is tett.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy mindez nem befolyásolja az én miniszterelnököm politikáját; ő változatlan hevességgel és szisztematikusan számolta fel azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek a hatalmát korlátozták. Szóval akkor minek örülök, ha a gesztus – tudniillik a magyar kormányfő nemkívánatossá nyilvánítása – semmit nem javít a demokratikus berendezkedés esélyein. Hiszen itthon minden marad a régiben, illetve egyre rosszabbá válik, odakint meg a magyarságomban is meg vagyok kissé alázva. 
De mégis: vannak elvek, amelyekhez akkor is igyekszik ragaszkodni az ember, ha azokkal inkább árt magának, mint használ. De lehet, hogy ez már a butaság kategóriájába tartozik; döntsék el önök. Most mindenesetre az a helyzet, hogy Orbán Viktor mégiscsak utazik a Washingtonba, Trump elnök várja őt. És én újra zavarban vagyok: bosszankodjak azon, hogy bekövetkezett, ami amúgy is várható volt - a hasonló a hasonlót vonzza -, vagy örüljek, hogy Trump elnök személyesen akarja felmutatni a mutató ujját Orbán Viktornak? Szabad-e örülnöm annak, hogy figyelmeztetni akarja kollégáját: ez így nem mehet tovább? 
Csakhogy Trump elnököt egy cseppet sem érdekli, mi van a magyar jogállammal, őt a hírek szerint a kínai meg az orosz elköteleződés idegesíti. Engem pedig ennél sokkal több. Szóval nincs miért örülni.
Szerző
Németh Péter