Három nap az élet, hetvenkét óra alatt eldől két uralkodó, s egy birodalom sorsa: Friedrich Schiller kései drámája, a Stuart Mária az angol és a skót királynő évtizedes konfliktusának utolsó napjait ábrázolja, megmutatva, a hatalom, az egyéni érdekek, az irigység, a düh, a gyűlölet hogyan formálja, szűkíti be a tudatot, s torzítja a jellemet. Mindezt visszaadni kegyetlenül nehéz feladat, nem véletlen, hogy Schiller darabját meglehetősen ritkán tűzik műsorra a honi teátrumok. A kaposvári Csiky Gergely Színházban Kéri Kitty vállalkozott rá, hogy a mondanivalójában időtálló drámát színre vigye – vegyes sikerrel.
A környezet megfelelő, a minimalista díszlet két fülke, az egyik Mária börtöne, a másik Erzsébet trónterme, közöttük mindössze egy üvegfal, mely elválaszt, mégis összeköt, az egyiket valós falak határolják, a másik köré a hatalom emel rácsokat. Apró, alig néhány négyzetméteres helyiségek, mégis emberek, országos sorsa dől el bennük. Utóbbi megjelenítése azonban kissé döcögős, eleve már a kezdés is, ahogyan Mária és udvarhölgyeinek beszélgetéséből felelevenedik az elmúlt évtized, melyet az országában fellázadt nemesek elől menekülő skót királynő az angol uralkodó fogságában töltött. Játék helyett sablonmonológok, meglehetős unalom, Erzsébet udvaráig kell várni, hogy valamicske élet költözzön a színpadra. A hullámzás aztán végigkíséri a darabot, sokkal inkább a szereplőkön, mintsem a rendezői szándékon múlnak a tető- és mélypontok, nincs igazi koreográfia, vezérfonal, csak sodródunk a színészek képességei szerint.
Pedig akadna jó néhány konfliktus, melyet szépen fel lehetne tölteni tartalommal, Mária és Erzsébet, Leicester és Burleigh, Mortimer és Leicester, Shrewsbury és Burleigh viszonya mind óriási lehetőség, ám a ziccerek jelentős része kimarad. Nyári Szilvia Stuart Máriájában a kelleténél kevesebb a valós érzelem és érzékenység, s így még jobban érvényesül vele szemben Varga Zsuzsa Erzsébetének kiszámított hidegvérűsége. A két asszony találkozása a darab csúcspontja, két komoly metamorfózis, ám ezek közül csak az egyik látszik valódinak, a másik meglehetősen talmi.
Hasonlóképpen kevéssé meggyőző Benedek Dániel Mortimerje is, aki katolikus összeesküvőből egyre inkább vakszerelmessé válik, ám hiányzik az átmenet, a valódi jellemformálódás sokkal inkább teátrális és maníros. Jelentéktelenre szürkül Aubespine francia követ szerepe is Kalmár Tamás előadásában, s Schlanger András Belliévre grófja is csak a népsűrűséget növeli. Bakos Kiss Gábor Leicestere viszont hihetően gyarló, szerelmes és hatalomvágyó, ahogyan Sarkadi Kiss János Burleigh-je is remekül adja vissza a birodalom érdekeit néző főrangot, aki persze a saját pecsenyéjét is sütögeti közben. Burleigh-vel szemben kellene ellensúlyt adnia Eperjes Károly Shrewsburyjének, ám zajos hadarásában elveszik erkölcsi fölénye. Kellemes színfoltja a darabnak Tóth Molnár Ildikó puritán Pauletje, Csonka Ibolya Hanna dajkaként viszont túlságosan modoros, Mucsi Kristóf Davidsonjából pedig hiányzik a felelősség súlya alatt összeroppanó kisember. Ahogyan hiába jelenik meg rendre a fiatal Mária és Erzsébet a színpadon a két királynő mögött-mellett, afféle árnyként, nem igazán jön át még így sem: noha rengeteg minden elválasztja őket, a két asszony valójában egyetlen karakter, s bármelyikük is győz, nem szabadulhat saját börtönéből.
