Emberek a fűtött gyep alatt

Ha egy európai társadalomszervezőt megkérdeznénk, mire költi egy magára valamit is adó modern állam az adófizetők pénzét, a tudás és az egészség fenntartása az első helyeken szerepelne. Ezzel szemben Magyarországon, hiába a nagyfokú gazdasági előrelépés, melynek forrásait most ne firtassuk (Matolcsy zsenialitásának azért vajmi kevés köze van hozzá), két ágazat, az egészségügy és az oktatás továbbra is válságban van. Se pénz, se autonómia – lám, még a Kádár-rendszer által ajánlott társadalmi szerződést sem sikerül teljesíteni. Még akkor sem, ha Rétvári Bence büszkén hirdeti, hogy a kormány mennyi forrást juttatott az egészségügybe, és milyen sok fiatalt sikerült az ápolói pálya felé terelni. 
Az igazság ezzel szemben az, hogy a szakma derékhada, a harmincas és a negyvenes korosztály egyre nagyobb létszámban hagyja el az egészségügyet. A szakmai képesítést szerző 250 ezer embernek alig 43 százaléka maradt a pályán. Aki teheti, menekül, leginkább külföldre, de nem ritka, hogy csak egy közeli élelmiszerüzlet pénztárába. A harminc- és negyvenévesek negyede hiányzik a betegágyak mellől, ami önmagában is szomorú statisztika, ám ha a bértáblát vagy a munkakörülményeket nézzük, egyáltalán nem meglepő.
Az egészségügyet a hivatásukat gyakorló, alulfizetett ápolók és orvosok igyekeznek, stílszerűen, életben tartani. Paradox módon: abban a pillanatban, hogy a bérük a megfelelő színvonalra emelkedne – vagyis nem szorulnának rá a túlórára az ápolók annak érdekében, hogy fizetésük kitartson hó végéig –, összeomlana a rendszer. 
Orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók, pedagógusok és gyógypedagógiai asszisztensek anélkül tartják fenn az egészségügyet és az oktatást, hogy az intézményrendszertől bármilyen segítséget vagy megbecsülést kapnának cserébe.
Az Orbán-kormánynak a 4,5 százalékos GDP-növekedésből esze ágában sincs elegendő pénzt költeni a válságágazatokra.

Ehelyett vég nélkül épülnek a stadionok, százmilliárdokból finanszíroznak sikertelen sportágakat, felépítve egy olyan támogatási rendszert, amelyben a futballcsapatok költségvetésének mindössze 3 százaléka a jegyeladásból származó bevétel – a többi pedig az adófizetők méltatlanul hozzájuk került pénze, valamint azon "nemzeti nagytőkések" támogatása, akiknek kötelességük visszaosztani a miniszterelnök hobbijára, ha fenn akarják tartani privilégiumaikat a NER-ben.
Az Orbán-stadionok, botlábú focisták és fűtött gyepre bőkezűen adakozó Fidesz-nagytőkések világa mellett mi jutott nekünk, a labdarúgás világán kívül élőknek? A düledező oktatási- és egészségügyi rendszer. Az a rendszer, ahol az ott dolgozók, jószerivel éhbérért próbálják kiküszöbölni a strukturálatlanságból származó hibákat;  anélkül, hogy valaha megkérdeznék őket, mire van szükségük ahhoz, hogy európai színvonalon végezhessék a munkájukat. Az egyik oldalon a Klebelsberg Központ és a hozzá nem értő oktatási államtitkárok basáskodását, a másik oldalon az orvosbárók lebonthatatlan feudalizmusát elszenvedő kisemberek küzdenek a gyerekeinkért és az egészségünkért – teljesen lehetetlen körülmények között. 
Csodálkozunk, hogy a pedagógusok közt a tanárszakon végzetteknek mindössze harmadát látjuk valaha feltűnni az iskolákban, és a tanári pályát megkezdők harmada marad csak tartósan a pályán? Meglepő, hogy azok az ápolók, akik már gyermekeket nevelnek, nem engedhetik meg maguknak, hogy a hivatásuknak éljenek, mert sem energiából, sem pénzből nem marad elég a családjukra? Dehogy! Az a csoda, hogy egyáltalán még maradtak, akiket a szabadságuk megvonása, a hadisebészethez hasonlító munkakörülmények folyamatos fennmaradása és a kívánatostól messze elmaradó bérek sem tántorítottak el attól, hogy valahogyan megpróbálják menteni a menthetőt.
Nyugat-európai társaink hosszú évek óta dolgoznak azon, hogy a polgárok egészségben eltöltött éveinek száma növekedhessen, és azon is, hogy lehetőleg a tudás és a teljesítmény álljon a gazdasági folyamatok középpontjában. Itthon pedig meggazdagodott és politikai hatalmat szerzett vezetők vetik vissza évtizedekkel a fejlődést, no meg rövidítik meg emberek életét, és veszik el százezrektől a lehetőséget, hogy az iskolarendszeren keresztül jobb életet kaphassanak, mint amilyen a szüleiknek jutott.
Az oktatásban és az egészségügyben megleljük azt a rendszert, amelyben Orbán Viktor és kiszolgálószemélyzete gondolkodik. Az marad életben, aki meg tudja fizetni magának a magánegészségügy szolgáltatásait. A többiekkel úgyis csak baj lenne, nekik a bismarcki hagyományok értelmében megkötött szerződések alapján az államnak kéne biztosítania a sebkötözőt egy műtét után, esetleg a műtő körüli folyosók tényleges fertőtlenítését. És hát nincs ez másként a felelős, világ iránt érdeklődő, öntudatos állampolgárral sem. Jól jönnek ők Nyugat-Európának. Itthon meg csak zavarnák a kormány kommunikációját. Még a végén lennének, akik nem hisznek az adóforintokból fenntartott állami televíziónak vagy a kék plakátoknak. 
Szerző
Bősz Anett

Még egy esély

Ferivel együtt jártunk a Vendéglátóipari Főiskolára a hetvenes években. Korábban kiváló eredménnyel végezte a szakközépiskolát Miskolcon, ragyogóan érettségizett, a felvételije is tökéletes lett. Magas, jóképű, harcias fiú volt, nehezen viselte, ha a lányok visszautasították a közeledését.
- Szeretném megmutatni, ki vagyok – mondta. – Csak hát Pesten ez nehéz. 
Kitartóan tanult, minden tárgyban jó eredményt ért el, de volt egy- két verekedős ügye az éjszakában, egyik a rendőrségen végződött. Tanárai megmondták, jobban jár, ha a diplomájával visszamegy Miskolcra pincérnek. Évek teltek el, amikor meghívót kaptam az esküvőjére, Nyírbátorba. Küldtem egy üdvözlő táviratot, ezzel, gondoltam, rendben van minden. 
Feri azonban nem felejtett el. Londonban dolgoztam, már a kilencvenes években, amikor levelet kaptam tőle a nagykövetségen. Diplomata vagy, írta, kérlek, segíts állást keresnem, mindenhez értek, beszélem a nyelvet is, de itthon nem boldogulok. 
Napokig vártam a válasszal. Végül arra gondoltam: a környékünkön volt egy ciprusi étterem, gyakran jártunk oda, ismertük a tulajdonost, próbáljuk meg. Először mosogatott, aztán konyhás lett, de igazából nem találta a helyét. Megint néhány verekedés, ő ártatlan volt, mondta nekem, a rendőrség azt tanácsolta, hogy esetleg más országban próbálkozzon.
- Majd írjál – mondtam neki, amikor kikísértem a buszállomásra. Hosszú út várt rá, de semmit sem veszített a lelkesedéséből, vannak tervei, ezzel váltunk el. Egy kis vendéglőt nyitott a testvéreivel Miskolcon, elvált a feleségétől, sokat veszekedtek a gyerekeken, újra nősült, újra elvált, indulatos vagyok, írta, ez a baj. Érkezett egy harmadik feleség, elvált asszony még három gyerekkel, Feri nem győzött pénzt keresni, egy szívroham, még fiatalon, megszökött a kórházból, mert az apja úgy tanította, hogy soha ne hagyja magára a boltot, közben a harmadik feleség is elköltözött, vitte a pénzt, a házat, a vendéglőt és minden mást is. Romokban az életem, írta egy levélben. 
Találkoztunk Budapesten. Már nem volt olyan harcias, mint régen.
- Segíts nekem – kérte, – két nyelvvizsgám van, mesterszakács vagyok, de sehová sem tudok beilleszkedni. Csak még egy esélyt. 
Igen, azért ez jár neki. Segítettem elhelyezkednie egy külföldi követségen. De csak három hétig bírta. Ez nem neki való, mondta, amikor felhívott. Csak fél-szakács volt, amellett postára küldözgették, takarítania kellett, meg ügyelni, nevettek a háta mögött, ráadásul a nagykövettel is összeveszett.
- Ennyit tudtam tenni érted – mondtam.
- Nem baj - felelte. - Tovább keresem a helyem. 
A temetésére azért elmentem. Sokan voltak, feleségei, gyerekei, szülők, az egész család. Valami késelés volt, arról beszéltek.
- Keményen bánt vele az élet – mondta az édesapja. 
Inkább ő bánt keményen az élettel, gondoltam. Majdnem meg is mondtam, de aztán mégsem. Csak megöleltem.
Szerző
Odze György

Szuverén

Nekünk – pontosabban neki - a szuverenitás az első. Inkább szemet huny az ellopott EU-támogatásokból saját lábra álló rokonok, barátok, mászó- és ivócimborák tevékenysége fölött, de nem hagyja, hogy az Európai Ügyészég üldözze őket. Abba sem megy bele, hogy a hazai dolgozók munkavállalói jogainak érvényesülését Brüsszel ellenőrizze. Még csak az kéne! Magyar munkásnak magyar kizsákmányolás jár, nem leszünk gyarmat (és különben is, nehogy már a Mészáros-cégeknél európai béreket kelljen fizetni – mit szólna ahhoz Beatrix asszony?). Azt meg végképp nem tűri, hogy mások mondják meg, kivel kell a magyaroknak együtt élniük. Majd ő megmondja! Ha túl sokat akarnak, hoz be ukrán, mongol, vietnami, pakisztáni vendégmunkásokat, ők beérik kevesebbel is.
Ahol egyáltalán nem enged beleszólást, az az energiapiac – egy szuverén ország félkarú óriás szuverén energiaellátás nélkül. Meg is mondta: „a paksi atomerőmű bővítése a magyar szuverenitás lényegéhez kapcsolódik”.
A magyar történelem legdrágább beruházásáról – amelynek lényege, hogy orosz állami vállalat épít nekünk orosz technológiájú, kizárólag orosz fűtőanyaggal működőképes atomerőművet orosz hitelből – a magyar törvények egyértelmű tiltása ellenére magyar helyett orosz nyelven szerződött a kormány az oroszokkal, és a magyar helyett külföldi bíróságra bízta a majdani jogviták rendezését. Egy atomerőmű esetében nem csak egy hibás alkatrész vagy egy késve befejezett épület lehet a vita tárgya, hanem például az is, hogy egy robbanás esetén ki állja a számlát. A néhány évvel ezelőtti fukusimai atombaleset után a legszerényebb kárbecslés 500 milliárd dollárról, az éves magyar GDP ötszöröséről szólt. Tényleg az lenne a szuverenitás lényege, hogy egy ilyen ügyben orosz nyelvű papírokat lobogtatva, svájci bíróság előtt küzdhessünk a magyar igazságért?