Ha egy európai társadalomszervezőt megkérdeznénk, mire költi egy magára valamit is adó modern állam az adófizetők pénzét, a tudás és az egészség fenntartása az első helyeken szerepelne. Ezzel szemben Magyarországon, hiába a nagyfokú gazdasági előrelépés, melynek forrásait most ne firtassuk (Matolcsy zsenialitásának azért vajmi kevés köze van hozzá), két ágazat, az egészségügy és az oktatás továbbra is válságban van. Se pénz, se autonómia – lám, még a Kádár-rendszer által ajánlott társadalmi szerződést sem sikerül teljesíteni. Még akkor sem, ha Rétvári Bence büszkén hirdeti, hogy a kormány mennyi forrást juttatott az egészségügybe, és milyen sok fiatalt sikerült az ápolói pálya felé terelni.
Az igazság ezzel szemben az, hogy a szakma derékhada, a harmincas és a negyvenes korosztály egyre nagyobb létszámban hagyja el az egészségügyet. A szakmai képesítést szerző 250 ezer embernek alig 43 százaléka maradt a pályán. Aki teheti, menekül, leginkább külföldre, de nem ritka, hogy csak egy közeli élelmiszerüzlet pénztárába. A harminc- és negyvenévesek negyede hiányzik a betegágyak mellől, ami önmagában is szomorú statisztika, ám ha a bértáblát vagy a munkakörülményeket nézzük, egyáltalán nem meglepő.
Az egészségügyet a hivatásukat gyakorló, alulfizetett ápolók és orvosok igyekeznek, stílszerűen, életben tartani. Paradox módon: abban a pillanatban, hogy a bérük a megfelelő színvonalra emelkedne – vagyis nem szorulnának rá a túlórára az ápolók annak érdekében, hogy fizetésük kitartson hó végéig –, összeomlana a rendszer.
Orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók, pedagógusok és gyógypedagógiai asszisztensek anélkül tartják fenn az egészségügyet és az oktatást, hogy az intézményrendszertől bármilyen segítséget vagy megbecsülést kapnának cserébe.
Ehelyett vég nélkül épülnek a stadionok, százmilliárdokból finanszíroznak sikertelen sportágakat, felépítve egy olyan támogatási rendszert, amelyben a futballcsapatok költségvetésének mindössze 3 százaléka a jegyeladásból származó bevétel – a többi pedig az adófizetők méltatlanul hozzájuk került pénze, valamint azon "nemzeti nagytőkések" támogatása, akiknek kötelességük visszaosztani a miniszterelnök hobbijára, ha fenn akarják tartani privilégiumaikat a NER-ben.
Az Orbán-stadionok, botlábú focisták és fűtött gyepre bőkezűen adakozó Fidesz-nagytőkések világa mellett mi jutott nekünk, a labdarúgás világán kívül élőknek? A düledező oktatási- és egészségügyi rendszer. Az a rendszer, ahol az ott dolgozók, jószerivel éhbérért próbálják kiküszöbölni a strukturálatlanságból származó hibákat; anélkül, hogy valaha megkérdeznék őket, mire van szükségük ahhoz, hogy európai színvonalon végezhessék a munkájukat. Az egyik oldalon a Klebelsberg Központ és a hozzá nem értő oktatási államtitkárok basáskodását, a másik oldalon az orvosbárók lebonthatatlan feudalizmusát elszenvedő kisemberek küzdenek a gyerekeinkért és az egészségünkért – teljesen lehetetlen körülmények között.
Csodálkozunk, hogy a pedagógusok közt a tanárszakon végzetteknek mindössze harmadát látjuk valaha feltűnni az iskolákban, és a tanári pályát megkezdők harmada marad csak tartósan a pályán? Meglepő, hogy azok az ápolók, akik már gyermekeket nevelnek, nem engedhetik meg maguknak, hogy a hivatásuknak éljenek, mert sem energiából, sem pénzből nem marad elég a családjukra? Dehogy! Az a csoda, hogy egyáltalán még maradtak, akiket a szabadságuk megvonása, a hadisebészethez hasonlító munkakörülmények folyamatos fennmaradása és a kívánatostól messze elmaradó bérek sem tántorítottak el attól, hogy valahogyan megpróbálják menteni a menthetőt.
Nyugat-európai társaink hosszú évek óta dolgoznak azon, hogy a polgárok egészségben eltöltött éveinek száma növekedhessen, és azon is, hogy lehetőleg a tudás és a teljesítmény álljon a gazdasági folyamatok középpontjában. Itthon pedig meggazdagodott és politikai hatalmat szerzett vezetők vetik vissza évtizedekkel a fejlődést, no meg rövidítik meg emberek életét, és veszik el százezrektől a lehetőséget, hogy az iskolarendszeren keresztül jobb életet kaphassanak, mint amilyen a szüleiknek jutott.
Az oktatásban és az egészségügyben megleljük azt a rendszert, amelyben Orbán Viktor és kiszolgálószemélyzete gondolkodik. Az marad életben, aki meg tudja fizetni magának a magánegészségügy szolgáltatásait. A többiekkel úgyis csak baj lenne, nekik a bismarcki hagyományok értelmében megkötött szerződések alapján az államnak kéne biztosítania a sebkötözőt egy műtét után, esetleg a műtő körüli folyosók tényleges fertőtlenítését. És hát nincs ez másként a felelős, világ iránt érdeklődő, öntudatos állampolgárral sem. Jól jönnek ők Nyugat-Európának. Itthon meg csak zavarnák a kormány kommunikációját. Még a végén lennének, akik nem hisznek az adóforintokból fenntartott állami televíziónak vagy a kék plakátoknak.