Egy tolvaj lábjegyzete - John Lukacs emlékezete

Sokad magammal elfogult olvasója (és újra- és újraolvasója) vagyok. Ezt kapta tőlem (tőlünk) ajándék gyanánt a kilencvenéves John Lukacs. Lukács János magyar származású amerikai történész.

De, önző leszek: mit kaptam tőle én, a mezítlábas, napilapos újságíró, lapszerkesztő?

Mindenekelőtt megnyugvást: ne becsüljük alá az amatőr történészeket, s ne becsüljük túl a hivatásosokat. Aztán olyan (látszólag) apró bizonyságot: nem vagyok egyedül abban, hogy utálom a könyvek előszóit és szerzői bevezetőit. Legszívesebben átlapozom őket. Amit én bevallani sem merek, arra ő büszke, és az okát is mondja: egy könyvnek önmagáért kell beszélnie, nem kell a szerzőnek előre mentegetőznie vagy magyarázkodnia, mit is tár olvasója elé a következő sok száz oldalon. Fölösleges előre értelmeznie azt, amit amúgy is értelmezhet szabadon. Amúgy, minden könyvének van előszava vagy bevezetése. Lehet, hogy meghajlott a kiadói-szerkesztői vasakarat előtt, viszont egyáltalán nem biztos, hogy célszerű átugrani rajtuk... Nemcsak az előszókat és a bevezetéseket utálom, hanem a lábjegyzeteket is, főként, ha azok a kötet végén sorakoznak. Hát ebben nagyon melléfogtam. Nincs unalmas Lukács-lábjegyzet. A hivatkozásaihoz fűzött szűk, apró betűs kommentárjaiból egyenként is féltucatnyi napi politikai glossza kitelik. Akárhányszor éltem is velük - éltem, élek is belőlük. Mint ahogyan nem csak a lábjegyzetekből.

Ami, persze, rossz lelkiismeretet szül.

Feloldozást kellett találnom.

Késtünk valamennyit. Már ott ült a kisvendéglő szőlőlugasos kertjében, túl az első négycentes barackpálinkán. Pincér, étlap, még egy négycentes, a szokásos ebéd előtti felszínes csevegés erről meg arról, a semmiről. Hallgattam, mégis hogyan vezessem elő, hogy tolvajlom a gondolatait? De hát még egy kolumnás újságcikkben sem lehet bekezdésről bekezdésre megemlíteni a nevét, a napi politikai publicisztika pedig végképp nem viseli el az állandó hivatkozást Ez a posztmodern - nyugtatgatta vigyorogva önkínzó háborgásomat a szerkesztőm.

Aztán az óbudai kockás abrosz fölött beállt hirtelen csendben csak odasuttogtam neki:

- Professzor úr, én annyit lopok magától, hogy az már szégyen...

Mosolygott, a karomra tette a kezét:

- Kedves Friss, annyit lop tőlem, amennyit akar...

Feloldoztattam, és hirtelen ráébredtem nagyvonalúságának sajátos kajánságára: lophatok én, amennyit akarok, bőven marad még ott gondolat egy életre elég. Az egészet pedig amúgy is képtelenség eltolvajlani. Mert, persze, az egészről van szó, ami nemcsak a megírt könyvek számának emelkedő sora, hanem sokkal több annál: világszemlélet, amit még másolni, vitatni is nehéz, ellopva kisajátítani pedig lehetetlen, annyira egyedi.

Valamikor a kilencvenes évek elején ismertem meg személyesen is: az egyik első interjút a magyar nyomtatott sajtóban - Balogh Ernő társaságában - valamikori lapomnak, a Népszabadságnak készítettük vele a Hétvége mellékletbe, hogy aztán hazalátogatásaikor, évente találkozzunk. Hol Hovanyecz László, azóta elhunyt kiváló kollégám, hol én kérdeztük őt, később pedig évről évre vendégül is látta egy-egy ebédre társaságunkban a főszerkesztő.

Kényelmetlen interjúalany. Nem mintha nem volna kedves, vagy kellemes társalgó, de mindezzel könnyen becsapja a felületes, felületes, csupán a nemzetközi hírű történésznek kijáró sznob érdeklődést. Darabig elviseli a felszínességet, kivár, aztán minden erőfeszítés ellenére, mind kevésbé képes úrrá lenni az arcvonásain, a tekintetén. Látszik rajta, hogy gyorsan elunja a hasztalan társalgást Felméri, kivel beszél, s ha érdektelennek találja az egészet, menekülésként legfeljebb elkezd visszakérdezni. A felkészületlen vagy sordíjas kényszerben lévő fecsegő pedig máris csapdába esik: észre sem veszi, s máris ő ad interjút a saját interjúalanyának... Ha pedig már mindent kibányászott az illetőből, Lukács azon nyomban „eltűnik" a helyszínről. Társalog udvariasan tovább, de valójában már messze, egészen más szellemi vidékeken jár. A fecsegés fölösleges időtöltés, az idő elfecsérlése, amit - mi tagadás - méltatlannak tart önmagához.

Hagyományos interjút tehát szinte képtelenség készíteni vele. Vele csak beszélgetni lehet, csak akkor kel újra életre, ha olyan kérdést kap, amivel érdemesnek tartja foglalkozni. Elvárja, hogy annak, aki kérdezi, önálló véleménye legyen, nem kész válaszokat ad, nem kinyilatkoztat, hanem pro és kontra további megfontolásra érdemes gondolatokat közöl. Ilyenkor aztán belelendül. Érvel, mesél, idéz, anekdotázik. Az embert pedig elragadja az a hatalmas tudás, összefüggésrendszer, amelyet a fejében tárol.

Ám a beszélgetés - vita. Vitatkozni John Lukaccsal pedig nem egyszerű. Nagyon nagy levegőt kell venni, de csaknem biztosra vehetjük, nem lesz elég nagy a tüdőnk hozzá. Megtapasztaltam. Egyik interjúnk során Marxot gyepálta kíméletlenül, aztán kifejtette, hogy „a XIX. század liberális individualizmusa illúzió volt, amikor abból indult ki, hogy minden egyén meg tud lenni maga. Hogy a világ, az emberi társadalom alapja az izolált, autonóm egyén. Az egyén nem autonóm. Az emberi lény nem tud egyedül élni, az individualizmus illúzió. Miben áll az ember? Az embert, emberiségét mindig a más lényekhez való viszonya határozza meg." Itt vettem azt a bizonyos nagy levegőt: „Tudja, ki mondta ezt? Hát Marx.. Nem érez itt valami ellentétet? Azt mondja, az individuum, az megszűnt, illúzió. „Nem szűnt meg, de nagyon nehéz egyedül lenni..." - bújt ki kissé morcosan a talán nem éppen sűrűre font hálóból.

Aztán búcsúzáskor azt mondta: „Kedves Friss, öröm volt magával beszélgetni." Alaposan túlértékelt, de a hiúságomnak jólesett, mint ahogyan a 85. születésnapjára írt méltatásomra válaszul kapott köszönőlevél is.

„Hiú ember vagyok" - mondta egyszer, amikor kissé értetlenül szóvá tettem neki, hogy elfogadja a jobboldali kormány hivatalos meghívásait, gesztusait. Azét a hatalomét, amelynek napi politikáját ugyan nyilvánosan sohasem kommentálta (bár nyilvánosan is kikelt a nemzet nyugati elkötelezettsége mellett, a keleti orientáció helyett), de magánbeszélgetésekben sok vonásában helytelenítette. Ő, a konzervatív, hívő gondolkodó. Hiú, de hát ki nem az, aki írásra adja a fejét, aki a közönség elismerésére vár, s főként az, akit minden sikere, világhírneve ellenére kétségek gyötörnek: milyen lesz a fogadtatása annak, amit papírra vetett, ami a meggyőződése. Hogy pontosan fogalmazott-e. Értik-e, úgy értik-e, ahogyan ő mondani akarta. Tépelődik minden aprólékosan kimunkált során; nyugtalankodhatnak is a fordítói, annyira kényes a magyar nyelvre átültetett szövegeire. Megteheti: mérhetetlen rend és tisztaság van a fejében, ritka rend és tisztaság van tehát az írásaiban is.

Hiú, tehát jólesik neki, hogy Magyarországon is páratlan sikert ért el a könyveivel, vagy hogy egyetemi előadásain csurig teltek az előadótermek. Közben azért félhangosan mindig azon töpreng: mi lehet az oka itthoni sikerének, amit persze inkább betud a történelem iránti vitalizálódó érdeklődésnek, mint saját erényeinek.

Sikerének nem tudom az okát, de annyi biztos, hogy John Lukacs ritka szerencsés pillanatban, a kilencvenes évek elején robbant be a magyar köztudatba. Éppen akkor, amikor a közgondolkodást még nem silányította el teljesen a bulvár, viszont a vulgármarxizmus ráoktrojált aszályából éppen menekülni próbált, s a szellemtörténetben, többek között Lukácsnál talált enyhülést. Annál a Lukácsnál, akinek viszont sikerült nemcsak megszereznie, hanem megőriznie is ezt a népszerűséget. Talán sajátos, ritka világszemlélete miatt. Ahogyan írja, ötvenéves korában jött rá: „Európa az anyám, Amerika a feleségem". Akkor ébredt rá, hogy amerikaivá kellett válnia, hogy európai legyen. Ennek a köztes létnek a szellemi hozadékára, az emberi léptékben másként tárgyalt történelemre pedig igencsak fogékonynak bizonyult a más minőségre kiéhezett magyar közönség.

Mindez nem választható el Lukács stílusától. Amely a történészek többségével ellentétben szellemileg fogyaszthatóvá teszi, amit feltálal. Az lett itthon (is) behozhatatlan előnye, amit a történész „szakma" - vagy inkább: klán, kaszt - Nyugaton sokszor a szemére vet: történésznek túlságosan jó író, írónak meg túlzottan szaktörténész. Nem tartozik igazán se ide, se oda, amiért aztán egyik akol sem melegíti. Cserébe melegíti az olvasótábora, amely hálás neki azért, amit mond, és ahogyan mondja. Nem lett iró, mert „én nem tudok cselekményt, bármilyen cselekményt kitalálni; azért vagyok történész, mert számomra érdekesebb, ami történt, mint ami megtörténhetett volna: az előbbiben benne van az utóbbi is, és a kettő elválaszthatatlan egymástól...". Viszont: „aki történész és nem ír jól, az nem lehet jó történész. Mert akkor nem gondolkodik jól. Mert a mondat nem csak a gondolat kifejezése. A mondat a gondolat befejezése is."

Mosolyogva veszi tudomásul, hogy nem tudják beskatulyázni az életművét, a remek író-briliáns történész kettősét. Ám az, hogy fogyasztható, azaz könnyen olvasható, ne tévesszen meg senkit: a szöveg magával ragad ugyan, de gondolatai mélységének igazi felmérése, megértése nem ajándék. Minél többször olvassa valaki, annál inkább ráébred, mennyire pontosan megformált mondatokban mutatja be a múltat, s hogy a szikár mondatokat sokszor tucatnyi ki nem mondott bekezdés dúcolja alá, támasztja meg. Mindig több van benne, mögötte, mint amennyit papírra vet.

A könyvei közvetlenül tükrözik a habitusát. Szemlélődő arisztokratának gondolom (vagy - ha tiltakozna ez ellen —, régi vágású angol¬szász gentlemannek), aki hihetetlen érzékenységgel rögzíti és hurkolja egybe múlt és jelen pillanatait. Egy érzelmeit alig leplező szemlélődő arisztokrata nézőpontjából, akinek talán egyetlen párja akadt a XX. században, barátja, az amerikai külpolitika kiemelkedő gondolkodója, a Magyarországon méltatlanul ismeretlen George F. Kennan, akivel fél évszázadon át (1952-től 2003-ig), 101 éves korában bekövetkezett haláláig levelezett.

Ez a szemlélődő arisztokratizmus kerüli a harsányságot. Nem mond ítéletet, az „inkább ilyen, mint olyan” megközelítés, az aprólékos mérlegelés híve. Nemcsak hirdeti, hanem gyakorolja, meg is éli a régi angol közmondást: mértékletességet a mértékletességben is. Ezt a mértéket tartva végigszemlélte és megírta a szerinte éppen leáldozóban lévő „újkort". Elsiratta vele a régi úriemberi angolszász kultúrát, világot, életmódot, stílust, amelyet szertefoszlatott a tömegdemokrácia kora, s amelyben - nem titkolja - nem érzi jól magát. Amelyre talán ő már nem is kíváncsi igazán (ez nem igaz), s amely talán már nem is igazán kíváncsi őrá (ez sem igaz).

Fél ettől a világtól, amelyet Pascalt igazolva a nagyon is manipulálható és manipulált vélemény kormányoz. Vagy inkább: a világot félti ettől a tömegdemokráciától, a „korlátlan népfelség elvének" ellentmondásos, visszafordíthatatlan hódításától, a mindenkori, magát tévedhetetlennek hívő többség szellemi és politikai diktatúrájától, amely oly könnyen adja át demokratikusan a hatalmat az önjelölt néptribunoknak. Itt aztán újra felfedezi nekünk e gondolat hagyományait, vele olvassuk megint Ortega y Gassettet, s a legtöbbször az általa méltán legnagyobbnak tartott Tocqueville-t.

Tépelődik a jövőről, mert nem hisz a történelem immanens logikájában. Megmarad Istennél, nem ülteti a helyébe - mint Marx tette - a történelmet. Undorral beszél a polgári rendszer, értékek elleni két XX. századi populista forradalomról, a nemzetiszocialistáról és a kommunistáról, miközben Hitlert lényegesebbnek, fontosabbnak, veszélyesebbnek tartja, mint a túlméretezett kísértetté fújt lenini-sztálini bolsevizmust. Meggyőződéses konzervatívként végelgyengülésében láttatja a baloldalt, eltemeti a liberalizmust, mint amelyeknek az értékei már beépültek a polgári demokrácia hétköznapjaiba. Közben a baloldaltól rettegő, jobbszélre húzódó jobboldali konzervativizmust is meghökkenti, amikor már az ötvenes évek elején, a McCarthy-korszak legnagyobb rombolásában azt mondja: nem a kommunizmus az igazi ellenség, hiszen az csak a szovjet fegyvereken nyugszik, vonzó soha nem volt Kelet-Európa népei számára, s - folytatja ma - nem Ronald Reagan nyomására bukott meg a szovjet birodalom, hanem mert a kommunista eszmében már a hatalom legbelső emberei sem hittek. És leírja Sztálinról, hogyan lett forradalmárból államférfi, internacionalistából nacionalista birodalomkreátor.

Aztán e globális képben feltűnik az ember. Az igazi veszély, mondja Lukács, a tömegdemokrácia és annak tömegkultúrája. Hogy végérvényesen a múlt homályába vész az Esse qiuim videri - az „Inkább lenni, mint látszani" felfogása, amely „az érettség jele, a gyermetegség ellenkezője. Az utóbbi célja a Iáttatás, a nyilvános tetszés. A nem erre törekvő életvitel ritkasággá vált, mint ahogyan a meglehetősen önállóan gondolkodó ember is ritka, mint a fehér holló." És tovább: "sokkal rosszabb, ha valaki nem akar gondolkodni, mint ha nem tud". E kor része pedig a belenyugvó, meghunyászkodó nem akarás. Annak a fajta tömegtájékoztatásnak a nyomán (is), amely már inkább szórakoztat, mint informál. Egy olyan korban, amikor a gondolat terjedése technikai értelemben ugyan hihetetlenül felgyorsult, de valódi hatása - a befogadó, ími-olvasni tudó tömeg nagyságának növekedésével fordított arányban - hihetetlenül lelassult. Túl nagy lett a befogadó tömeg, ezzel túl nagy lett az olcsó érvek, a populista világmagyarázatok vásárlótábora. Ebbe a populizmusba látja hanyatlani az amerikai demokráciát, s vele a Nyugat kultúrájába homályosságában is vészjósló jövőt. Miközben már azon is töpreng, hogyan lehet egyáltalán történelmet írni, amelyben a kétszer kettő sohasem négy, mint ahogyan Heisenberg óta már a modern fizikában sem az.

Ezt a világképet kaptam én, egy baloldali-liberális újságíró, Marx mellé Lukácstól, ami éppenséggel szigorúan magánügy volna, de aligha vagyok ezzel egyedül. A materialista világkép mellé kaptam egy olyat, amely azt mondja: nem az anyagi viszonyok a döntőek, hanem az, hogy mit gondolnak önmagukról, közösségükről az emberek. Akik persze többnyire mást gondolnak, mint amit mondanak, s végül mást tesznek, mint amit mondtak. Olyan világszemlélet ez, amin van mit merengeni (hiszen, kedves professzor úr, mintha Marx is beszélne hamis tudat¬ról...), olyan világszemlélet, amin van mit vitatni, de amiben elmerülni kétségtelenül ritka élvezetes szellemi kaland.

Egy szemlélődő arisztokratát, e species talán utolsó képviselőjét köszönthetjük kilencvenedik születésnapján. Egy olyan szellemi arisztokratát, akitől lopni nemcsak hogy érdemes, de szabad is. Büszke rá. Büszke lehet: tőle lopnak, nem mástól.

(Megjelent a John Lukacsot 90. születésnapján köszöntő kötetben, az Európa Könyvkiadónál.)