Saját nemzetre rontás

Most, hogy 1944 óta először, ismét szélsőjobb pogány kurzus uralkodik Magyarországon, sorra állítunk emlékműveket jobboldali tömeggyilkos elődeinknek, alakítjuk tetszésünk szerint múltunkat, hogy mindenki, aki mer nagy (marha) lenni, szavazhasson újra és újra a semmirekellő szélsőjobbra. Illetve már nem is a pártra, hanem egyenesen az önimádó vezénylő tábornokra.

Legalább világos a beszéd, ha őrült is. Azonban, akárhogy csűrik-csavarják, ez kimeríti – az általuk a baloldal jellemzésére alkotott – nemzetre való rárontás fogalmát. Egyelőre nem olyan durva ez a rárontás, mint jobboldali elődeiké. Tisza és Horthy együtt kétmillió halottat és ugyanannyi hadirokkantat hagyott hátra. Tisza az ország területének, Horthy az ország vagyonának kétharmadát veszítette el nekünk. De, ha így folytatjuk, nem lehetetlen, hogy méltók leszünk a huszadik századiakhoz.

A ránk rontásban az egyik legfájdalmasabb dolog az, hogy a peckesen vitézkedő vezénylő tábornok - a szavazat-maximálás jegyében - rendületlenül Pestet és Budát gyalázza szét ezekkel a förtelmes és hazug, plakát természetű és színvonalú emlékművekkel. Kiváltképpen szereti a saját eltorzult történelmi ízlése szerint formálni az Országház és a budai királyi palota környékét. Nem véletlenül tesz így. Mert kedvencével, Adyval szólva: „kínzottja sok-sok méla vágynak”.

Kezdetben szeretett volna „pesti”, azaz liberális lenni. Nem sikerült, leverte a lécet. Így lett belőle – a vigaszágon - vitéz alcsúthdobozy. Ezzel nem volna baj, csak azzal, hogy a „nemzetközivé lesz holnapra a világ” helyett alcsútdobozivá kívánja tenni a földgolyót. Vidék-Magyarországot már azzá tette. Budapest nagyobb falat, de a fővárosiak egy része – a jelek szerint,- sajnos érez hajlandóságot az alcsútdobozivá lényegüléshez. A Kossuth tér és a budai Vár például már nem tartozik a városhoz, ott vannak Orbán homokozói.

Utóbbi helyen a vörösterror áldozatainak emlékére áldoznak föl bennünket, budapestieket. Az Alkotmány utcában meg egyenesen a „nemzeti nagylétet” akarják exhumálni. A sírt már ássák ki, hogy készüljön az új, a méltó, a hatalmas emlékmű, ahol jól kisírhatja magát ez a pesti bagázs, vasárnaponként, mise után, amikor ebédre már nem futja majd. Meglobogtatjuk a török félholdas székely zászlót, elénekeljük a székely és az orosz himnuszt, aztán kisétálunk a Hősök terére, hogy megnézzük a Trianon című rémopera aznapi ismétlését. A díszpáholyban Tarlós örökös tanácselnök és Habsburg Tiborc hercegnő képviseli majd a főméltóságú urat, aki kualalumpuri labdarúgó szövetségi elnöki kötelezettségei miatt csak a rémmű minden harmadik előadásán tud személyesen megjelenni.

Jól fogunk mulatni. Mert megérdemeljük.