Biztonságkivásárlás Európában

AZ ÚJ BIZTONSÁG. A mai közép-európai posztdemokrácia nagy elméleti kérdése a több biztonság, vagy ennek legalább részbeni megváltása különböző módokon, például egy kis korrupcióval. Ha nem szereted a korrupciót, szavazz a rendőrállamra. Sokan így is gondolják.

A biztonságot persze még mindig a NATO-nak és nem az EU-nak kellene biztosítania, de a katonák papíron továbbra is az “orosz veszéllyel” küzdenek. Mindeközben nyilvánvaló, hogy az aktuális geo-biztonság kezelésére a hidegháborús eszközök alkalmatlanok. Mit történjen az éghajlatváltozással, a vándorlással, terrorizmussal? Tankokkal kezelhetetlen problémák.

A 2008-as gazdasági válság után Európában leálltak az integrációs mechanizmusok, újra kellett volna szervezni az életet, s nem a magyar nemzetiek voltak az egyedüliek, akik úgy vélték, erre a nemzeti keretek újjárendezése lehetne alkalmas. Azonban még a 90-es években, tulajdonképpen a keleti tagság ötletétől függetlenül bajok támadtak a bejáratott európai víziókkal. Az állami bankkivásárlások csökkentették a szabad pénzmennyiséget, visszaestek az adóbevételek is. Végül is lassult a gazdasági növekedés, nehezebb lett osztogatni. Mire mi beléptünk, itt voltak a takarékossági programok. Amikor összeállt az eurozóna, a gazdaságirányítás koordinálására az európai magban elkezdődött az egyes állami apparátusok összekapcsolása. Ez az összeálló együttes azután neoliberális kríziskezelési stratégiákat is kidolgozott, amelyekből mi természetesen kimaradtunk.

Lassan kiépül az új konstitucionalizmus (Stephen Gill kifejezésével), amelyben csökkennek az ellenőrzési jogok, a rendszer elmozdul egyfajta verseny-autoritarizmus felé (Oberndorfer fogalmával). A bal- és jobboldali reakciókra az európai centrum különbözőképpen válaszolt. Komolyan veendő baloldali vízió sok nem volt, a szinte egyedüli görögre Brüsszel - és az adott ponton Berlin - kifejezetten brutálisan felelt.

ÚJ HEGEMÓNIA. Mintha 2016 után változott volna a tájkép - nem utolsósorban a 2015-ben kezdődő menekültválság miatt -, és ekkor az európaiak egy új hegemonikus rend kialakításával próbálkoztak. Ez egy biztonsági rezsim lenne, de nem világos, kiknek kellene ebben a kellemetlen üzemmódban részt venniük. A fizikailag érintettek felfogták, hogy az európai politika, ameddig csak lehet, el akarja kerülni a menekültügyi bekeményítést, s mivel ezek a rezsimek (különösen, ha eleve jobboldaliak voltak) nem bíztak az európai csinovnyikokban, maguk akartak hagyományos nemzetállami eszközökkel védekezni. 2015-ben a balkáni menekültösvény körül kialakult pánik - nemcsak nálunk, hanem a görögöknél is - nem volt indokolatlan, elvégre senki sem tudta, mi történik másnap.

PÁNIKREAKCIÓK. Itt, Horvátországban, sőt Ausztriában sikerült a pánikhangulatot stabilizálni, és a 2015-16-os intézkedéseket a határokon fenntartani, általános hazai rendőrdiktatúra nélkül. E politikákhoz később csatlakoztak az olaszok is. 2014-16-ban az európai magországokban létezett egy megélt terrorfenyegetés is, de mert az utolsó két évben ez, úgy tűnik, alábbhagyott, itt még mindig azt hiszik, meg tudják úszni a kemény biztonsági rezsimek nélkül. Mindenesetre ebből a szempontból a mostani Európa két részre bomlott. Olyan országokra, amelyek előresietnek a biztonsági rezsimek kiépítésével, és nem félnek attól, hogy ezekből az akciókból az idegenrendészetben rendőrrezsimekhez hasonló viszonyok alakulnak ki. A másik országcsoport ugyan felfogja, hogy további lépések szükségesek lehetnek, de igyekeznek addig elhúzni minden ilyesmi bevezetését, amíg csak lehet. E fontolgató kormányokat inkább kozmopolita jövőképűeknek hihetjük, olyanoknak, akik azt hiszik, végül is megúszhatják.

De talán fontosabb, hogy a két csoport világképe eltér. A puhábbak úgy vélik, a társadalom egyre összetettebb lesz, nem lehet az egészet szögesdrótokkal megúszni. A nemzeti konzervatívok viszont nem hisznek a vegyes világban, s úgy vélik, kénytelenek lesznek erőszakot használni a vándorlás ellen, sőt egy későbbi terrorhullám ellen is, viszont ami történik, az nem fogja aláásni a rendet az egész társadalomban, az homogén marad. A puhák mindezzel gondolati modelljükben is ellentétes álláspontot képviselnek. Itt más társadalommodellekről van szó, és nem erősebb vagy puhább rendszabályozásról.

De más lehet a közösség személyes tapasztalata, az egyszer megélt pánik is része az aktuális világképeknek. A legújabb európai biztonsági rendszerek eszköztára tulajdonképpen válogat a már alkalmazott és kipróbált konzervatív nemzeti rendfenntartási és határvédelmi megoldások közül, és az így szervezett együttes térben legitimálja azokat. S ezt kapjuk meg azután mint “új európait”. A “külső határok” természetesen mint elidegenített, megbízhatatlan terek lesznek telepakolva veszélyekkel, amelyeket most majd együtt fogunk “európaiként” leküzdeni. De az idegenség kezelésének módszerei azután befele is szivárognak.

Mégsem kell mindent 2015 nyarának tulajdonítani. Már 2011-15 között szaporodtak Európában az előkészületek - elsősorban a terrorizmusveszélyre hivatkozva - az államapparátus erősítésére, a demokratikus terek szűkítésére, sőt a nem kemény rasszista elemek bevezetésére a rendfenntartásba. Nálunk ez utóbbit nem kellett erősíteni: rejtve, becsomagolva, de régóta része a magyar romapolitikának és rendészeti gyakorlatnak. Ráadásul ezt együtt még “szolidarisztikus” európai gyakorlatnak nevezzük a “szögesdróttal” szemben.

2015, AZ ÖSSZNÉPI ÉLMÉNY. Tulajdonképpen így vált a 2015-ös “migrációs nyár” itthon össznépi élménnyé. Az azévi nyári menetek Magyarországon máig hatóan megviselték, részben tartósan megrettentették azokat, akik itthon élték meg azt az időt. Felkészületlenek, tapasztalatlanok voltak, nem értették, mennyire állandó lesz, amit megélnek. A hatalom nem mondott semmit. Ezek az első csoportok, és ez most majd így megy egy ideig? Sokszor elmondtuk, felesleges ismételni, hogy azóta megváltozott a menekültek mozgásiránya, és most délen, a szerb határon alig vannak jelen. S hogy persze a törököknek átutalt német pénzek és az orosz beavatkozás Szíriában, tehát az ottani polgárháború vége - vagy az, ami annak látszik - oldotta meg a dolgot, vagyis szó sem volt új típusú európai békemegoldásokról. Ami most működött, klasszikus nagyhatalmi megoldás volt, német pénzzel és orosz fegyverekkel. Meg a törökök megvásárolhatóságával. Miért hinnénk ezt új európai rendnek? Közben azt is tudhatjuk: ha geopolitikai okokból újraindul valamilyen tömegmozgás, és ha mi épp ott leszünk az út mellett, akkor az új jelszavak nem segítenek.

2015-ben az átvonuló tömegeket az emberek itthon elviselték, és tulajdonképpen jól vizsgáztak. Tudtommal az áthaladó menekülteket szinte senki sem bántotta, legalábbis aktívan. Az emberek meg voltak rökönyödve, de a rendet sikerült a leghagyományosabb eszközökkel fenntartani. Segített talán egy kisebb részük rémülete is. Az embercsempészek konkrét aktív és passzív segítői persze - szerbek és magyarok is - a határ menti falvakban mindkét oldalon ott voltak, de ezek létszámáról, az akkori árakról és ösvényekről semmit sem tudunk. Könnyebb volt úgy elviselni az áradatot, hogy a mindezt megtapasztalók tudták: a németek végül is ezt a tömeget felszívják, a menekülők nem maradnak itt. Nekik mi nem számítunk biztos kikötőnek. A Málta partjainál elmerülő, feketékkel zsúfolt csónakok részei az absztrakt európai emlékezetnek. A magyarból, talán épp az 2015 nyári képek miatt, azonban egyelőre hiányoznak.

2015 után pillanatnyilag ismét kizuhantunk a nemzetközi történések nagy áramából. Megnyugodhatunk. Élvezzük a szélcsendet, a változó geográfiát. Végeredményben nem esett bajunk, életmódváltozásra senki sem kényszerített bennünket. Az unalmasra koptatott lemezeket már cserélni kellene. Menekültügyben a következő európai megoldások sem lesznek az eddiginél sokkal kényelmesebbek.