Biztonságkivásárlás Európában

AZ ÚJ BIZTONSÁG. A mai közép-európai posztdemokrácia nagy elméleti kérdése a több biztonság, vagy ennek legalább részbeni megváltása különböző módokon, például egy kis korrupcióval. Ha nem szereted a korrupciót, szavazz a rendőrállamra. Sokan így is gondolják.
A biztonságot persze még mindig a NATO-nak és nem az EU-nak kellene biztosítania, de a katonák papíron továbbra is az “orosz veszéllyel” küzdenek. Mindeközben nyilvánvaló, hogy az aktuális geo-biztonság kezelésére a hidegháborús eszközök alkalmatlanok. Mit történjen az éghajlatváltozással, a vándorlással, terrorizmussal? Tankokkal kezelhetetlen problémák.
A 2008-as gazdasági válság után Európában leálltak az integrációs mechanizmusok, újra kellett volna szervezni az életet, s nem a magyar nemzetiek voltak az egyedüliek, akik úgy vélték, erre a nemzeti keretek újjárendezése lehetne alkalmas. Azonban még a 90-es években, tulajdonképpen a keleti tagság ötletétől függetlenül bajok támadtak a bejáratott európai víziókkal. Az állami bankkivásárlások csökkentették a szabad pénzmennyiséget, visszaestek az adóbevételek is. Végül is lassult a gazdasági növekedés, nehezebb lett osztogatni. Mire mi beléptünk, itt voltak a takarékossági programok. Amikor összeállt az eurozóna, a gazdaságirányítás koordinálására az európai magban elkezdődött az egyes állami apparátusok összekapcsolása. Ez az összeálló együttes azután neoliberális kríziskezelési stratégiákat is kidolgozott, amelyekből mi természetesen kimaradtunk. 
Lassan kiépül az új konstitucionalizmus (Stephen Gill kifejezésével), amelyben csökkennek az ellenőrzési jogok, a rendszer elmozdul egyfajta verseny-autoritarizmus felé (Oberndorfer fogalmával). A bal- és jobboldali reakciókra az európai centrum különbözőképpen válaszolt. Komolyan veendő baloldali vízió sok nem volt, a szinte egyedüli görögre Brüsszel - és az adott ponton Berlin - kifejezetten brutálisan felelt.
ÚJ HEGEMÓNIA. Mintha 2016 után változott volna a tájkép - nem utolsósorban a 2015-ben kezdődő menekültválság miatt -, és ekkor az európaiak egy új hegemonikus rend kialakításával próbálkoztak. Ez egy biztonsági rezsim lenne, de nem világos, kiknek kellene ebben a kellemetlen üzemmódban részt venniük. A fizikailag érintettek felfogták, hogy az európai politika, ameddig csak lehet, el akarja kerülni a menekültügyi bekeményítést, s mivel ezek a rezsimek (különösen, ha eleve jobboldaliak voltak) nem bíztak az európai csinovnyikokban, maguk akartak hagyományos nemzetállami eszközökkel védekezni. 2015-ben a balkáni menekültösvény körül kialakult pánik - nemcsak nálunk, hanem a görögöknél is - nem volt indokolatlan, elvégre senki sem tudta, mi történik másnap.  
PÁNIKREAKCIÓK. Itt, Horvátországban, sőt Ausztriában sikerült a pánikhangulatot stabilizálni, és a 2015-16-os intézkedéseket a határokon fenntartani, általános hazai rendőrdiktatúra nélkül. E politikákhoz később csatlakoztak az olaszok is. 2014-16-ban az európai magországokban létezett egy megélt terrorfenyegetés is, de mert az utolsó két évben ez, úgy tűnik, alábbhagyott, itt még mindig azt hiszik, meg tudják úszni a kemény biztonsági rezsimek nélkül. Mindenesetre ebből a szempontból a mostani Európa két részre bomlott. Olyan országokra, amelyek előresietnek a biztonsági rezsimek kiépítésével, és nem félnek attól, hogy ezekből az akciókból az idegenrendészetben rendőrrezsimekhez hasonló viszonyok alakulnak ki. A másik országcsoport ugyan felfogja, hogy további lépések szükségesek lehetnek, de igyekeznek addig elhúzni minden ilyesmi bevezetését, amíg csak lehet. E fontolgató kormányokat inkább kozmopolita jövőképűeknek hihetjük, olyanoknak, akik azt hiszik, végül is megúszhatják. 
De talán fontosabb, hogy a két csoport világképe eltér. A puhábbak úgy vélik, a társadalom egyre összetettebb lesz, nem lehet az egészet szögesdrótokkal megúszni. A nemzeti konzervatívok viszont nem hisznek a vegyes világban, s úgy vélik, kénytelenek lesznek erőszakot használni a vándorlás ellen, sőt egy későbbi terrorhullám ellen is, viszont ami történik, az nem fogja aláásni a rendet az egész társadalomban, az homogén marad. A puhák mindezzel gondolati modelljükben is ellentétes álláspontot képviselnek. Itt más társadalommodellekről van szó, és nem erősebb vagy puhább rendszabályozásról. 
De más lehet a közösség személyes tapasztalata, az egyszer megélt pánik is része az aktuális világképeknek. A legújabb európai biztonsági rendszerek eszköztára tulajdonképpen válogat a már alkalmazott és kipróbált konzervatív nemzeti rendfenntartási és határvédelmi megoldások közül, és az így szervezett együttes térben legitimálja azokat. S ezt kapjuk meg azután mint “új európait”. A “külső határok” természetesen mint elidegenített, megbízhatatlan terek lesznek telepakolva veszélyekkel, amelyeket most majd együtt fogunk “európaiként” leküzdeni. De az idegenség kezelésének módszerei azután befele is szivárognak. 
Mégsem kell mindent 2015 nyarának tulajdonítani. Már 2011-15 között szaporodtak  Európában az előkészületek - elsősorban a terrorizmusveszélyre hivatkozva - az államapparátus erősítésére, a demokratikus terek szűkítésére, sőt a nem kemény rasszista elemek bevezetésére a rendfenntartásba. Nálunk ez utóbbit nem kellett erősíteni: rejtve, becsomagolva, de régóta része a magyar romapolitikának és rendészeti gyakorlatnak. Ráadásul ezt együtt még “szolidarisztikus” európai gyakorlatnak nevezzük a “szögesdróttal” szemben.
2015, AZ ÖSSZNÉPI ÉLMÉNY. Tulajdonképpen így vált a 2015-ös “migrációs nyár” itthon össznépi élménnyé. Az azévi nyári menetek Magyarországon máig hatóan megviselték, részben tartósan megrettentették azokat, akik itthon élték meg azt az időt. Felkészületlenek, tapasztalatlanok voltak, nem értették, mennyire állandó lesz, amit megélnek. A hatalom nem mondott semmit. Ezek az első csoportok, és ez most majd így megy egy ideig? Sokszor elmondtuk, felesleges ismételni, hogy azóta megváltozott a menekültek mozgásiránya, és most délen, a szerb határon alig vannak jelen. S hogy persze a törököknek átutalt német pénzek és az orosz beavatkozás Szíriában, tehát az ottani polgárháború vége - vagy az, ami annak látszik - oldotta meg a dolgot, vagyis szó sem volt új típusú európai békemegoldásokról. Ami most működött, klasszikus nagyhatalmi megoldás volt, német pénzzel és orosz fegyverekkel. Meg a törökök megvásárolhatóságával. Miért hinnénk ezt új európai rendnek? Közben azt is tudhatjuk: ha geopolitikai okokból újraindul valamilyen tömegmozgás, és ha mi épp ott leszünk az út mellett, akkor az új jelszavak nem segítenek.
2015-ben az átvonuló tömegeket az emberek itthon elviselték, és tulajdonképpen jól vizsgáztak. Tudtommal az áthaladó menekülteket szinte senki sem bántotta, legalábbis aktívan. Az emberek meg voltak rökönyödve, de a rendet sikerült a leghagyományosabb eszközökkel fenntartani. Segített talán egy kisebb részük rémülete is. Az embercsempészek konkrét aktív és passzív segítői persze - szerbek és magyarok is - a határ menti falvakban mindkét oldalon ott voltak, de ezek létszámáról, az akkori árakról és ösvényekről semmit sem tudunk. Könnyebb volt úgy elviselni az áradatot, hogy a mindezt megtapasztalók tudták: a németek végül is ezt a tömeget felszívják, a menekülők nem maradnak itt. Nekik mi nem számítunk biztos kikötőnek. A Málta partjainál elmerülő, feketékkel zsúfolt csónakok részei az absztrakt európai emlékezetnek. A magyarból, talán épp az 2015 nyári képek miatt, azonban egyelőre hiányoznak. 
2015 után pillanatnyilag ismét kizuhantunk a nemzetközi történések nagy áramából. Megnyugodhatunk. Élvezzük a szélcsendet, a változó geográfiát. Végeredményben nem esett bajunk, életmódváltozásra senki sem kényszerített bennünket. Az unalmasra koptatott lemezeket már cserélni kellene. Menekültügyben a következő európai megoldások sem lesznek az eddiginél sokkal kényelmesebbek.
Szerző
Tamás Pál
Frissítve: 2019.05.08. 11:12

Élet az Unión kívül

Május 1-jén volt tizenöt éve, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lett. Hol van már a kezdeti eufória? Az utóbbi kilenc évben Orbán Viktortól, Szijjártó Pétertől és a Fidesz sok visszhang-emberétől megtudtuk, hogy az Unión kívül is van élet, az EU hatalmas összegű támogatása nem kegy, hanem jár nekünk piacaink megnyitásáért cserébe, továbbá hogy a bevándorláspárti Brüsszelt meg kell állítani. 
Mindezek ugyanolyan csúsztatások lehetnének, amilyeneket már megszokhattunk a fideszes propagandagépezettől. Csakhogy ha ezeket komolyan vennénk, azzal egyúttal a magyar gazdaság összeomlását is vizionálnánk, csak éppen okkal hihető, hogy a legtöbb ember ennek nincs tudatában.
2004 és 2017 között az EU által Magyarországnak juttatott támogatások és az ország befizetéseinek egyenlege 11820 milliárd forint volt, tehát az EU nettó ennyivel támogatta a magyar gazdaságot. Ha ennek a támogatásnak az éves bontását nézzük, 2010, tehát a Fidesz regnálása óta négy olyan év volt (2011, 2012, 2013 és 2016), amikor a támogatás összege meghaladta a bruttó nemzeti termék (GDP) éves növekedését. További három évben a támogatás a GDP növekedésének 75-96 százaléka között volt, és csak 2017-ben esett 35 százalékra. Tehát a magyar GDP növekedésének döntő részét még akkor is az EU támogatásai fedezték, ha tudjuk, hogy a támogatás nem csak olyan célokra érkezik, amelyek megvalósulása közvetlenül beszámítódik a GDP-be.
A fideszes véleményvezérek szerint mindez ellentételezés a magyar piac megnyitásáért. Ezzel csak az a baj, hogy a piacnyitásból Magyarország a támogatásoktól függetlenül is többet profitált, mintha a vámhatárok fennmaradtak volna, azaz ez egy olyan kivételes win-win helyzet volt, amely nagyon ritka a gazdaságtörténetben. A kölcsönös vámok nyilvánvalóan megdrágítják mind az importot, mind az exportot. Az előbbinek vesztesei a belföldi fogyasztók és termelők, akiknek többe kerülnek a fogyasztási cikkek és a termeléshez szükséges anyagok, félkész-termékek. Ezzel nő az infláció, valamint drágul a hazai termelés és csökken a vásárlóerő. Rosszul járnak az exportőrök is, mert az exportot a célországokban viszonossági alapon terhelő vámok rontják esélyeiket a külpiaci versenyben. És akkor még nem beszéltünk a bonyolult, idő- és munkaigényes vámeljárásról, amiről korábbi gyakorló vállalatvezetőként (is) rémmeséket mondhatnék. 
Ennél is fontosabb, hogy a csatlakozás nemcsak az EU cégei előtt nyitotta meg a magyar piacot (ezzel választékbővülést és kínálati piacot teremtve), hanem a magyar cégek előtt is az EU piacait, azaz egy ország piacáért a belépéskor tizenhét (azóta huszonhét) piacra juthattak be azok a magyar cégek, amelyeknek addig erre esélyük sem volt. Ennek az igazi nyertesei éppen azok az élenjáró hazai cégek voltak, amelyek nem olcsó bérmunkára, hanem saját fejlesztésű, magas hozzáadott-értékű termékek előállítására szakosodtak. Ezek a cégek a belépés előtt el sem indulhattak az EU-országok közbeszerzési pályázatain, a belépéssel viszont potenciális piacuk egyszerre megsokszorozódott. Nem véletlen, hogy a magyar export 80 százaléka annak ellenére az uniós országokban landol, hogy kormányunk folyamatos bűvészmutatványokat ad elő a keleti és déli nyitás című operettben, a siker legkisebb jele nélkül. 
És ne feledkezzünk el a legnagyobb magyar nyertesről, a mezőgazdaságról, azon belül is a növénytermesztésről, ahol a területalapú támogatás nélkül a kis és közepes gazdaságok már nem biztos, hogy léteznének. 
A belépés nélkül nem jött volna Magyarországra a külföldi működő tőkének a nagyobb része, köztük azok a multinacionális cégek, amelyeknek döntő szerepük volt annak a csaknem egymillió új munkahelynek a megteremtésében, amire a Fidesz oly büszke. Ezeknek a befektetéseknek a biztonságát az EU joghatósága garantálja. 
Természetesen a multinacionális cégek nem jótékonysági intézmények, annál is kevésbé, mert legtöbbjük tőzsdén jegyzett cég, amelynek tulajdonosai a nyugati államok adófizetőinek százezrei, akik nem igazán tolerálnák a veszteséget. Bizonyos esetekben a regnáló kormány meg is tett mindent, hogy megbánják az itteni kalandot (pl. közműcégek).
Persze tényleg van élet az unión kívül is, csak nem mindegy, hogy milyen. A számos lehetséges forgatókönyv közül a kilépés esetén még a legelőnyösebb az lehetne, ha kívülálló országként szabadkereskedelmi megállapodásokat kötnénk a bennmaradókkal. Így akár majdnem elérhetnénk a jelenlegi kedvezmények szintjét – persze a támogatások már csak a múlt ködébe vesznének. 
De a lehetőségek tényleg végtelenek: itt van mindjárt a győzedelmes észak-koreai modell – amit már Rákosi idején volt szerencsénk élvezni. És ki mondta, hogy például egy autó vásárlása öt éves előjegyzéssel elviselhetetlen lenne?
Szerző
Hajdú Miklós
Frissítve: 2019.05.07. 10:05

Szavazzon Ön is!

Válaszúthoz érkeztünk, ez aligha kétséges. Európa jövője szempontjából rendkívül fontos, hogy polgárai hogyan szavaznak a május végi választásokon.
Mi valamennyien az Európai Parlament elnökeiként tevékenykedtünk, bizonytalanság és optimizmus idején egyaránt. A szolidaritás volt az, ami a kontinens II. világháború utáni történelme során az európaiakat összekötötte, és segítette abban, hogy a legreménytelenebb időszakokban is képesek legyenek szembenézni a legnagyobb nehézségekkel is. Ma már nem „régi” és „új” tagállamokról beszélünk, hanem egyetlen Európáról – Helsinkitől Nicosiáig, Lisszabontól Bukarestig és Varsóig.
Ma a régi bizonyosságokat, amelyekre Európa és a világ a II. világháború vége óta támaszkodik, a hatalomért folytatott versengés új időszakában a fokozódó geopolitikai feszültségek és a „valamit valamiért” elvén alapuló diplomáciai hullám kemény próbára teszik.
Európaiként nem választhatunk mások helyett, és nem ellenőrizhetjük, mit csinálnak mások. Mi a magunk nevében választhatunk és hozhatunk közös döntéseket, nemcsak a saját érdekeink, szükségleteink és értékeink alapján, hanem a minket körülvevő világ szükségleteivel is összhangban.
Az Európai Unió nem olyan tökéletes, mint ahogyan azt talán sokan szeretnék, és nem is olyan tökéletlen, mint amilyennek leghangosabb kritikusai lefestik. De ahhoz, hogy tökéletesíthessük, megváltoztathassuk és megújíthassuk, először is meg kell őriznünk az Európai Uniót.
1979 júniusában tartottak először európai parlamenti választásokat – vagyis negyven évvel ezelőtt. Negyven évvel azt megelőzően, 1939-ben fiatal európaiak egész nemzedéke volt kénytelen egymás ellen harcolni. A II. világháború során 55 millió ember vesztette életét.
Az európai béke és egység sarokkövét azóta is a problémák megoldására, a különbözőségek kiküszöbölésére irányuló együttműködés képezi. Súlyos áron megszerzett tanulság volt, melyet nem szabad elfelejtenünk, nem szabad hagynunk, hogy az apátia és ellenségeskedés háttérbe szorítsa!
Az Európai Unió támogatottsága minden eddiginél erősebb a közvélemény-kutatások szerint. Ennek most a szavazófülkékben is meg kell mutatkoznia. A világ legnagyobb egységes piacával rendelkezünk. Értékeink és hagyományaink – az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, a jogrend és a béke – az európai életmód alappillérei.
Európának minden eddiginél nagyobb szüksége van polgáraira. Ezért mi, alulírottak, az Európai Parlament jelenlegi elnöke és az Európai Parlament volt elnökei, arra kérjük az európaiakat, hogy a közelgő európai parlamenti választásokon leadott szavazatukkal gyakorolják jogaikat és bizonyítsák felelősségérzetüket.  
Antonio Tajani, az Európai Parlament jelenlegi elnöke Lord Plumb (1987–1989), Enrique Barón Crespo (1989–1992), Klaus Hänsch (1994–1997), José María Gil-Robles (1997–1999), Pat Cox (2002–2004), Josep Borrell Fontelles, (2004–2007), Hans-Gert Pöttering (2007–2009) és Jerzy Buzek (2009–2012) korábbi elnök
Szerző
Népszava
Frissítve: 2019.05.07. 10:07