Mindenfelé kegyetlen spanyol katonák garázdálkodnak, a férfiakat leöldösik, a fiatal fiúkat elhurcolják, a nőket megerőszakolják. Törnek-zúznak, fosztogatnak. Vonulásuk előtt az utakat elárasztják a menekülők. Éhínség dúl, az egykor virágzó városok köztereit alkalmi temetőnek használják. Megszűnt a jogbiztonság, mindenki ki van szolgáltatva a hódítók szeszélyeinek, bármi megtörténhet.
Ráadásul a németalföldiekre kívülről sújtó bajokat belső konfliktusok tetézik: tobzódik ugyanis az idegenellenesség, az antiszemitizmus. Azok, akiknek még van otthonuk, részvétlenül elzárkóznak a menekültektől, s a kutyákat uszítják rájuk. A babonás falusiak azt hiszik, a zsidók rontást hoznak a helybéliekre, ők terjesztik a betegségeket, ezért kíméletlenül leszámolnak velük. A gazdagok lelketlenül kiszipolyozzák a szegényeket, akiket viszont módszeresen fellázítanak, így szörnyű pusztításokkal torolják meg a sérelmeiket. A városokban besúgók faggatják a járókelőket. Homo homini lupus…
Nem véletlen tehát, hogy Sándor Iván regényének fiatal hősei mindenekelőtt biztonságra vágynak. Thomas apját megölik a katonák, menekülni kényszerül. Jensen vándorkomédiásnak áll, őt és a társulatát azonban nem csak a foglalkozásuk tartja szüntelen mozgásban, hanem a megszálló csapatok kikerülésének elemi szándéka is. A szépséges Eliz akkor némult meg, amikor kastélyukat felgyújtották, szüleit pedig lemészárolták a fellázadt parasztok. A menekülés, a védtelenség hozza össze őket, együtt keresik a túlélés lehetőségeit. Ám hamarosan ki kell derülnie: itt senki. sehol sincs biztonságban.
Az állandó életveszély közepette megnövekedik a lelki fogódzók igénye. Az ősök példájának, a hagyomány
tiszteletének jelentősége ebben rejlik. „Thomas mindig úgy kezdett beszélni, hogy az első szó az volt: apám. Apám mondta, apám írta, apám fordította.” Zsákjából minden este szinte kényszeresen előveszi apja Hérodotosz-fordításának megmaradt lapjait, valamint azokat a tárgyakat, melyeket menekülése során szerzett: egy rabbi képét, zsidó könyveket. Kulturális relikviákat, melyek a múltat, a történelmet megidézve segítenek elviselni a jelen borzalmait. De ugyanez a menedékkeresés, a mindennapok reménytelenségéből való kiemelkedés szükséglete készteti Jensent a régi történetek színpadi előadására, Elizt pedig a zenélésre. A művészet, a kultúra és az egymás iránti szolidaritás a pusztító káosz közepette is ad némi otthonosságot.
A kavargó erőszak elszakítja egymástól a regény szereplőit, a szerző homályban hagyja, hogy egyáltalán túlélték-e az újabb próbatételt. Méghozzá tudatosan, mivel nem a történet konvencionális lekerekítése az igazán fontos, hanem az az üzenet: ezek a fiatalok a kor szörnyűségei ellenére – részben épp kulturális kötelékeik és eredendő ártatlanságuk révén – megőrizték emberségüket.
Természetesen, A hetedik nap nem valamiféle kulcsregény, hanem autonóm mű, melynek összetett világát önnön belső törvényei alakítják. Ugyanakkor Sándor Iván utal arra: „azért helyeztem alakjaimat a tizenhatodik századba, mert az akkori világ ismerős lehet a mai olvasónak: harcok, gyűlöletkeltés, tömeges menekülés, vallási ellentétek: vasvilág”. E mélyen érthető – sőt: tiszteletre méltó – írói szándék csak felerősíti a mű azon olvasatát, mely a gyűlöletkeltéssel szemben a nagy európai humanista hagyományra apellál. Az értelemre és a tisztességre.
