Én vagyok én…

Nem mondom, hogy egyik napról a másikra állt elő ez a helyzet, de végül is előállt. A napokban szinte minden bank minden ügyfele levelet kapott a számláját kezelő pénzintézettől, hogy személyesen azonosítsa magát. Amennyiben a vállalkozók, a magánszemélyek a megfelelően kitöltött és aláírt nyilatkozatot június 26-ig nem juttatják el a bankhoz, a bank a vonatkozó jogszabályi rendelkezések szerint köteles megtagadni az érintett ügyfél megbízásainak és ügyleteinek teljesítését.  
Innen nézve korántsem üres figyelmeztetés a dolog, ugyanis egy 2017-es törvény értelmében minden üzleti kapcsolattal rendelkező jogi személynek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet képviselőjének és magánembernek ismételten nyilatkoznia kell a számla tényleges tulajdonosáról.
Nem is volna ezzel semmi baj, ha ebben a rendelkezésben nem szerepelne egy szócska: „ismételten”.

Mert akinek már volt bármiféle banki kapcsolata, az jól tudja, hogy a számla megnyitásakor alaposan igazolnia kellett magát.
Néhány éve még meg volt kötve a pénzintézetek keze, ha szigorúan tartották volna magukat a jogszabályhoz, nem lett volna szabad másolatot készíteniük az ügyfeleik igazolványairól. De megtették. Egyszer vállalkozóként magam is megpróbáltam tiltakozni az igazolványaim lemásolása ellen, de a tisztviselő megvonta a vállát, ha nem engedem, úgy is jó, de akkor menjek másik bankhoz, náluk ez a szabály. Pedig akkoriban még nem is volt annyira kíváncsi az állam a személyes adatainkra, mint mostanában.
Nem vonom kétségbe, a világ azóta nagyot fordult. Abban az időben szerte e hazában nem akadt egyetlen olyan mesterember sem annak az egyszerű parasztgyereknek a barátai között, akinek több száz vállalkozás lett volna a tulajdonában, s akitől ha megkérdezték a cégei számát, a buksiját kellett volna vakarnia. Arra sem volt példa, hogy valaki a vagyonbevallásában megfeledkezett volna egy-egy milliárdocskáról. Szívesen megnézném, ahogyan az ilyenek több száz cégük és a milliárdos magánvagyonuk esetében hogyan tesznek személyesen „vallomást” a bankjukban. Arra is kíváncsi volnék, hogyan nyilatkoznak majd azok, akik odakint dugják el a vagyonukat, vagy idehaza rejtik el ilyen-olyan magántőke-alapokban. 
Az élelmesebbek mindig megtalálják a módját, aligha akadnak fenn az állam hálóján azok, akiknek fenn kéne akadniuk, viszont alaposan megkeserítik a kisemberek életét. Több százezer hazánkfia keresi „migránsként” a kenyerét Európa számos országában, s ha nem szaladnak haza íziben igazolni magukat, hiába küldözgetik majd a pénzt a családjuknak, vagy a lakáshitelük törlesztésére, a bankjuk befagyasztja a számlájukat. Az itthon maradt feleségek, férjek, szülők nem mehetnek be helyettük kitölteni az értelmetlen kérdésekről szóló nyomtatványt, mert ezt csak személyesen teheti meg a számla tulajdonosa.
Ok, legyen. Ismételten igazolom magam, hadd lássák, hogy én vagyok én. Közben mormolom magamban a gyerekrigmust: ha én vagyok én, az állam a „te”, ki a nagyobb hülye, én vagy te?
Szerző
Somfai Péter

Europexit

Keitel marsall, a német hadsereg főparancsnoka 1945. május 9-ére virradóra, néhány perccel éjfél után, Berlin egyik külvárosában, a Zsukov marsall főhadiszállásának berendezett villában aláírta a kapituláció okiratát. Napra pontosan öt évvel később Robert Schuman francia külügyminiszter  olyan politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel Európa számára, amely elképzelhetetlenné teszi a kontinens országai közötti háborút. Így válhatott idővel május 9. a nácik fölött aratott győzelem évfordulójából minden évben megrendezett Európa-nappá, az európai béke és egység ünnepévé. 
Ma már alig akad valaki az élők sorában, aki érett fejjel élte át Európa újjászületését a háborús romokból; akinek nem érettségi tétel, hanem személyes sors, tapasztalat az akkori újrakezdés.
Hosszú évtizedeken át közmegegyezés volt abban, hogy az európai projekt egyre szorosabb együttműködést, egyre mélyebb integrációt jelent. A haladás persze nem volt egyenletes és szakadatlan. Aki a Lajtától keletre jóval a rendszerváltás előtt is látott tévéhíradót, az emlékezhet arra, hogy a kommentátorok időnként a tenyerüket dörzsölve lelkendeztek: most sem nem sikerült előre lépni a Közös Piac tanácskozásán az egységesítés felé. Számukra is egyértelmű volt, hogy az összehangolás a siker, a széthúzás a kudarc. Aztán valahogy mégis csak előbbre jutott Európa, néha aprókat, néha nagyobbakat lépve. 
Most egyáltalán nem axióma az, hogy összefogva többre jutunk. Egyre harsányabban szónokolnak azok, akik szerint a nemzetállamoknak vissza kell venniük az alkalmatlan Brüsszelnek ostoba módon átadott jogaik közül számosat. Azokat a károkat is nehéz lesz enyhíteni, amelyek a brit kilépésből, a Brexitből következnek majd. De az mind semmi egy Europexithez, vagyis ahhoz képest, ha Európa fordít hátat önmagának.

Orbán a Fehér Házban

Amikor ezeket a sorokat írom, a három nagy amerikai napilap még nem jelezte, hogy hétfőn Trump elnök Orbán Viktorral találkozik a Fehér Házban. A New York Times, a Washington Post vagy a Wall Street Journal még nem közölte a hírt, még nem kommentálta az eseményt. 
A találkát David Cornstein amerikai nagykövet személyesen egyeztette a Floridában pihenő Trumpal. A hírt mégis Budapesten jelentette be Szijjártó Péter külügyminiszter, tehát nem a vendéglátó, hanem a vendég nevében. Ez azért történt így, mert a washingtoni külügyminisztérium emberei csak alig 48 órával Szijjártó bejelentése előtt kaptak értesítést a látogatásról. Mike Pompeo külügyminiszter, valamint Philip Reeker, az európai ügyek (magyarul is tudó) megbízott államtitkára éppen valahol Európában tartózkodik most, és a találka napján is ott lesznek, s így nem is vesznek részt a fehér házi úgynevezett munkamegbeszélésen. Nem tudták, vagy nem akarták az európai tárgyalásokat elhalasztani. 
Érthető viszont, hogy a magyar kormány és sajtója miért csinál ekkora felhajtást a hétfői találkozó körül. Hadd lássa a magyar szavazó, hogy Orbán milyen fontos ember Washingtonban (is). Az „közös” magyar-amerikai fellépés a globális, internacionalista, kozmopolita, liberális, stb. ellenség ellen viszont az 1960-as albán-kínai szövetségre emlékeztet, amikor a két, akkor ortodox kommunista ország együtt bélyegezte meg a revizionista szovjet és jugoszláv árulókat. Egy kínai vezetőt akkor állítólag ez a felirat köszöntötte Tiranában: 820 millió kínai és albán együtt a revizionista ellenség ellen. A szövetség 818 millió kínaiból és két millió albánból állt. A mai felállás: 329 millió amerikai, 9 millió 660 ezer magyar. Ez így, együtt 338 millió 660 ezer – jól hangzik. 
A valóságban miről szól ez a hétfői találkozó? Több mint húsz éve sürgeti Washington az orosz energia-függőség csökkentését, ez újra napirenden lesz. Washington azt is kéri, hogy Budapest ne vétózza meg Ukrajna nagyon is kezdetleges megbeszéléseit a NATO-val, ez napirenden lesz. Szó lesz a védelmi együttműködésről (a régi magyar-amerikai védelmi szerződés felújítását a magyar kormány végre aláírta, de a ratifikációt halasztgatja), és Orbán talán megígéri (mint 2001-ben tette, megtévesztően), hogy amerikai fegyvereket vásárol. Putyint sem lehet megkerülni: Trump és Orbán nyilván dicséri majd az „erős” orosz vezetőt, bár lehetnek ott olyan amerikaiak is, akik óvatosságra intik Orbán miniszterelnököt. 
Nem kerül viszont szóba a Central European University sorsa. Vagy a magyar sajtó helyzete. Vagy a demokratikus értékek előmozdítása. 
Ez az elnök más, mint elődei. Ez az Amerika nem az az Amerika. És ennek a nagykövetnek valamilyen konkrét eredmény híján szüksége van legalább egy ál-eredményre. Mint Orbán, ő is nagyravágyó, és hamarosan haza akar jönni. Kár, hogy manapság az ilyesmi számít – és nem az elvek vagy az értékek - az amerikai-magyar kapcsolatokban.
Szerző
Charles Gati