Europexit

Keitel marsall, a német hadsereg főparancsnoka 1945. május 9-ére virradóra, néhány perccel éjfél után, Berlin egyik külvárosában, a Zsukov marsall főhadiszállásának berendezett villában aláírta a kapituláció okiratát. Napra pontosan öt évvel később Robert Schuman francia külügyminiszter  olyan politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel Európa számára, amely elképzelhetetlenné teszi a kontinens országai közötti háborút. Így válhatott idővel május 9. a nácik fölött aratott győzelem évfordulójából minden évben megrendezett Európa-nappá, az európai béke és egység ünnepévé. 
Ma már alig akad valaki az élők sorában, aki érett fejjel élte át Európa újjászületését a háborús romokból; akinek nem érettségi tétel, hanem személyes sors, tapasztalat az akkori újrakezdés.
Hosszú évtizedeken át közmegegyezés volt abban, hogy az európai projekt egyre szorosabb együttműködést, egyre mélyebb integrációt jelent. A haladás persze nem volt egyenletes és szakadatlan. Aki a Lajtától keletre jóval a rendszerváltás előtt is látott tévéhíradót, az emlékezhet arra, hogy a kommentátorok időnként a tenyerüket dörzsölve lelkendeztek: most sem nem sikerült előre lépni a Közös Piac tanácskozásán az egységesítés felé. Számukra is egyértelmű volt, hogy az összehangolás a siker, a széthúzás a kudarc. Aztán valahogy mégis csak előbbre jutott Európa, néha aprókat, néha nagyobbakat lépve. 
Most egyáltalán nem axióma az, hogy összefogva többre jutunk. Egyre harsányabban szónokolnak azok, akik szerint a nemzetállamoknak vissza kell venniük az alkalmatlan Brüsszelnek ostoba módon átadott jogaik közül számosat. Azokat a károkat is nehéz lesz enyhíteni, amelyek a brit kilépésből, a Brexitből következnek majd. De az mind semmi egy Europexithez, vagyis ahhoz képest, ha Európa fordít hátat önmagának.

Orbán a Fehér Házban

Amikor ezeket a sorokat írom, a három nagy amerikai napilap még nem jelezte, hogy hétfőn Trump elnök Orbán Viktorral találkozik a Fehér Házban. A New York Times, a Washington Post vagy a Wall Street Journal még nem közölte a hírt, még nem kommentálta az eseményt. 
A találkát David Cornstein amerikai nagykövet személyesen egyeztette a Floridában pihenő Trumpal. A hírt mégis Budapesten jelentette be Szijjártó Péter külügyminiszter, tehát nem a vendéglátó, hanem a vendég nevében. Ez azért történt így, mert a washingtoni külügyminisztérium emberei csak alig 48 órával Szijjártó bejelentése előtt kaptak értesítést a látogatásról. Mike Pompeo külügyminiszter, valamint Philip Reeker, az európai ügyek (magyarul is tudó) megbízott államtitkára éppen valahol Európában tartózkodik most, és a találka napján is ott lesznek, s így nem is vesznek részt a fehér házi úgynevezett munkamegbeszélésen. Nem tudták, vagy nem akarták az európai tárgyalásokat elhalasztani. 
Érthető viszont, hogy a magyar kormány és sajtója miért csinál ekkora felhajtást a hétfői találkozó körül. Hadd lássa a magyar szavazó, hogy Orbán milyen fontos ember Washingtonban (is). Az „közös” magyar-amerikai fellépés a globális, internacionalista, kozmopolita, liberális, stb. ellenség ellen viszont az 1960-as albán-kínai szövetségre emlékeztet, amikor a két, akkor ortodox kommunista ország együtt bélyegezte meg a revizionista szovjet és jugoszláv árulókat. Egy kínai vezetőt akkor állítólag ez a felirat köszöntötte Tiranában: 820 millió kínai és albán együtt a revizionista ellenség ellen. A szövetség 818 millió kínaiból és két millió albánból állt. A mai felállás: 329 millió amerikai, 9 millió 660 ezer magyar. Ez így, együtt 338 millió 660 ezer – jól hangzik. 
A valóságban miről szól ez a hétfői találkozó? Több mint húsz éve sürgeti Washington az orosz energia-függőség csökkentését, ez újra napirenden lesz. Washington azt is kéri, hogy Budapest ne vétózza meg Ukrajna nagyon is kezdetleges megbeszéléseit a NATO-val, ez napirenden lesz. Szó lesz a védelmi együttműködésről (a régi magyar-amerikai védelmi szerződés felújítását a magyar kormány végre aláírta, de a ratifikációt halasztgatja), és Orbán talán megígéri (mint 2001-ben tette, megtévesztően), hogy amerikai fegyvereket vásárol. Putyint sem lehet megkerülni: Trump és Orbán nyilván dicséri majd az „erős” orosz vezetőt, bár lehetnek ott olyan amerikaiak is, akik óvatosságra intik Orbán miniszterelnököt. 
Nem kerül viszont szóba a Central European University sorsa. Vagy a magyar sajtó helyzete. Vagy a demokratikus értékek előmozdítása. 
Ez az elnök más, mint elődei. Ez az Amerika nem az az Amerika. És ennek a nagykövetnek valamilyen konkrét eredmény híján szüksége van legalább egy ál-eredményre. Mint Orbán, ő is nagyravágyó, és hamarosan haza akar jönni. Kár, hogy manapság az ilyesmi számít – és nem az elvek vagy az értékek - az amerikai-magyar kapcsolatokban.
Szerző
Charles Gati

Lendület

Jól sejtettük, nem volt véletlen, hogy Orbán Viktor tavalyi bálványosi beszédében meleg hangon dicsérte a kultúrkampfot, és megígérte, hogy új kulturális korszakba ágyazza a politikai rendszert. Tessék, mindez már itt is van: a hibrid rezsim a szemünk előtt tökéletesíti a maga hibrid kulturális világát.  
Most már persze csak a sorjázás, a reszelgetés zajlik, a rendszer rég beépült a mindennapi valóságba, szinte már természetesnek vesszük, hogy az van, ami. A Nemzeti Kulturális Alap betagozódott a mindenhez is értő Kásler miniszter alá - zagson, attól még oszt némi pénzt, ez a lényeg. A Magyar Művészeti Akadémia körül is minden csendes, az akadémikusok szépen felveszik a havi apanázst, a díjazott művészek pedig fegyelmezetten kérvényezik a nekik járó, de csak innen megkapható járadékot. Közben hízik az ingatlan portfólió, gördülnek a pályázatok. Időtlen idők óta nincs kedve senkinek tiltakozni vagy az akadémiai gyűléseken cirkuszolni. 

Ne legyenek kétségeik, ugyanígy megbékélünk majd a Demeter Szilárd alá kiszervezett magyar irodalmi élettel is.

 A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, akire író korában kétszer kellett ránézni, hogy egyszer észrevegye az ember, most a helyén van. Ahogy kinevezése előtt a kultura.hu-nak rezzenéstelen önbizalommal elmesélte, ő már megoldotta a kortárs irodalom vidéki terjesztését azzal, hogy az egy kaptafára készülő, elszántan kormánypárti megyei lapokba - közpénz nem számít alapon - behúzatta az általa alapított irodalmi újságot. Most ugyanezzel a lendülettel gyűr maga alá irodalmi ösztöndíjakat, fordítóközpontot, az irodalom-népszerűsítés minden intézményét, egy új lapot, az Írószövetséget és persze a mindezek hátterét adó milliárdokat. Meg lesz közben győződve, hogy ő csak napfényre engedi jutni a valódi értéket, helyrebillenti a világ rendjét. Nem lesz több igazságtalanság a Kárpát-medencében. 
És tényleg ne jöjjön senki azzal, hogy ez elnyomás, önkény, ízlésterror vagy egyenesen kultúrharc. A magyarok erre szavaztak. És most megkapják, amit akartak.
Szerző
N. Kósa Judit