Keitel marsall, a német hadsereg főparancsnoka 1945. május 9-ére virradóra, néhány perccel éjfél után, Berlin egyik külvárosában, a Zsukov marsall főhadiszállásának berendezett villában aláírta a kapituláció okiratát. Napra pontosan öt évvel később Robert Schuman francia külügyminiszter olyan politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel Európa számára, amely elképzelhetetlenné teszi a kontinens országai közötti háborút. Így válhatott idővel május 9. a nácik fölött aratott győzelem évfordulójából minden évben megrendezett Európa-nappá, az európai béke és egység ünnepévé.
Ma már alig akad valaki az élők sorában, aki érett fejjel élte át Európa újjászületését a háborús romokból; akinek nem érettségi tétel, hanem személyes sors, tapasztalat az akkori újrakezdés.
Hosszú évtizedeken át közmegegyezés volt abban, hogy az európai projekt egyre szorosabb együttműködést, egyre mélyebb integrációt jelent. A haladás persze nem volt egyenletes és szakadatlan. Aki a Lajtától keletre jóval a rendszerváltás előtt is látott tévéhíradót, az emlékezhet arra, hogy a kommentátorok időnként a tenyerüket dörzsölve lelkendeztek: most sem nem sikerült előre lépni a Közös Piac tanácskozásán az egységesítés felé. Számukra is egyértelmű volt, hogy az összehangolás a siker, a széthúzás a kudarc. Aztán valahogy mégis csak előbbre jutott Európa, néha aprókat, néha nagyobbakat lépve.
Most egyáltalán nem axióma az, hogy összefogva többre jutunk. Egyre harsányabban szónokolnak azok, akik szerint a nemzetállamoknak vissza kell venniük az alkalmatlan Brüsszelnek ostoba módon átadott jogaik közül számosat. Azokat a károkat is nehéz lesz enyhíteni, amelyek a brit kilépésből, a Brexitből következnek majd. De az mind semmi egy Europexithez, vagyis ahhoz képest, ha Európa fordít hátat önmagának.