Az ótvar kocsma előtt, ahova Bita néha be szokott ugrani, három ember áll, két alacsony meg egy magas, cuppognak, amikor elmegyek előttük, kicsit jólesik, bár tudom, hogy mindenkinek cuppognának, akinek melle van. Átbaktatok a járdaszigetre a megállóhoz, de rögtön hátrakapom a fejem, mikor a csávók elkezdenek ordibálni.
Először olyan, mintha utánam kurjongatnának, de egymással van bajuk, nem hallom, min megy a feszkó, csak a kiabálást. Fasza, hogy nincs itt senki rajtam kívül, pedig le kéne állítani őket, láttam én már olyat, hogy valakit újra kellett éleszteni egy kocsmai verekedés után. Most már lökdösik is egymást, vagyis a két kicsi a nagyot, az meg hiába magasabb náluk, cingár, mint az ujjam, tessék, már neki is esett a kocsmafalnak, jó nagy seb lesz a fején hátul. Úgy kéne tenni, mintha észre se venném, mégis kimegyek a járdaszegély szélére, és a sötétbe bámulok. A két kicsi most a falhoz szorítja a nagyot, az egyik a gyomrába vág ököllel, de nem hagyja összecsuklani, csak üti, üti, mintha bele akarná passzírozni a falba. Én többet nem nézem szó nélkül, hogy valakit vernek, leugrom a járdaszegélyről, átrohanok az úttesten, és teljes erőből nekirontok az egyik alacsony pasinak, annak, amelyik tartja a cingárt, míg a másik csépeli. Tiszta mocsok a ruhája, érzem az ujjaim alatt meg a szagán, meglepetten fordul meg, a szájából is dől a dögszag. Arrébb lök, mire a másik is felém fordul, ez sokkal normálisabban néz ki, ingben van meg nyakkendőben, ami kicsit meglazult az ütések alatt. A cingár köhög, a szeme félig lecsukódik, szerintem mindjárt elájul, de inkább, mint hogy kinyírják. A nyakkendős is meglök, olyan durván, hogy elesek, nem hiába öklözte ő a cingárt, és nem a társa, van benne erő. Rossz szögben esek, rá az amúgy is szar csípőmre, de nem érdekel, alig érzem. Megvárom, hogy visszaforduljanak a cingárhoz, aztán gyorsan felugrok, és most a nyakkendősnek megyek neki, gyere akkor, te fasz, üssél meg engem is.
– Hagyjál már, bazmeg! – a nyakkendős lerázna magáról, de nem tud, kapaszkodok a nyakába, most legszívesebben megfojtanám, a nyaka köré tekerném a nyakkendőjét, legyen szép, puccos hulla. A másik végre elengedi a cingárt, csórikám le is nyaklik a járdára, már ahhoz sincs ereje, hogy összegörnyedjen, csak hever, mint egy darab fa. Sikítani kéne, hátha arra kijön valaki a kocsmából, nemtom, eddig miért nem jöttek, talán a kocsmáros már becsukja a fülét, ha balhé van, a főnököm úgy szokta. A nyakkendős addig táncol, míg muszáj vagyok elengedni, ő meg visszakézből lebasz egy kurva nagy pofont, hirtelen nem kapok levegőt, lüktet a képem, nincs annyi púderem otthon, hogy ezt eltakarjam. A bűzös fickó is emeli a karját, nem akar kimaradni a jóból, de a keze hirtelen megáll a levegőben, és eldől, mint egy zsák.
Még mindig kába vagyok, alig látom, mi történik, csak annyit, hogy a nyakkendős is eldől, a bűzös viszont feltápászkodik, és fejjel nekiront a… kinek? A cingár nem lehet, az alacsonyabb, és amúgy se tér magához egyhamar, szegény. Az arcomra szorítom a kezem, hogy szűnjön a lüktetés, és bámulom, ahogy egy vékony, fekete ruhás alak tiszta erőből rugdossa a nyakkendőst, aki nyöszörögve fekszik a földön. Rúgja a hasát, a lábát, még a fejét is, a nyakkendős vére a járdára fröccsen, valami lágy részt találhatott el a szöges bakancs. A bűzös holtsápadtan nézi, mozdulni se mer, asszem, legszívesebben halottnak tettetné magát, de mikor a nyakkendős már nem is nyöszörög, csak fekszik, mint a rongy, a fekete alak feléje fordul. Lassan mozog, meg se szólal, kurva para az egész, mintha egy bosszúálló árnyék lenne, mi a fasz van az árnyékokkal mostanában. A fickó hirtelen lehajol hozzám, és odanyújtja a kezét, hogy felsegítsen, jé, észre se vettem, hogy megint a földön kötöttem ki. Belekapaszkodok az ujjaiba, hagyom, hogy felhúzzon, és az arcába akarok nézni, de nem tudok: fekete Zorro-maszk van a szemén.
Na, jó, amekkora frászt kaptam, nem csoda, hogy meghülyültem, mi az istent keresne itt Zorro?! Pedig akárhogy nézem, ő az, vagyis valaki Zorro-ruhában, fekete köpenyben, csak a csizma helyett óriási bakancs van rajta. Zorro elengedi a kezem, aztán laza mozdulattal hatalmasat rúg a bűzösbe is, pedig az már esdekel, hogy ne bántsa, de mintha meg se hallaná, úgy látszik, szereti használni a bakancsát. Bár az előbb még én is legszívesebben kinyírtam volna őket, most megsajnálom a bűzöst, végül is ő csak tartotta a cingárt, de hiába próbálom megfogni Zorro karját, hogy hagyja abba, rugdalja tovább. Has, láb, mellkas, fej, egyik rúgás a másik után, a bűzös először hangosan zokog, aztán egyre halkabban, és végre fröccsen a vér is, Zorro erre várt, boldogan beletapicskol a bakancsával, aztán újra rám néz. A fejével a cingár felé bök, aki még mindig öntudatlanul fekszik, hirtelen nem értem, mit akar, de nem is magyarázkodik, csak – haljak meg – meglebbenti a köpenyét, és elrohan a vágóhíd felé.
