Kalapos Éva Veronika: F mint

Publikálás dátuma
2019.05.11. 12:43

Részlet az Ünnepi könyvhétre megjelenő regényből
Az ótvar kocsma előtt, ahova Bita néha be szokott ugrani, három ember áll, két alacsony meg egy magas, cuppognak, amikor elmegyek előttük, kicsit jólesik, bár tudom, hogy mindenkinek cuppognának, akinek melle van. Átbaktatok a járdaszigetre a megállóhoz, de rögtön hátrakapom a fejem, mikor a csávók elkezdenek ordibálni. Először olyan, mintha utánam kurjongatnának, de egymással van bajuk, nem hallom, min megy a feszkó, csak a kia­bálást. Fasza, hogy nincs itt senki rajtam kívül, pedig le kéne állítani őket, láttam én már olyat, hogy valakit újra kellett éleszteni egy kocsmai verekedés után. Most már lökdösik is egymást, vagyis a két kicsi a nagyot, az meg hiába magasabb náluk, cingár, mint az ujjam, tessék, már neki is esett a kocsmafalnak, jó nagy seb lesz a fején hátul. Úgy kéne tenni, mintha észre se venném, mégis kimegyek a járdaszegély szélére, és a sötétbe bámulok. A két kicsi most a falhoz szorítja a nagyot, az egyik a gyomrába vág ököllel, de nem hagyja összecsuklani, csak üti, üti, mintha bele akarná passzírozni a falba. Én többet nem nézem szó nélkül, hogy valakit vernek, leugrom a járdaszegélyről, átrohanok az úttesten, és teljes erőből nekirontok az egyik alacsony pasinak, annak, amelyik tartja a cingárt, míg a másik csépeli. Tiszta mocsok a ruhája, érzem az ujjaim alatt meg a szagán, meglepetten fordul meg, a szájából is dől a dögszag. Arrébb lök, mire a másik is felém fordul, ez sokkal normálisabban néz ki, ingben van meg nyakkendőben, ami kicsit meglazult az ütések alatt. A cingár köhög, a szeme félig lecsukódik, szerintem mindjárt elájul, de inkább, mint hogy kinyírják. A nyakkendős is meglök, olyan durván, hogy elesek, nem hiába öklözte ő a cingárt, és nem a társa, van benne erő. Rossz szögben esek, rá az amúgy is szar csípőmre, de nem érdekel, alig érzem. Megvárom, hogy visszaforduljanak a cingárhoz, aztán gyorsan felugrok, és most a nyakkendősnek megyek neki, gyere akkor, te fasz, üssél meg engem is. – Hagyjál már, bazmeg! – a nyakkendős lerázna magáról, de nem tud, kapaszkodok a nyakába, most legszívesebben megfojtanám, a nyaka köré tekerném a nyakkendőjét, legyen szép, puccos hulla. A másik végre elengedi a cingárt, csórikám le is nyaklik a járdára, már ahhoz sincs ereje, hogy összegörnyedjen, csak hever, mint egy darab fa. Sikítani kéne, hátha arra kijön valaki a kocsmából, nemtom, eddig miért nem jöttek, talán a kocsmáros már becsukja a fülét, ha balhé van, a főnököm úgy szokta. A nyakkendős addig táncol, míg muszáj vagyok elengedni, ő meg visszakézből lebasz egy kurva nagy pofont, hirtelen nem kapok levegőt, lüktet a képem, nincs annyi púderem otthon, hogy ezt eltakarjam. A bűzös fickó is emeli a karját, nem akar kimaradni a jóból, de a keze hirtelen megáll a levegőben, és eldől, mint egy zsák. Még mindig kába vagyok, alig látom, mi történik, csak annyit, hogy a nyakkendős is eldől, a bűzös viszont feltápászkodik, és fejjel nekiront a… kinek? A cingár nem lehet, az alacsonyabb, és amúgy se tér magához egyhamar, szegény. Az arcomra szorítom a kezem, hogy szűnjön a lüktetés, és bámulom, ahogy egy vékony, fekete ruhás alak tiszta erőből rugdossa a nyakkendőst, aki nyöszörögve fekszik a földön. Rúgja a hasát, a lábát, még a fejét is, a nyakkendős vére a járdára fröccsen, valami lágy részt találhatott el a szöges bakancs. A bűzös holtsápadtan nézi, mozdulni se mer, asszem, legszívesebben halottnak tettetné magát, de mikor a nyakkendős már nem is nyöszörög, csak fekszik, mint a rongy, a fekete alak feléje fordul. Lassan mozog, meg se szólal, kurva para az egész, mintha egy bosszúálló árnyék lenne, mi a fasz van az árnyékokkal mostanában. A fickó hirtelen lehajol hozzám, és odanyújtja a kezét, hogy felsegítsen, jé, észre se vettem, hogy megint a földön kötöttem ki. Belekapaszkodok az ujjaiba, hagyom, hogy felhúzzon, és az arcába akarok nézni, de nem tudok: fekete Zorro-maszk van a szemén. Na, jó, amekkora frászt kaptam, nem csoda, hogy meghülyültem, mi az istent keresne itt Zorro?! Pedig akárhogy nézem, ő az, vagyis valaki Zorro-ruhában, fekete köpenyben, csak a csizma helyett óriási bakancs van rajta. Zorro elengedi a kezem, aztán laza mozdulattal hatalmasat rúg a bűzösbe is, pedig az már esdekel, hogy ne bántsa, de mintha meg se hallaná, úgy látszik, szereti használni a bakancsát. Bár az előbb még én is legszívesebben kinyírtam volna őket, most megsajnálom a bűzöst, végül is ő csak tartotta a cingárt, de hiába próbálom megfogni Zorro karját, hogy hagyja abba, rugdalja tovább. Has, láb, mellkas, fej, egyik rúgás a másik után, a bűzös először hangosan zokog, aztán egyre halkabban, és végre fröccsen a vér is, Zorro erre várt, boldogan beletapicskol a bakancsával, aztán újra rám néz. A fejével a cingár felé bök, aki még mindig öntudatlanul fekszik, hirtelen nem értem, mit akar, de nem is magyarázkodik, csak – haljak meg – meglebbenti a köpenyét, és elrohan a vágóhíd felé.
Frissítve: 2019.05.11. 22:26

Vörös István versei

Publikálás dátuma
2019.05.11. 12:23

Új oltás fékez Új oltás fékez kórt miköztünk, a jól átgondolt gondolat, mi elmismásol sok közös bűnt, és túlzott büszkeséget ad. De, hogy mire, azt nem is érted, az öntudatod stíröli, a szomszéd házból jönnek érted kérdőívet kitölteni, hogy legyen nemzeti világunk. Hagyd az emberi jogokat! Arra mindenki régen ráunt, kell egy központi gondolat, a hűség Istenhez, hazához, és mindaz, amit mondanak. A megalkuvás meghatároz, így áraztad be önmagad. Lógatják orruk a híreknek légfrissítőjét kedvelők. Minden hazugságot élveznek, ülnek a komputer előtt. Bentről éget egy nagy zabálás, kint őrzött lelkiismeret, hogy nem használják, persze hálás. Tudás, mit fájlba mentenek. S mint a dervis, ki a romvárosnak üvölti ima hangjait, most annyiféle szabályt hoznak, betartatásuk szétszakít egy törvénytisztelő emberre, és egyre, kire örökül jut tíz parancsolat. Semerre nem fut innen, nem menekül. Ezért bízom. Vihogva unlak, jövőnk. A többség most kivár. Hitelhatárnapok ragyognak, s a jog lakásodból kiver. A jogfosztottság békessége, mint füstízű popcorn, sivár. A lázadásnak nincsen vége. De ki ellen, s főként, kivel? Beletörődés Az ember elfogadja a nyomort, csak enyhüljön néha kicsit. Ebben az állatokkal osztozik. Ha visszanéz, régen mi volt, látja egy biztonságos élet nyomait. Az ember elfogadja a nyomort, mi néha bosszant, néha megvadít, az életén megalkuvás tiport, ebben az állatokkal osztozik. Nem magát vádolja. A kort! De szégyenkezik egy kicsit. Az ember elfogadja a nyomort, és akárkit megrészegít az elbukás, e furcsa sport. Ebben az állatokkal osztozik, letaglózzák, ő felsikolt. A társadalom szétesik. Az ember elfogadja a nyomort, ebben az állatokkal osztozik. A kudarc és  a siker dala Jövünk és besétálunk egymás életébe, elvisszük más elől a nőt, a munkát, de nem mondjuk a végén, hogy megérte, hiába győzködjük őt, hogy megértse – ő szeretett volna lenni a győztes inkább. Jövünk és besétálunk egymás életébe, felét hidd el a sikerünkről, felét ne, mert egyik élet sem más, mint valóság, de nem mondjuk a végén, hogy megérte, már nem kapaszkodhatunk semmilyen reménybe, az örömünk nem több, mint amit csak halott lát. Jövünk és besétálunk egymás életébe, míg nem leszünk a kudarcokkal körbevéve, hogy hogy kell győzni rajtunk, mindenhol megosztják. De nem mondjuk a végén, hogy megérte, bár nem cserélnénk sorsunk másik szenvedésre. Az előre megírt út is lehet szabadság. Jövünk és besétálunk egymás életébe, de nem mondjuk a végén, hogy megérte. Zöld rend Legkevésbé se anarchia kéne, s a túl nagy rend meg végleg rémitő. Ez minden zűrzavarból megítélhető. Ne pusztulás legyen a történelem vége – de megfékezni nincs már sok idő. Legkevésbé se anarchia kéne, egy jobb felé vivő erő, s egy hang, mi arról is beszélne (ez minden zűrzavarból megítélhető, mert épp a jót taszítja rögtön félre), hogy az hogyan kivitelezhető. Legkevésbé se anarchia kéne, a baj esélye néha széditő! Olyasmi, hogy az önkorlátozás megérje. Ez minden zűrzavarból megítélhető: Csökkentsd igényeid felére, a régi dolgokat is vedd elő! Legkevésbé se anarchia kéne, ez minden zűrzavarból megítélhető.
Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 22:28

Ugyanaz pepitában - Adam LeBor és a menekülthullám

Publikálás dátuma
2019.05.11. 11:21

Fotó: Draskovics Ádám
Adam LeBor majd' húsz évig tudósított mértékadó lapokat a világ legforróbb történéseiről, és közben írt nyolc tényirodalmi kötetet. Gondolhatnánk, a valóságnál nincs se megrázóbb, se eredetibb, az angol újságíró mégis regényírásba fogott. Nem minden hatás nélkül, már megvették a Magyarországon játszódó krimitrilógiájának megfilmesítési jogait. A Nyolcadik kerület írójával a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk migránsokról, cigányokról, nemzeti öntudatról, Brexitről.
A történet 2015-ben, az európai menekültkrízis robbanásig feszült időszakában, a Keleti-aluljáróban kezdődik. Az azóta eltelt események mennyire lepték meg?  Az európai politikai eseményeket nem igazán szeretem kommentálni, a migránsválság csak egy háttér volt a detektívregényhez, aminek a története érdekelt. De a 2015-ös év kétségkívül fordulópont volt. Amikor ott álltam az események közepében a Keletinél, tudtam, hogy történelmet látok. A határok összeomlottak, nem volt senki, aki kézben tartotta volna a folyamatokat. Biztos voltam abban, hogy mindez jó néhány évre meghatározza a politika arculatát. Az események nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában újfajta kérdéskört vetítettek előre, a nemzeti identitástudat kérdését. A migrációs válság csupán katalizátora volt az eseményeknek. A nemzeti öntudatra adott válaszok sokfélék.  A baloldal úgy, ahogy van, sok országban elvetette a nemzeti identitástudatot mint létező fogalmat. Ezt a politikai palettán tátongó űrt azonnal elfoglalták a jobboldaliak és a konzervatívok. Amikor ott álltam a Keletinél, egy korombeli férfi a lányomhoz hasonló korú kislánnyal aludt egy kartonpapíron. Érző emberként a lelkem adott erre választ, együttérzést ébresztett a látvány. De újságíróként kérdések tolultak a fejembe: honnan jöttek, mit akarnak, merre tartanak? Visszatérve a kérdéshez: a következmények még mindig kibontakozóban vannak. De az események gyökerei visszamutatnak a migránsválság előtti időkbe, mert még senki sem definiálta, milyen az egészséges nemzeti öntudat. A baloldaliak rohannak a kérdés elől. Nagy-Britanniában, ahol a Brexit tartja lázban az országot, a munkáspártiak és a liberálisok – nem mindenki, de a többség – lenézéssel, rasszizmusváddal tekint a kilépés mellett szavazókra. Azért kérdeztem európai politikáról, mert két éve megnyilatkozott Brexit-ügyben…  Támogatója voltam a kilépésnek. És mind a mai napig az?  A Brexit komplikáltabb, mint gondoltuk. Néhány hónapja volt egy lehetőségünk, háromszor szavazott a parlament, és a képviselők azt mondták: „nem, nem, soha”. A Keletinél tudtam, hogy történelmi a pillanat. A Brexitnél ez a történelmi pillanat elillant. Egyre többen gondolják úgy, hogy ha nem működik, akkor menjünk tovább. Megpróbáltuk, nem ment. Említette a baloldal menekülését a nemzeti öntudat kérdése elől. Nem érzi úgy, hogy a jobboldali pártok viszont populizmussal közelítik meg ezt a fogalmat, s ezen keresztül a migrációs krízist?  Nem szeretnék a magyar belpolitikáról beszélni. Krimit írtam, aminek csak a kiindulópontja a migrációs krízis. A regény alapja valós esemény, amit hitelesen ábrázol. Milyen kihívást jelentett ettől a magyar valóságtól elemelni, például szociáldemokrata kormányzás idejére tenni a történetet?  Slobodan Milošević életrajzának megírása utána kezdtem regényeket írni. Tisztán láttam, hogy a Miloševićet a hatalomból elmozdító mozgalom belülről szerveződött. Utána ugyanaz folytatódott pepitában, ugyanazok maradtak más leosztásban. Ez adta az ötletet. Ami Szerbiában megtörtént, arról el lehet képzelni, hogy megtörténhet Magyarországon is. Abban volt tudatosság, hogy a szélsőjobboldali emlékezetű magyar csendőrség és a kommunista állambiztonsági szolgálat is megjelenik a regényben? Ez valamiféle egyensúlyozásnak tűnik.  Nem volt tudatos. A csendőrség és az állambiztonság is egy kibontakozó történet eleme. A sztori egy cigány nyomozóról szól, akinek megvannak a maga konfliktusai, főleg, mert a testvére nyakig benne van a törvénytelenségekben. Magyarországon hajlamosak az emberek túlértelmezni a dolgokat. Ez egy egyszerű detektívtörténet. Azért írtam, hogy az emberek kézbe vegyék a könyvet, és élvezzék. Nem volt háttérgondolatom. Kovács Baltazár nyomozó rokonszenves karakterén is látszik, hogy szerethető kultúrát ismert meg a cigányságban. Mit gondol e kisebbség elfogadottságáról? Tudja, hogy Magyarországon a bevándorlási válság előtt – lényegében és sokak számára sajnos – a cigányok voltak a migránsok?  A magyarországi és a kelet-közép-európai cigányság sorsa sok hasonlóságot mutat, hiszen évszázadok óta kirekesztettségben élnek. A környező országokban és itt is láttam törekvéseket arra, hogy ezt a többgenerációs elzártságot megszüntessék. Ha kizárnak a társadalomból, akkor védekezési mechanizmusokat fejlesztesz ki magadnak. Az egyik legjobb védekezési mechanizmus az, hogy „első a család”. Megrendülve olvastam, hogy a magyarországi cigányság deportálásakor még a németek sem tudták szétszedni a cigány családokat, ezért külön táborokat kellett létrehozni számukra Auschwitzban. A cigány családok alapvetően matriarchálisak, az anya a család lelke, de egyre több lány szeretne karriert építeni, és ez ütközik a hagyományos szerepelvárásokkal. Ezt a konfliktust kibontottam a második részben (ez a kötet áprilisban jelent meg Nagy-Britanniában – B. T.), amikor Baltazár húga, a galé­riát működtető Flóra kerül előtérbe. Hogyan gyűjt anyagot a regényeihez, a cigányság megismeréséhez például?  Újságíróként sok cikket írtam a cigányságról nemcsak Magyarországon, hanem Szlovákiában és Csehországban is. Mindig gyűjtök anyagot, de nem túl sokat, hogy hozzá tudjam adni a saját képzeletemet is. Érdekes történetmorzsákra lehet bukkanni. Ha például egy cigány asszony meglengeti a szoknyáját egy férfi feje fölött, ez az egyik legnagyobb megaláztatás. Ezek az apró dolgok teszik életszerűvé a történetet. Harminc országban dolgozott külpolitikai újságíróként. Mi az izgalmasabb, a tényszerű tudósítás vagy egy képzelt világ megalkotása?  Az életem megváltozott, ma már nagyon kevés újságírói feladatot vállalok, sokkal nagyobb kihívás számomra a regényírás, mindemellett sokat dolgozom szerkesztési tanácsadóként Londonban. Szeretem feszegetni a korlátaimat, így tudok fejlődni. A regényírás érdekel most, és kielégít. Amúgy is át kell adnunk a stafétabotot, megtettük, amit meg kellett, jöjjenek a fiatalok. Napilapos, hetilapos újságírás, tényirodalom-írás után szépirodalommal foglalkozom, aztán jöhet a tévé. Ön, ahogy mesélte, mindig jó érzéssel, könnyű léptekkel száll le a repülőről Ferihegyen. Eközben százezrek mennek el innen nehéz szívvel, a jobb és nyugodtabb élet reményében Magyarországról. Mit gondol, miért nem tudjuk „rendesen szeretni” ezt az országot?  A legnagyobb tisztelettel mondom, hogy a magyarok talán túl sokat tekintenek befelé, túl sokat aggódnak, és sokkal ritkábban néznek kifelé és élvezik azt, ami körülöttük van. Azt látom, hogy egyre többen szeretik Budapest rendkívül gazdag kulturális és pezsgő éjszakai életét, és vidéken is tapasztalom a fejlődést. Kik a legkedvesebb szerzői, s vannak-e magyarok köztük?  Alan Furst a kedvencem, aki a második világháború előtti időkről ír kémtörténeteket. Mindig szerepeltet magyar karaktereket, egy arisztokratát vagy egy gyönyörű nőt. A kedvenc költőm Radnóti Miklós, szeretem Márai Sándor és Pálóczi Horváth György regényeit. Mostanában Faludy György Pokolbéli víg napjaim című kötetét olvasom, megrázó és kiváló alkotás.

„A magyarok túl sokat aggódnak, és sokkal ritkábban élvezik azt, ami körülöttük van.”

Adam LeBor

író, újságíró, stílusoktató és szerkesztési tanácsadó. 1961-ben született Londonban. A The Independent és a The Times munkatársaként a helyszíneken követte végig a kommunista rendszerek összeomlását és a balkáni háborúkat 1991-től. Több mint harminc országban dolgozott, írt a The Economist, Financial Times, a The New York Times és a Monocle hasábjain. Nyolc tényirodalmi műve közül a magyarul is olvasható Alvó számlák (Hitler’s Secret Bankers) című könyvét Orwell-díjra is jelölték. Hat regénye közül magyarul elsőként a Budapest Protokollt (2010) olvashatta a közönség. Új trilógiájának első része, a Nyolcadik kerület a Kossuth Kiadó gondozásában, Antóni Csaba fordításában a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg. Eddig tizennégy nyelvre fordították le könyveit. Adam LeBor idejét megosztva dolgozik Londonban és Budapesten, magyar feleségével és családjával.

Szerző