Vörös István versei

Publikálás dátuma
2019.05.11. 12:23

Új oltás fékez Új oltás fékez kórt miköztünk, a jól átgondolt gondolat, mi elmismásol sok közös bűnt, és túlzott büszkeséget ad. De, hogy mire, azt nem is érted, az öntudatod stíröli, a szomszéd házból jönnek érted kérdőívet kitölteni, hogy legyen nemzeti világunk. Hagyd az emberi jogokat! Arra mindenki régen ráunt, kell egy központi gondolat, a hűség Istenhez, hazához, és mindaz, amit mondanak. A megalkuvás meghatároz, így áraztad be önmagad. Lógatják orruk a híreknek légfrissítőjét kedvelők. Minden hazugságot élveznek, ülnek a komputer előtt. Bentről éget egy nagy zabálás, kint őrzött lelkiismeret, hogy nem használják, persze hálás. Tudás, mit fájlba mentenek. S mint a dervis, ki a romvárosnak üvölti ima hangjait, most annyiféle szabályt hoznak, betartatásuk szétszakít egy törvénytisztelő emberre, és egyre, kire örökül jut tíz parancsolat. Semerre nem fut innen, nem menekül. Ezért bízom. Vihogva unlak, jövőnk. A többség most kivár. Hitelhatárnapok ragyognak, s a jog lakásodból kiver. A jogfosztottság békessége, mint füstízű popcorn, sivár. A lázadásnak nincsen vége. De ki ellen, s főként, kivel? Beletörődés Az ember elfogadja a nyomort, csak enyhüljön néha kicsit. Ebben az állatokkal osztozik. Ha visszanéz, régen mi volt, látja egy biztonságos élet nyomait. Az ember elfogadja a nyomort, mi néha bosszant, néha megvadít, az életén megalkuvás tiport, ebben az állatokkal osztozik. Nem magát vádolja. A kort! De szégyenkezik egy kicsit. Az ember elfogadja a nyomort, és akárkit megrészegít az elbukás, e furcsa sport. Ebben az állatokkal osztozik, letaglózzák, ő felsikolt. A társadalom szétesik. Az ember elfogadja a nyomort, ebben az állatokkal osztozik. A kudarc és  a siker dala Jövünk és besétálunk egymás életébe, elvisszük más elől a nőt, a munkát, de nem mondjuk a végén, hogy megérte, hiába győzködjük őt, hogy megértse – ő szeretett volna lenni a győztes inkább. Jövünk és besétálunk egymás életébe, felét hidd el a sikerünkről, felét ne, mert egyik élet sem más, mint valóság, de nem mondjuk a végén, hogy megérte, már nem kapaszkodhatunk semmilyen reménybe, az örömünk nem több, mint amit csak halott lát. Jövünk és besétálunk egymás életébe, míg nem leszünk a kudarcokkal körbevéve, hogy hogy kell győzni rajtunk, mindenhol megosztják. De nem mondjuk a végén, hogy megérte, bár nem cserélnénk sorsunk másik szenvedésre. Az előre megírt út is lehet szabadság. Jövünk és besétálunk egymás életébe, de nem mondjuk a végén, hogy megérte. Zöld rend Legkevésbé se anarchia kéne, s a túl nagy rend meg végleg rémitő. Ez minden zűrzavarból megítélhető. Ne pusztulás legyen a történelem vége – de megfékezni nincs már sok idő. Legkevésbé se anarchia kéne, egy jobb felé vivő erő, s egy hang, mi arról is beszélne (ez minden zűrzavarból megítélhető, mert épp a jót taszítja rögtön félre), hogy az hogyan kivitelezhető. Legkevésbé se anarchia kéne, a baj esélye néha széditő! Olyasmi, hogy az önkorlátozás megérje. Ez minden zűrzavarból megítélhető: Csökkentsd igényeid felére, a régi dolgokat is vedd elő! Legkevésbé se anarchia kéne, ez minden zűrzavarból megítélhető.
Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 22:28

Ugyanaz pepitában - Adam LeBor és a menekülthullám

Publikálás dátuma
2019.05.11. 11:21

Fotó: Draskovics Ádám
Adam LeBor majd' húsz évig tudósított mértékadó lapokat a világ legforróbb történéseiről, és közben írt nyolc tényirodalmi kötetet. Gondolhatnánk, a valóságnál nincs se megrázóbb, se eredetibb, az angol újságíró mégis regényírásba fogott. Nem minden hatás nélkül, már megvették a Magyarországon játszódó krimitrilógiájának megfilmesítési jogait. A Nyolcadik kerület írójával a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk migránsokról, cigányokról, nemzeti öntudatról, Brexitről.
A történet 2015-ben, az európai menekültkrízis robbanásig feszült időszakában, a Keleti-aluljáróban kezdődik. Az azóta eltelt események mennyire lepték meg?  Az európai politikai eseményeket nem igazán szeretem kommentálni, a migránsválság csak egy háttér volt a detektívregényhez, aminek a története érdekelt. De a 2015-ös év kétségkívül fordulópont volt. Amikor ott álltam az események közepében a Keletinél, tudtam, hogy történelmet látok. A határok összeomlottak, nem volt senki, aki kézben tartotta volna a folyamatokat. Biztos voltam abban, hogy mindez jó néhány évre meghatározza a politika arculatát. Az események nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában újfajta kérdéskört vetítettek előre, a nemzeti identitástudat kérdését. A migrációs válság csupán katalizátora volt az eseményeknek. A nemzeti öntudatra adott válaszok sokfélék.  A baloldal úgy, ahogy van, sok országban elvetette a nemzeti identitástudatot mint létező fogalmat. Ezt a politikai palettán tátongó űrt azonnal elfoglalták a jobboldaliak és a konzervatívok. Amikor ott álltam a Keletinél, egy korombeli férfi a lányomhoz hasonló korú kislánnyal aludt egy kartonpapíron. Érző emberként a lelkem adott erre választ, együttérzést ébresztett a látvány. De újságíróként kérdések tolultak a fejembe: honnan jöttek, mit akarnak, merre tartanak? Visszatérve a kérdéshez: a következmények még mindig kibontakozóban vannak. De az események gyökerei visszamutatnak a migránsválság előtti időkbe, mert még senki sem definiálta, milyen az egészséges nemzeti öntudat. A baloldaliak rohannak a kérdés elől. Nagy-Britanniában, ahol a Brexit tartja lázban az országot, a munkáspártiak és a liberálisok – nem mindenki, de a többség – lenézéssel, rasszizmusváddal tekint a kilépés mellett szavazókra. Azért kérdeztem európai politikáról, mert két éve megnyilatkozott Brexit-ügyben…  Támogatója voltam a kilépésnek. És mind a mai napig az?  A Brexit komplikáltabb, mint gondoltuk. Néhány hónapja volt egy lehetőségünk, háromszor szavazott a parlament, és a képviselők azt mondták: „nem, nem, soha”. A Keletinél tudtam, hogy történelmi a pillanat. A Brexitnél ez a történelmi pillanat elillant. Egyre többen gondolják úgy, hogy ha nem működik, akkor menjünk tovább. Megpróbáltuk, nem ment. Említette a baloldal menekülését a nemzeti öntudat kérdése elől. Nem érzi úgy, hogy a jobboldali pártok viszont populizmussal közelítik meg ezt a fogalmat, s ezen keresztül a migrációs krízist?  Nem szeretnék a magyar belpolitikáról beszélni. Krimit írtam, aminek csak a kiindulópontja a migrációs krízis. A regény alapja valós esemény, amit hitelesen ábrázol. Milyen kihívást jelentett ettől a magyar valóságtól elemelni, például szociáldemokrata kormányzás idejére tenni a történetet?  Slobodan Milošević életrajzának megírása utána kezdtem regényeket írni. Tisztán láttam, hogy a Miloševićet a hatalomból elmozdító mozgalom belülről szerveződött. Utána ugyanaz folytatódott pepitában, ugyanazok maradtak más leosztásban. Ez adta az ötletet. Ami Szerbiában megtörtént, arról el lehet képzelni, hogy megtörténhet Magyarországon is. Abban volt tudatosság, hogy a szélsőjobboldali emlékezetű magyar csendőrség és a kommunista állambiztonsági szolgálat is megjelenik a regényben? Ez valamiféle egyensúlyozásnak tűnik.  Nem volt tudatos. A csendőrség és az állambiztonság is egy kibontakozó történet eleme. A sztori egy cigány nyomozóról szól, akinek megvannak a maga konfliktusai, főleg, mert a testvére nyakig benne van a törvénytelenségekben. Magyarországon hajlamosak az emberek túlértelmezni a dolgokat. Ez egy egyszerű detektívtörténet. Azért írtam, hogy az emberek kézbe vegyék a könyvet, és élvezzék. Nem volt háttérgondolatom. Kovács Baltazár nyomozó rokonszenves karakterén is látszik, hogy szerethető kultúrát ismert meg a cigányságban. Mit gondol e kisebbség elfogadottságáról? Tudja, hogy Magyarországon a bevándorlási válság előtt – lényegében és sokak számára sajnos – a cigányok voltak a migránsok?  A magyarországi és a kelet-közép-európai cigányság sorsa sok hasonlóságot mutat, hiszen évszázadok óta kirekesztettségben élnek. A környező országokban és itt is láttam törekvéseket arra, hogy ezt a többgenerációs elzártságot megszüntessék. Ha kizárnak a társadalomból, akkor védekezési mechanizmusokat fejlesztesz ki magadnak. Az egyik legjobb védekezési mechanizmus az, hogy „első a család”. Megrendülve olvastam, hogy a magyarországi cigányság deportálásakor még a németek sem tudták szétszedni a cigány családokat, ezért külön táborokat kellett létrehozni számukra Auschwitzban. A cigány családok alapvetően matriarchálisak, az anya a család lelke, de egyre több lány szeretne karriert építeni, és ez ütközik a hagyományos szerepelvárásokkal. Ezt a konfliktust kibontottam a második részben (ez a kötet áprilisban jelent meg Nagy-Britanniában – B. T.), amikor Baltazár húga, a galé­riát működtető Flóra kerül előtérbe. Hogyan gyűjt anyagot a regényeihez, a cigányság megismeréséhez például?  Újságíróként sok cikket írtam a cigányságról nemcsak Magyarországon, hanem Szlovákiában és Csehországban is. Mindig gyűjtök anyagot, de nem túl sokat, hogy hozzá tudjam adni a saját képzeletemet is. Érdekes történetmorzsákra lehet bukkanni. Ha például egy cigány asszony meglengeti a szoknyáját egy férfi feje fölött, ez az egyik legnagyobb megaláztatás. Ezek az apró dolgok teszik életszerűvé a történetet. Harminc országban dolgozott külpolitikai újságíróként. Mi az izgalmasabb, a tényszerű tudósítás vagy egy képzelt világ megalkotása?  Az életem megváltozott, ma már nagyon kevés újságírói feladatot vállalok, sokkal nagyobb kihívás számomra a regényírás, mindemellett sokat dolgozom szerkesztési tanácsadóként Londonban. Szeretem feszegetni a korlátaimat, így tudok fejlődni. A regényírás érdekel most, és kielégít. Amúgy is át kell adnunk a stafétabotot, megtettük, amit meg kellett, jöjjenek a fiatalok. Napilapos, hetilapos újságírás, tényirodalom-írás után szépirodalommal foglalkozom, aztán jöhet a tévé. Ön, ahogy mesélte, mindig jó érzéssel, könnyű léptekkel száll le a repülőről Ferihegyen. Eközben százezrek mennek el innen nehéz szívvel, a jobb és nyugodtabb élet reményében Magyarországról. Mit gondol, miért nem tudjuk „rendesen szeretni” ezt az országot?  A legnagyobb tisztelettel mondom, hogy a magyarok talán túl sokat tekintenek befelé, túl sokat aggódnak, és sokkal ritkábban néznek kifelé és élvezik azt, ami körülöttük van. Azt látom, hogy egyre többen szeretik Budapest rendkívül gazdag kulturális és pezsgő éjszakai életét, és vidéken is tapasztalom a fejlődést. Kik a legkedvesebb szerzői, s vannak-e magyarok köztük?  Alan Furst a kedvencem, aki a második világháború előtti időkről ír kémtörténeteket. Mindig szerepeltet magyar karaktereket, egy arisztokratát vagy egy gyönyörű nőt. A kedvenc költőm Radnóti Miklós, szeretem Márai Sándor és Pálóczi Horváth György regényeit. Mostanában Faludy György Pokolbéli víg napjaim című kötetét olvasom, megrázó és kiváló alkotás.

„A magyarok túl sokat aggódnak, és sokkal ritkábban élvezik azt, ami körülöttük van.”

Adam LeBor

író, újságíró, stílusoktató és szerkesztési tanácsadó. 1961-ben született Londonban. A The Independent és a The Times munkatársaként a helyszíneken követte végig a kommunista rendszerek összeomlását és a balkáni háborúkat 1991-től. Több mint harminc országban dolgozott, írt a The Economist, Financial Times, a The New York Times és a Monocle hasábjain. Nyolc tényirodalmi műve közül a magyarul is olvasható Alvó számlák (Hitler’s Secret Bankers) című könyvét Orwell-díjra is jelölték. Hat regénye közül magyarul elsőként a Budapest Protokollt (2010) olvashatta a közönség. Új trilógiájának első része, a Nyolcadik kerület a Kossuth Kiadó gondozásában, Antóni Csaba fordításában a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg. Eddig tizennégy nyelvre fordították le könyveit. Adam LeBor idejét megosztva dolgozik Londonban és Budapesten, magyar feleségével és családjával.

Szerző

Triceps: Anyám copfja

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:05

Fotó: Fortepan
Anyám 1951 áprilisában copfba fonja a haját, és nem gondol arra, hogy négy év múlva kisfiút szül egy férfinak, aki hamarosan elhagyja, örökre. Nem gondol arra, hogy „kíméletlen emberharcos” lesz belőle, kétszeres Októberi Díjas, aki megízleli a magány és a kínhalál minden stációját. Nem tud semmit arról sem, hol és mikor él. Állnak Pista bátyával az oroszlámosi fényképész lencséje előtt, komoly, szinte szomorú tekintettel, varratott szövetzakóban, kihajtott nyakú, fehér ingben, szorosan egymás mellett, mint két reményvesztett Engel. Mutti derékig érő, koromfekete haja két copfba fonva, de csak a bal látszik, kifut lenn a fotóból. Nagyon szépek. Mit sem sejtenek még az eljövendő világ könnyed fazonigazításairól. Pedig, zajlik az élet, nem is akárhogyan: szerveződik az „önigazgatású szocializmus”, amikor ők, a két „deklasszált elem”, már nem járhatnak gimnáziumba. Gizit cipésznek taníttatják, Pistát műszerésznek. Mutti majd kitör, Batya behajol – lesz még minden: kitüntetés, börtön, csupasz kavicsok az Adria partján. Keményen különbséget kell tenniük a jugoszláv to je život (ez az élet) és tvoj je život (tiéd az élet) között… Nagyapám Morloch Anton, sváb kőműves és parasztember, akit kitagadnak tehetős középgazda famíliájából, mert elveszi szegény nagyanyámat, a magyar Nagy Matildot. Évekig vándorol a Délvidéken, amíg a család utolsó előtti szálláshelyére, Oroszlámosra érkezik. Kevés földet vesz a Podlokány határban, és csendesen gazdálkodik. 1952-ben egy sváb, aki túlélte a partizánok boszniai lágerét, okosan teszi, ha meghúzza magát. Ezért a Tata és a Nagyi két gyermekükkel 1957-ig itt laknak, majd végleg Szabadkára települnek. Oroszlámos (Banatsko Aranđelovo) akkoriban 3133 lakosú bánsági falu, a magyar–szerb–román hármas határ közelében. A fennmaradt legenda szerint az 1003 körül erre táborozó Csanád vezérnek álmában oroszlán jelent meg, innen származik a neve. Csanád a Marosváron talált görög apátot és tíz szerzetest itt telepítette le, és Szent György tiszteletére monostort alapított számukra. Mindenesetre nyomorult egy hely, máig: szegénység, igénytelenség, világvége kocsma. Sem monyostor, sem oroszlány. Nálunk nem volt „családi legendárium” – nem beszéltünk a múltról, életünket az évszakok változásai irányították. Nagyapáék tavasszal búzát és kukoricát vetettek, nyáron gyümölcsöt szedtek és árultak a piacon, ősszel szőlőt szüreteltek, bort élesztettek, télen sült krumplit meg tököt ettünk, és Tata felolvasta a Nagy Indiánkönyvet. Még Bibliánk sem volt, csak egy kapcsos zsoltároskönyv, amit Ómama tízévesen kapott, és 1889. április hó 17-től írták bele szálkás kézírással, fekete tintával a lakodalmak, születések és temetések évszámait. Ezért én most csak anyám hajáról tudok írni. A színe fakó, és már régen nincs befonva, mire megismerem. Hetedikben elcsenem L’Oréal hajlakkját, és szigorúan oldalra választott sérómat, penge tetűsétánnyal, vastagon lefújom vele. Így megyek a Kizúr István Elemi Iskola tornatermébe, az első táncos délutánra, Olaszból hozott, harántcsíkos rövid ujjú ingemben, aminek plasztikcipzárját többen megcsodálják. A Led Zeppelin dübörög szalagos magnóról, megdöbbenek: nem ismerem ezt a zenét, nem tudok rokizni, nem tudom, de megmarad bennem egy érzés. Mutti leérettségizik a szabadkai egészségügyi iskolában, munka mellett végzi nappalin a két évet. A lányosztály úgy dönt, hogy mindenki daueroltassa be a haját, és ugyanabban a bizsu nyakláncban fényképezkedjen a tablóra. Anyámat bosszantja a snassz és személytelen külső, de nincs más választása. Megbocsátó tekintettel néz 1971-be, pedig a fotó minőségi, és a hangulat, általában, derűs. Csak a frizura túl perfekt, és a fény eszméletlen. Hazautazok Pestről minden hónap végén, hozom a szennyes ruhát, viszem a kosztot. A második évet végzem a bölcsészkaron, és már nem mutatom meg az indexemet, mert a tanulmányi átlagom 4,57-ről 3,9-re esett vissza. Mutti nem kéri számon, csak elhiszi, amit mondok, amit hazudok. Te leszel, Lacikám, az első diplomás a családban – mondja, és a mellemet összeszorítja a szégyen. Nézd csak, van egy ősz hajszálam. Kihúzod? Mosolyog, negyvenéves. Kihúzom, mosolygok, húszéves vagyok. Kevés a pénzünk, kell az egyetemre, ezért a Mutti aranyat csempész Triesztből. A banda vezetője Kis Zoli haverom nagymamája, aki minden vámost ismer. Zoli anyja, Ilona néni frizernő, maszek fodrászatot tart, eldugva a házuk udvarában. Számító, kikapós nőcske, aki nem szeret kockáztatni, de néhány olcsó, 14 karátos ékszerért cserébe hónapokig mossa, vágja, tupírozza anyám haját. Akkoriban a hidrogénszőke a divatos. Anya ötvenévesen teljesen megőszül, de nem ez a legszörnyűbb. Rákot kap, a kemoterápia után kihullik a haja. Leoperálják a fél mellét, szinte teljesen kopasz. A barátnői parókákat ajándékoznak neki: van közöttük barnásszőke, szőkésbarna, vöröses. Egyik sem tetszik neki, nem szereti feltenni őket. Együtt kávézunk, megbeszéljük az utolsó onkológiai eredményeket. Kánikula van, próbálok vidám lenni. Vedd le, Mutti, azt a hülye parókát, úgysem látja senki – mondom neki. Megigazítja, és régi barátsággal rám nevet: Nem azért viselem, mert szégyellem, hanem mert növesztem. Hogy majd megint befonhassam…
Szerző