Horváth Eve versei

Publikálás dátuma
2019.05.11. 17:16

Horváth Eve 1984-ben született, Nagykanizsán. Végzős hallgató az ELTE bölcsészkarán. Első kötete Konzol címmel jelent meg az idén.
Halvajárók Az ember van. S a legjobb, ha önmagán dolgozik. Flashmob minden lelki robbanás. Élünk a természet szerint. Az ember van. Egyedül is, ha nincsen lelki társ. Majd támasza lesz a Semmi és a távozó identitás. Az ember van. S azt hiszi, hogy minden róla szól. Nem kérdez soha többé, csak zsigerből válaszol. Barátját is leköpné. Az ember van. És tudja, hogy a halál is létezik. Mégis áthazudja a jelent, holott az élet épp ez itt. Nem tudja mit jelent. Az ember van. Kipróbál, elront és megjavít. Szórja és magába zárja féltett magvait. Bizalmatlan a jóra.   vedlik a nyár szombat reggel az elnyújtott alvás után álomba visszaesések mint egy hathatós drogba a kávé – mint éltető dogma – cigivel a gangon segít hiányoddal újra szembesülni épp amikor visszatérsz mint elzárt csapokba a víz vagy pulzus a csuklón még mindig lesújtva – bunkón –, bámulok magam elé miből is állok én amikor ennyied részem te vagy mi ez a gazdagság ami túlcsordul személyemen befogadni is esélytelen – mégis – fogyhatatlan élet szeptember, verőfényes, kaparó torok sorsjegyeink mind nyeretlenek állok itt a parton – veled – megijeszt a hullám last minute esős balatoni nap – retró nyaralóban megy a pingpong a labda a hálóban akad borszagú nevelőapa neveletlen szervái nem sikerülnek – az ablakon bedohog a szél faredőny kopottan ütögeti vissza a tegnapi fürdőruha csupa víz szemben a lángosos ásít mi nemsokára hazautazunk bőröndben a naptej – szívrohamként húz el a gyors a miénk lassú vicinális – vár a lakótelepi szeptember vonalas füzetében a szó el a tájak és el a múlt feledésbe merül a hajó
Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 22:24

A hehemadár hívása

Publikálás dátuma
2019.05.11. 14:57

Fotó: AFP/Lemage
Bolaño írásművészete számomra az idegenségével hódít. Egyfelől olyan valóságból merít az általa teremtett világokhoz, mely teljességgel ismeretlen, s ezért nemegyszer viszolyogtatóan gyanús előttem. Dél- és Közép-Amerika történelme, erőszakos rezsimjei, társadalmai, az ott élők szokásai, nyomora és vidámsága, a földrajzi területek nevei, elhelyezkedésük, kulturális emlékezete, irodalma, szereplőinek nevei is olyannyira fehér foltok a tájékozottságom (tájékozatlanságom) mezején, hogy nemegyszer egy másik bolygón játszódó sci-fi érzetét keltik bennem. Más világ, ahová, mint egy kémlelőnyíláson keresztül, a könyveit olvasva pillanthatok be. (Van tehát mit pótolnom olvasottság terén, szó se róla!) Másfelől az a szemlélet is kifordít a saját világomból, ahogy a szerző az irodalom, a regény, az elbeszélések felé közelít, pontosabban, ahogy meg(re)formálja őket. Ez a szürreális, „eleje-közepe-vége nincs folyam”-elv, ami jóval túlterjed a köteteinek (csak technikailag záró) fedelein. És akkor még csak két, felületi (felületes) – kulturális és szerkezeti – szempontot emeltem ki. Amik persze jelentős módon gátjai az egyes szövegrészek dekódolásának. Ám a vakfoltok ellenére is hatnak a művei: a saját értetlenségem hüvelyezve izgalmat keltenek, és újabb és újabb kötetek olvasására ösztönöznek, vagy éppen újraolvasásukra. Nincs ez másképp a Szülőföld címmel, magyarul frissen kiadott könyvvel sem, pedig a 2666 és A science fiction szelleme után nem voltam biztos abban, hogy ez az érdeklődés fenntartható. Előbbi az erőszak borzalmainak ábrázolása, utóbbi a kaleidoszkópszerű kaotikusságként érzékelt mivolta miatt váltott ki bennem ellenérzéseket – egyben, lásd fenn, heveny kíváncsiságot. Bolaño hagyatékából, újságkivágások, fecnik, kéziratok, merevlemezek, file-ok sokaságából kibányászott szöveg(ek). (Reszlik?) Három futam: Szülőföld, Cowboysírok és Francia horrorkomédia címszavak alatt. Hogy összetartoznak? Lehetséges. Össze lehet olvasni őket, kétségtelenül, ha nem is egyszerűen. Még az is lehet, hogy több kézirat is felbukkan később, ami melléjük rendelhető. Önmagukban, külön-külön is nehéz értelmezni őket, együttesen nemkülönben. És lehet, nem is szükséges, mert csupán fércművek – a nagy kiadási lázban. Ráadásul, ahogy Bolano összes műve – erre az előszó is rávilágít –, ezek is tűnhetnek más művek kitépett oldalainak, meg (nem) írt fejezeteinek, vázlatoknak, a szereplőik más művekben is feltűnnek akár a 2666-ban, akár a Távoli csillagban, A Harmadik Birodalomban vagy a Vad nyomozókban, netán az Éjszaka Chilében címűben. ­(Borges- és Calvino-rajongók előnyben.) Ha mégis komolyan vesszük a kötetet, kompozíciót, a legkézenfekvőbb olvasat, hogy ez valami szellemi-geográfiai táptalaj- (szülőföld) leltározó gyűjtemény, ami magyarázná a későbbi eseményeket, műveket, gondolatokat Bolaño vagy alteregói (Rigoberto Belano, Arturo Belano) esetében. De éppígy ennek a kifigurázása is lehetséges: hogy például a mozikban művészfilmekre maszturbáló kezdő, chilei-mexikói költő verssorai semmiféle összefüggésben nincsenek a műélvezet eme megnyilvánulásával. Vagy hasonló módon a lokálhéró zseni Cherniakovski/Victor Díaz később a gyermekszerv-kereskedelemben lesz érdekelt. (Rimbaud-effekt?) Műfajilag is (önéletrajz, levelek, sci-fi, gyászbeszéd, elő­adás, álomleírás, beszámoló stb.), történetileg is annyira sokféle, szétágazó és többnyire „elnyelt”, befejezetlen, valahová, ki tudja, merre tartók a szálak, hogy befogadni is nehéz, elveszejt olvasóként. Talán a Francia horrorkomédia a legkönnyebben megközelíthető darab – engem témájánál fogva J. J. Abrams és Doug Dorst S. – Thészeusz hajója című remekművére emlékeztet –: egy napfogyatkozást követő éjszaka szürreális telefonbeszélgetése a szürrealizmusról. A forradalmat előkészítő Földalatti Szürrealista Csoport megalakulásáról, működéséről. (Ami persze önreflexió is egyben a Bolaño vezette infrarealista irodalmi csoportra.) A tizenhét éves fiatal, kötet nélküli költő, Diodoro Pilon mielőtt egy világvégi telefonfülke kagylóját a füléhez szorítaná, hogy feltételezhetően Párizs katakombáiból kapjon kalózhívást és felkérést a csatlakozásra, az erdőn áthaladva a hehemadár kacagására figyel föl. Ami mintha másokon nevetne, netán önmagán. Vagy csupán párt keres, esetleg ki akarja ontani valaki belét… Egy „öreg mókamester” a fák ágainak rejtekén. Na, valahogy ez tűnik a leginkább eltaláltnak a szerzői/elbeszélői pozíció beazonosításához, mert ha hihetünk a titokzatos telefonálónak, „minden regény, nem a regénnyel, nem a szöveget tartalmazó könyvvel kezdődik (…) Első lapjai egy másik könyvben vannak, egy sikátorban, ahol meggyilkoltak valakit, vagy egy madárnál, amely egy csapat játszó gyereket figyel, akik ugyanakkor nem látják őt”. (202. o., kiemelés tőlem – horner) És ezek után az olvasói helyzetünk sem kérdéses. (Ford. Kutasy Mercédesz, Jelenkor, 2019. 215 o.)
Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 22:25

Kalapos Éva Veronika: F mint

Publikálás dátuma
2019.05.11. 12:43

Részlet az Ünnepi könyvhétre megjelenő regényből
Az ótvar kocsma előtt, ahova Bita néha be szokott ugrani, három ember áll, két alacsony meg egy magas, cuppognak, amikor elmegyek előttük, kicsit jólesik, bár tudom, hogy mindenkinek cuppognának, akinek melle van. Átbaktatok a járdaszigetre a megállóhoz, de rögtön hátrakapom a fejem, mikor a csávók elkezdenek ordibálni. Először olyan, mintha utánam kurjongatnának, de egymással van bajuk, nem hallom, min megy a feszkó, csak a kia­bálást. Fasza, hogy nincs itt senki rajtam kívül, pedig le kéne állítani őket, láttam én már olyat, hogy valakit újra kellett éleszteni egy kocsmai verekedés után. Most már lökdösik is egymást, vagyis a két kicsi a nagyot, az meg hiába magasabb náluk, cingár, mint az ujjam, tessék, már neki is esett a kocsmafalnak, jó nagy seb lesz a fején hátul. Úgy kéne tenni, mintha észre se venném, mégis kimegyek a járdaszegély szélére, és a sötétbe bámulok. A két kicsi most a falhoz szorítja a nagyot, az egyik a gyomrába vág ököllel, de nem hagyja összecsuklani, csak üti, üti, mintha bele akarná passzírozni a falba. Én többet nem nézem szó nélkül, hogy valakit vernek, leugrom a járdaszegélyről, átrohanok az úttesten, és teljes erőből nekirontok az egyik alacsony pasinak, annak, amelyik tartja a cingárt, míg a másik csépeli. Tiszta mocsok a ruhája, érzem az ujjaim alatt meg a szagán, meglepetten fordul meg, a szájából is dől a dögszag. Arrébb lök, mire a másik is felém fordul, ez sokkal normálisabban néz ki, ingben van meg nyakkendőben, ami kicsit meglazult az ütések alatt. A cingár köhög, a szeme félig lecsukódik, szerintem mindjárt elájul, de inkább, mint hogy kinyírják. A nyakkendős is meglök, olyan durván, hogy elesek, nem hiába öklözte ő a cingárt, és nem a társa, van benne erő. Rossz szögben esek, rá az amúgy is szar csípőmre, de nem érdekel, alig érzem. Megvárom, hogy visszaforduljanak a cingárhoz, aztán gyorsan felugrok, és most a nyakkendősnek megyek neki, gyere akkor, te fasz, üssél meg engem is. – Hagyjál már, bazmeg! – a nyakkendős lerázna magáról, de nem tud, kapaszkodok a nyakába, most legszívesebben megfojtanám, a nyaka köré tekerném a nyakkendőjét, legyen szép, puccos hulla. A másik végre elengedi a cingárt, csórikám le is nyaklik a járdára, már ahhoz sincs ereje, hogy összegörnyedjen, csak hever, mint egy darab fa. Sikítani kéne, hátha arra kijön valaki a kocsmából, nemtom, eddig miért nem jöttek, talán a kocsmáros már becsukja a fülét, ha balhé van, a főnököm úgy szokta. A nyakkendős addig táncol, míg muszáj vagyok elengedni, ő meg visszakézből lebasz egy kurva nagy pofont, hirtelen nem kapok levegőt, lüktet a képem, nincs annyi púderem otthon, hogy ezt eltakarjam. A bűzös fickó is emeli a karját, nem akar kimaradni a jóból, de a keze hirtelen megáll a levegőben, és eldől, mint egy zsák. Még mindig kába vagyok, alig látom, mi történik, csak annyit, hogy a nyakkendős is eldől, a bűzös viszont feltápászkodik, és fejjel nekiront a… kinek? A cingár nem lehet, az alacsonyabb, és amúgy se tér magához egyhamar, szegény. Az arcomra szorítom a kezem, hogy szűnjön a lüktetés, és bámulom, ahogy egy vékony, fekete ruhás alak tiszta erőből rugdossa a nyakkendőst, aki nyöszörögve fekszik a földön. Rúgja a hasát, a lábát, még a fejét is, a nyakkendős vére a járdára fröccsen, valami lágy részt találhatott el a szöges bakancs. A bűzös holtsápadtan nézi, mozdulni se mer, asszem, legszívesebben halottnak tettetné magát, de mikor a nyakkendős már nem is nyöszörög, csak fekszik, mint a rongy, a fekete alak feléje fordul. Lassan mozog, meg se szólal, kurva para az egész, mintha egy bosszúálló árnyék lenne, mi a fasz van az árnyékokkal mostanában. A fickó hirtelen lehajol hozzám, és odanyújtja a kezét, hogy felsegítsen, jé, észre se vettem, hogy megint a földön kötöttem ki. Belekapaszkodok az ujjaiba, hagyom, hogy felhúzzon, és az arcába akarok nézni, de nem tudok: fekete Zorro-maszk van a szemén. Na, jó, amekkora frászt kaptam, nem csoda, hogy meghülyültem, mi az istent keresne itt Zorro?! Pedig akárhogy nézem, ő az, vagyis valaki Zorro-ruhában, fekete köpenyben, csak a csizma helyett óriási bakancs van rajta. Zorro elengedi a kezem, aztán laza mozdulattal hatalmasat rúg a bűzösbe is, pedig az már esdekel, hogy ne bántsa, de mintha meg se hallaná, úgy látszik, szereti használni a bakancsát. Bár az előbb még én is legszívesebben kinyírtam volna őket, most megsajnálom a bűzöst, végül is ő csak tartotta a cingárt, de hiába próbálom megfogni Zorro karját, hogy hagyja abba, rugdalja tovább. Has, láb, mellkas, fej, egyik rúgás a másik után, a bűzös először hangosan zokog, aztán egyre halkabban, és végre fröccsen a vér is, Zorro erre várt, boldogan beletapicskol a bakancsával, aztán újra rám néz. A fejével a cingár felé bök, aki még mindig öntudatlanul fekszik, hirtelen nem értem, mit akar, de nem is magyarázkodik, csak – haljak meg – meglebbenti a köpenyét, és elrohan a vágóhíd felé.
Frissítve: 2019.05.11. 22:26