Erős vágyódás a teremtésre

Publikálás dátuma
2019.05.12. 10:23

Fotó: Lakos Gábor
Szólista szakmunkásokat akarnak képezni nagy mennyiségben, nem pedig egymásra figyelő muzsikusokat – jellemzi a magyar iskolai zeneoktatást Paár Julianna, aki zeneterapeutaként is inkább a sikerélmény elérésére és annak élményszerű közösségi megosztására helyezi a hangsúlyt a pszichés problémák eloszlatása mellett.
Mik a leggyakoribb tévképzetek, „félrehallások” a zeneterápiával kapcsolatban? Ha zeneterapeutaként mutatkozom be, a „nem tudom, hova tenni ezt a foglalkozást”-arckifejezés mellett leggyakrabban némi riadtság tükröződik az emberek tekintetében. A terápia szó megijeszti őket, rögtön betegségekre gondolnak, a terápiák iránt pedig általában nagy az ellenállás, hiszen senki sem szeretne kiszolgáltatott helyzetbe kerülni egy betegség során. A közösségi média információáradata révén is rendkívül sok fals, felszínes hír kering a zeneterápia kapcsán, a legtöbben úgy hiszik, pusztán zenehallgatásról van szó, ami köztudott, hogy jó hatással van a közérzetünkre. És nem így van? Ha számomra kellemes zenét hallgatok, akár egy koncerten, tényleg jobb állapotba kerülök – ám a koncerten nincs velem a zeneterapeuta, nem duruzsolja a fülembe, mire figyeljek. Az egyik módszer, az úgynevezett receptív zeneterápia, mely során a hallgatott zene által keltett hatásokat dolgozzuk fel, a másik az aktív, ahol mi magunk hozunk létre egy zenei folyamatot. Széles a skála, hol jelenhet meg a zene és a zeneterapeuta a megelőzés és rehabilitáció terén – az alkalmi vagy ismeretterjesztő workshopoktól kezdve egészen a fókuszált terápiás folyamatokig. A zeneterápia – a zenei tevékenységek bevonásával végzett – főként lelki – egészségmegőrzés, betegségmegelőzés, teljeskörű életvitel-segítés – egy szakember, terapeuta körültekintő munkájával tud teljessé válni: hogy kísérje-vezesse a klienst a folyamat különféle fázisaiban. Milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy zeneterapeutának? Értenie kell a zene nyelvén, nem árt, ha jól tud zenélni és át kell látnia a zene rendszerét. Az sem hátrány, ha más művészeti ágakban is otthonos, mert esetenként kombináljuk a zenehallgatást mozgással, ahogy a zenés festés sem ritka. Emellett tisztában kell lennünk a zene pszichére gyakorolt hatásaival is. Ezek szerint a páciensnek sem árt, ha jó a füle, vagy rendelkezik művészi hajlammal? Nincsenek ilyen elvárások. Az aktív zeneterápián, ahol az alkotás folyamatára helyezzük a hangsúlyt, arra kérjük például a résztvevőket, improvizáljanak egy hangszeren. Ettől sokszor megriadnak, azt hiszik, valami virtuóz jazzszólóra gondolunk, de nem így kell elképzelni. Olyan hangszerekkel dolgoznunk, amiket mindenki meg tud szólaltatni, mindenféle előképzettség nélkül. A hangszerparkot még a neves német zeneszerző, Carl Orff álmodta meg: az ütemhangszerek, a xilofonok, metalofonok, sokféle zörgők-csörgők, zajkeltők, dobok és a dallamhangszerek, a szanszula, a kalimba megszólaltatása már önmagukban zenei élményt is tud nyújtani. Miközben nem ez a cél – a zene itt eszköz az önkifejezésre, a különféle problémák feldolgozására. Nézzük a problémákat! Miért keresik fel általában? A leggyakrabban társas kapcsolati, vagy pszichés problémák miatt, illetve azért, hogy az önismeretük elmélyedhessen. Sokan a múltbéli traumáik feldolgozása miatt fordulnak hozzám, mert ezekből eredeztetik a későbbi kapcsolati, érzelmi elhangolódásaikat vagy egzisztenciális sikertelenségeiket. Vannak, akik az életüket szeretnék jobban strukturálni, a kommunikációs készségüket fejleszteni. Gyermekterápiáim során főleg a nehezebben szocializálódókat segítettem megnyílni, a zenei folyamatok által, a szociális kapcsolódás irányába. Miért a zenés megoldást választják, miért nem mennek el egyszerűen egy pszichiáterhez? Sokszor nehéz szembenézni önmagunkkal. Nagyon szoros együttműködésben dolgozom mentálhigiénés szakemberekkel, minden olyan esetben, ami megkívánja ezt a hátteret, pszichiáterrel és pszichológussal egyaránt. Ettől függetlenül nem mindenki szeretné a problémáját kifejezetten „orvosi mederbe” terelni, ahogy ezt korábban már érintettük. Másfelől a zenéhez mindenki kapcsolódik így vagy úgy, ha másként nem, erős vágyódása van a zenére vagy más művészeti folyamatban való részvételre. Az emberek érzékelik, hogy a különféle művészeti tevékenységek mennyire felszabadító hatással vannak rájuk, miközben a többség munkája, amivel a mindennapokban foglalkozik, nem az alkotó tevékenységről szól. Nagyon ritkán találkoznak a hétköznapi életben a saját reprodukciós képességeikkel, hogy teremtenek, alkotnak, kreálnak valamit. Az ilyen jellegű vágyaikat viszont művészetterápiás keretek között megélhetik. Ez pedig kihatással lesz a mindennapi életükre is: magabiztosabbak lesznek, jobban kommunikálnak, az önismeretük is javul – az alkotás sikerélményén túl sokkal olajozottabban működnek az életben. Milyen zenével operál? Abszolút személyfüggő. Én személy szerint szeretek a magyar népzenével dolgozni, mert hiszek a zenei anyanyelv fontosságában. A gyerekek esetében a zenei és a beszédfejlődés gyönyörűen támogatja egymást. A magyar népzene legkisebb korosztályt megcélzó rétege pedig kiváló eszköz ehhez: ölbeli játékok, népi gyerekdalok, különféle mondókák. De felnőtt terápiára is vittem már népdalokat – ám egy zene csak akkor tud terápiás hatással lenni, ha a résztvevő tud vele azonosulni. A kamaszok foglalkozásán a minimál technótól a legkeményebb metálzenei műfajokig minden előfordul. Ha ez az egyetlen kapcsolódási lehetőségem velük, zeneterapeutaként kutyakötelességem mindenféle zenére nyitottnak lenni, függetlenül a személyes érdeklődésemtől. Mikor számít gyógyultnak a páciens? Zeneterapeutaként nem gyógyítunk, hanem kísérünk. Ez nem egy pirula, amit ha bekapunk, rögtön jól is leszünk. Lassú, hosszú folyamat – hiszen fizikailag, mentálisan, pszichésen szeretnénk jobbá tenni az életünket, ez nem egyik pillanatról a másikra történik. Általános az 5-30 foglalkozásos terápia, de volt már másfél éves terápiás ívem is. A terápián résztvevő a terapeutával mindig kitűz egy célt, ahová szeretne eljutni. Ha elérik, azt már nevezhetjük gyógyulásnak, sikernek. Évtizedes probléma a magyar iskolai zeneoktatásban, hogy ezek a fenti sikerek, élmények egyáltalán nem jönnek létre a gyerekekben. Inkább feszültséget generálnak a kottaolvasással, szolmizációval, nemszeretem zenékkel. Várható itt valami változás végre? Optimista vagyok e téren, azt hiszem, a fordulat küszöbén járunk már, egyre több a haladó szemléletű zenetanár, akik az élményalapú oktatásban gondolkodnak. Mert hát elég visszás, hogy Kodály országában a kodályi alapelveket sokszor a szlogenek szintjén hangoztatják, a valóságban meg egyáltalán nem alkalmazzák azokat. Kodály 4. osztályig nem is javasolja a zeneelméletet, a zenét közösségi szituációban, élményként kellene szerinte is átadni, akár együtténeklés vagy hangszeres játék során. Ezzel szemben nálunk a zeneoktatás individualista szemléletű: szólista szakmunkásokat akarnak képezni nagy mennyiségben, nem pedig egymásra figyelő muzsikusokat! Pedig annak a valószínűsége a legkisebb, hogy valaki egyedül fog előadóként megjelenni a színpadon. Láthatóan a zenetanárok is kimerültek, hogy is tudnának élményt közvetíteni, amikor ők sem tudnak feltöltődni? A zenére nem célként, hanem eszközként kell tekinteni: lehetőségként, hogy általa a gyerekek magukról meséljenek, és azt élményszinten osszák meg másokkal. +1 kérdés Májusban jelenik meg az első önálló lemeze, Ön mit mesél és oszt meg magáról, és mindez kapcsolódik-e a zeneterápiához? Közel húsz lemezen közreműködtem már mint frontember vagy vokalista, de ez az első olyan zenei produktum, amit én hoztam létre. És igen, szorosan kapcsolódik a zeneterápiás tevékenységemhez. Az életem azon szakaszán járok, mikor kétgyermekes édesanyaként a gyerekek állnak a mindennapjaim középpontjában, a jelenlegi zeneterápiás foglalkozásaim is a gyerekekre és a szüleikre fókuszálnak. Így a kisfiam ihletésére született Kerekerdő című album is olyan gyereklemez, aminek valójában a család a célközönsége, hiszen egy gyerek soha nem önállóan hallgat zenét. Ahogy az Össze-Hangoló zeneterápiás szemléletű foglalkozásaimon is, a mese keretű lemezen is az a célom, hogy a gyerekek mellett a szülők is minőségi zenei élményt kapjanak.

Paár Julianna

Énekes, zeneterapeuta, zenetanár a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett népi énekes, zenetanár szakokon, majd az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karán tanult zenepszichológiát. 2017 decemberében a zeneterápia lehetőségeiről tartott előadást A holnap bűvöletében című TEDxYouth@Budapest konferencián. Korábban tagja volt a Tárkány Művek világzenei formációnak, jelenleg a Bazseva (népzenekar), a Nana Vortex (nép- és világzene) és a Dalinda (női a’capella trió) együttesekben énekel. Budapesten él, két kisgyerek édesanyja.

A Csillaghegyi Közösségi Ház zenés-táncos foglalkozásán a kisgyerekek és szüleik is felszabadultan mondókáznak-játszanak, tapsolnak, énekelnek Paár Julianna zeneterapeuta és Csiki Gergely néptáncpedagógus vezetésével, a Kortárs Népzenei Társulat muzsikusai kíséretével. A ritmikus-ütemes foglalkozás során egy titokzatos bőrönd is kinyílik, s belőle hangszereket, csörgőt, rázogatnivalót ragadhatnak ki a csöppségek. Így lesz kerek – az erdővel együtt – a mesés délelőtt.

Szerző
Témák
zene terápia

Túlélők reflektorfényben: hogy időben kiderüljön, ha baj van

Publikálás dátuma
2019.05.12. 09:55

A világ Trónok harca-lázban ég – ami most jól jön a stroke vagy agysérülés utáni rehabilitációra szoruló betegeknek is, hiszen a sorozat egyik sztárja, a kétszeres agyvérzéstúlélő Emilia Clarke épp értük kampányol. Magyarországon Szentesi Éva író igyekszik elérni, hogy a nők tudatosabbak legyenek, időben kiderüljön, ha baj van, és így kevesebben haljanak meg méhnyakrák miatt.
„Mikor már úgy tűnt, minden gyerekkori álmom valóra válik, majdnem elvesztettem a józan eszem és az életem” – így kezdi vallomását Emilia Clarke brit színésznő, a Trónok harca sárkánylovagló Dae­nerys Targaryenje, kétszeres agyvérzéstúlélő. A New Yorkerben megjelent őszinte vallomásban beszél arról, hogy 2011-ben két agyi aneurizmával (verőértágulat) is meg kellett küzdenie. „Emlékszem a sziréna hangjára, a mentőre, arra, hogy valaki azt mondja, gyenge a pulzusom… Később kiderült: életveszélyes stroke-ot kaptam, elszakadt egy aneurizma. Akkor végezték el az első agyműtétet. Huszonnégy éves voltam” – írja Emilia Clarke. A színésznő a műtét után elviselhetetlen fájdalommal ébredt, nem tudta a saját nevét, és rettegett az affázia (beszédzavar) állandósulása miatt. Végül felépült, de a haláltól való félelem, a fájdalmak megmaradtak. 2013-ban újabb műtétekre volt szüksége egy másik aneurizma miatt, ám akkor – az első, sikertelen beavatkozás után – már egy komolyabb, koponyán keresztüli agyműtét várt rá. Ezután még nehezebb volt a rehabilitáció. „Voltak napok, amikor nem akartam élni” – emlékszik vissza a színésznő. Évekkel a történtek után úgy döntött, ideje megtörni a csendet, ezért kampányt indított, hogy az agysérültek és ­stroke-osok a kórház elhagyása után is megfelelő támogatást kapjanak.

A stroke nem válogat

„Nem mindenki képes arra, hogy teljesen felépüljön, de úgy gondolom, mindenkinek elérhetővé kell tenni a legjobb mentális és fizikai rehabilitációt, hogy önmagához képest a lehető legjobb gyógyulási eredményt érje el” – írja a brit színésznő az általa alapított jótékonysági szervezet, a SameYou honlapján. A szervezet célja, hogy a kórház elhagyása után a fiatal felnőttek azonnali rehabilitációt kaphassanak, elősegítsék a szakápolóképzés fejlesztését és támogassák a klinikai kutatásokat. A Trónok harca sztárja okosan használja ki a sorozat népszerűségét: az adományozók között játékot hirdetett, a nyertes barátaival és vele nézheti meg a sorozat záró epizódját, és természetesen a szállásáról is gondoskodnak. Egyelőre nem tudni, hogy mennyi pénzt gyűjtöttek össze, de az biztos, hogy a betegek hálásak minden segítségért. „Bárkinek a fejében lehet egy vele született aneurizma, ami kezdetben kisebb mértékű. Minél jobban kitágul, annál veszélyesebb. Az egy centiméteres aneurizmák esetében már komoly kockázata van az agyvérzésnek, ilyenkor katéteres elzárással kell kezelni a beteget” – mondja Szapáry László, a Magyar Stroke Társaság elnöke, egyetemi docens. De nem csak aneurizma okozhat panaszokat. A szakember megjegyezte: a 45 év alatti korosztályban gyakori, hogy fiatalkori betegség miatt kap valaki stroke-ot, például azért, mert alvadékonyabb a vére. Magyarországon évente 30 ezer stroke-os beteget kell kezelni, és meglehetősen visszafogott otthoni segítséget kapnak az állami szociális ellátástól, akik túl vannak a kórházi rehabilitáción. Akiknek az állapota már nem javítható, rosszak a hosszú távú túlélési esélyeik. Általában a belgyógyászati osztályokra kerülnek és az egyéb szövődményekbe, például tüdőgyulladásba vagy valamilyen kórházi fertőzésbe halnak bele. Emiatt is magas a stroke halálozási aránya az országban. Dénes Zoltán, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet agysérültekkel foglalkozó osztályának vezetője sok fiatalt kezel, évente 50-60 negyven év alatti, zömében közlekedési balesetben megsérült felnőttet látnak el az osztályon. „A baleseti agysérültek vagy a stroke utáni betegek rehabilitációja eltérhet a fiatalabbak és idősebbek esetében. A rehabilitáció célja egy idősebb embernél, hogy önállóan el tudja látni magát, járóképessé váljon. Egy fiatal esetében az is fontos, hogy munkaképes lesz-e, és ha igen, akkor vissza tud-e térni korábbi munkájához, vagy védett munkakörben lesz alkalmazható, esetleg segítségre szorul. Egy agyi érkatasztrófa esetén súlyos tünetek alakulhatnak ki, mint a féloldali bénulás, a felépülés több hónapig, fél évig is eltarthat, de a tünetek akár egy életre megmaradhatnak. Ilyenkor is fontos a megfelelő rehabilitáció”– mondja Dénes Zoltán, aki szerint maradandó fogyatékosság esetén nehéz helyzetbe kerülhet a család, ráadásul a fiatal stroke-osok rehabilitáció utáni segítésével kevés szervezet foglalkozik. Nem csak külföldön igyekszenek színészek és médiaszemélyiségek ismertségüket egy-egy betegcsoport segítésére használni. Szentesi Éva író, újságíró, rákellenes aktivista, kétszeres méhnyakráktúlélő szinte az első diagnózistól kezdve nyíltan és kendőzetlenül őszintén beszélt a betegségéről. Az elmúlt hat évben számtalan előadást tartott, több tízezren követik a közösségi médiában, és folyamatosan próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy a méhnyakrák egy lassú lefolyású, igenis jól kezelhető daganat – már ha időben felismerik. Sokaknál azonban túl későn derül ki, és a kezelés ellenére Magyarországon évente 500 nőt veszít el a családjuk a betegség miatt.  

„Ennyire fiatalon nem lehetek rákos”

„Én ugyan rendszeresen jártam szűrésre, de az orvosom félrediagnosztizált, hiába mentem el nőgyógyászhoz – az akkor már egyébként is előrehaladott állapotomat –, nem vette észre. Méhszájsebként diagnosztizálta a tumort, és azt kezelte. Sokan kérdezték, hogy miért nem pereltem be vagy írtam le nyilvánosan a nevét. Valójában akkor nem volt időm sem energiám másra, mint hogy a betegséggel harcoljak és a gyógyulásra koncentráljak” – meséli Szentesi Éva. A kemoterápiát már a diagnózis másnapján elkezdték, ő pedig akkor írta az első bejegyzését a rákról. „Őszintén meglepett a diagnózis, arra gondoltam egyfolytában, hogy ennyire fiatalon nem lehetek rákos. Elkezdtem sorstársakat keresni, és megdöbbentem azon, mennyien vagyunk. Az járt a fejemben, hogy valami hibádzik ebben a rendszerben, ha ilyen sokan és ennyire fiatalon megbetegszenek. Az első bejegyzések célja emiatt tisztán a figyelemfelkeltés volt” – emlékszik vissza Éva. Mára nemcsak a méhnyakrákra, hanem annak egyik gyakori kiváltó okára, a humán papilloma vírusra (HPV) is próbálja felhívni a figyelmet. Ez a szexuális úton terjedő betegség gyakran tünetmentes, és sokan évekig nem is tudják, hogy fertőzöttek. Több típusa is felelős a méhnyakrák kialakulásáért, de okolható a végbél-, a hímvessző- és a fej-nyaki rákok kialakulásáért is. Létezik ellene oltás, ez azonban messze nem véd minden magas kockázatú fajta ellen, ezért is fontos a szűrése, ami nem térítésmentes az állami ellátás keretein belül sem, általában 8000 forintot kell fizetni a vizsgálatért. Pedig a HPV-t jelenleg nem lehet gyógyszerrel kezelni, az immunrendszernek kell legyőznie a vírust, ami akár évekbe is telhet. 

Amíg beteg volt, nem irigyelték

„Egy kutatócsoport öt éven keresztül dolgozott egy, a nők számára otthon is elvégezhető (10 ezer forintba kerülő – szerk.), részben magyar fejlesztésű HPV-teszten, most velük készítünk egy rákedukációs kampányt. Vannak, akik nem is tudnak a betegségről, ezért fiataloknak is tartok előadásokat a témákban. Sokan szeretik azt hangoztatni, hogy a mai gyerekeket nem érdekli semmi, de ez nem igaz, csak meg kell találni hozzájuk a hangot. Márpedig, ha rájuk tudunk hatni, akkor később kevesebb lesz a beteg. Ahhoz, hogy elérjük őket egyenesebben és nyersebben kell felhívni a figyelmet arra, hogy ez igenis egy népbetegség, a világon a negyedik vezető halálok” – mondja. Sokan támadják Szentesi Évát amiatt, hogy „túl sokat beszél a betegségéről”. Ezzel kapcsolatban azt mondja: „mindenkinek joga van nem olvasni. Aki nem ezt teszi, az valószínűleg úgy érzi, arra a pár pillanatra több lesz attól, ha beszól. Amíg beteg voltam persze nem voltak ilyen hangok, ha valaki elesett, nincs mit irigyelni rajta. De ha meg­gyógyul, és elkezdenek figyelni rá az emberek, az már kiválthat irigységet. Ezekkel pedig nem foglalkozom. Megyek előre, csinálom a dolgom, és segítek, akinek tudok” – szögezi le az író, aki mára már tünetmentes, aktívan sportol és mindent megtesz azért, hogy másoknak is legyen esélye a túlélésre.

Amerikában sok híresség évtizedek óta nyíltan beszél az állapotáról, és ezzel is igyekszik felhívni a figyelmet egy-egy súlyos, akár gyógyíthatatlan betegségre. Michael J. Fox, a Vissza a jövőbe sztárja például közel harminc éve él a Parkinson-kór árnyékában. Alapítványt hozott létre, mely a betegséget kutatja és a különböző terápiákat vizsgálja. Lady Gaga énekes- és színésznő is őszintén és nyíltan beszélt betegségéről, a fybormialgiáról, a központi idegrendszert érintő betegségről, amit nehéz diagnosztizálni, mivel könnyen összekeverhető más betegségekkel, de állandó fájdalmat okoz, és gyógyíthatatlan.

Szerző

Heti abszurd: A Túró Rudi DNS-e

Azt mondja egy kormánykritikus értelmiségi (nem a köz)rádióban, hogy nem esik pánikba. Várjuk ki, mit szavaz majd a parlament az Akadémiáról (na, mit?), várjuk ki, mit tesz a Petőfi Irodalmi Múzeum­mal mint új hatalmi kultúrközponttal a kormány (vajon mit?), mi­után totális hatalmat szerzett a politikai életben, a gazdaságban, a médiapiacon, s most éppen a kultúrában készül erre. Mintha az utóbbi kilenc évben mást sem tettünk volna, mint hogy kivártunk. Mintha nem azt suttogtuk volna magunkban, hogy pokolba a hisztivel, ezt már csak nem tehetik meg. Aztán megtették. Megtettek minden elképzelhetetlent, mert ami egy demokratikus rendszerben lehetetlen, az az orbáni illiberális–kereszténydemokratában nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükségszerű. Minél mélyebbre hatol a társadalom totális átalakításában az autoriter logika, annál kevésbé ismeri fel a közönség a sok „kis” megszokott hazugság mögött a totális hazug­ságot, mert napról napra kiszolgáltatottabb rabja a hatalom rendszerének. Nincs kedve derülni annak, aki kicsit is magasba szállva tekint le erre a kilenc évre, a magánnyugdíjpénztárak kifosztásától a devizahitelesek sarcáig, a 2015-ös budapesti humanitárius válsághelyzet európai hazugságától az Akadémia autonómiájának felszámolásáig, az Erős Európát! 2010-es jelszavától a „brüsszeli szatócsboltig”, ahonnan csak a pénztárgép kilibbenő csilingelése érdekelte a mai Karmelita kolostort. (Ez is abszurd.) Nincs kedvünk derülni, annyi itt a fonák, hogy fel sem tűnik a tenyeres. Hozzászoktunk. A hajdani Lúdas Matyi hasábjairól „hülyeség!” felkiáltással alighanem kidobták volna, mondjuk a Túró Rudit ebédként egy MOL-kútnál majszoló kormányfő fényképét, amely bejárta a netet, s amely a „népbarát miniszterelnök” képét volt tán hivatott erősíteni, ha egyszer a közönség nagy része még mindig az aszketikus életet élő vezéren nosztalgiázik. Nesztek, hát itt van a posztmodern aszkéta, aki miután elvtársával, Salvini olasz belügyminiszterrel megtekintette az Európát védő nyúlfarknyi gyodát, s a röszkei magaslesről távcsővel megleste a migránsok nyomait, hazafelé, Szatymazon, konvojával letapadt egy Túró Rudi erejéig. S ha bokros teendői nem szólítják a Karmelita kolostorba, tán még ma is ott nézegeti magában elmélyülten a sztaniol pöttyeit. Atyaúristen, mekkorát tévedünk, ha úgy gondoljuk, ilyen egyszerű a kép! Mert közben Bernard-Henri Lévy francia filozófus, akit a közelmúltban szó szerint kávéval megetetett a miniszterelnök, budapesti látogatása után a Le Point-ban leírta beszélgetését Orbán Viktorral. Lévy persze ugyanabban a kórban szenved, amiben Európa jó része, hogy mielőtt megszelídítené az Európát marcangoló illiberális vadat, előbb megpróbál szót érteni vele. Hogy ez abszurd várakozás, tudhatjuk onnan, amit Lévy közzétesz. Hogy a kormányfő azt mondta magáról: „Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az euró­paiak között. Európa DNS-e vagyok, annak az őrzője.” Na most, tessék a két képet egymásra vetíteni, s megpillantani ­Európa DNS-ét, amint a maga rögvalóságában egy benzinkútnál Túró Rudit majszolva őrzi a földrészt. Az értelmiségi erre azt mondja a rádióban: a kormányfő eszét vesztette. Akinek kedve van derülni, hát tegye. Nekünk nincs.
Szerző
Témák
Heti abszurd