Minden hír online elérhető, de mintha csak a tőzsde, a pénzcsinálás volna valóban hatékony. Népirtás, környezetpusztítás történhet meg anélkül, hogy a világ beleborzongana. Hogy élte meg a Jamuna-folyó katasztrófáját?
Globalizált világunkban „senki sem különálló sziget”, minden mindennel összefügg. A mi természetesnek tűnő fogyasztói szokásaink hatással lehetnek több ezer kilométerrel odébb élő milliók életére. A Jamuna-folyó vizének például a 97 százalékát elterelik a Himalája lábánál, és a kiszáradt folyómederbe szennyvizet engednek vissza. Mindebből a rizsföldek profitálnak, de az itt megtermelt terményt Amerikába, a Közép-Keletre és Európába exportálják. A kiváló minőségű indiai rizs, különösen a basmati vásárlásával tudtunkon kívül hozzájárulunk egy természeti katasztrófához. A rizsexport zsíros biznisz, a kereskedőkön kívül a politikusoknak is sok lecsorog a profitból. Mindenkinek a fantáziájára bízom, milyen hatékonysággal vetik bele magukat a probléma megoldásába.
Mióta követi a Jamuna történetét?
Huszonhat éve jártam ott először, és a helybéliekhez hasonlóan én is megfürödtem benne. Amikor évről évre visszatértem, egyre szembeötlőbbé vált a víz minőségének a romlása, a vízinövények és az állatok pusztulása, a fertőző betegségek riasztó mértékű elszaporodása, aminek 1999-ben én is áldozatul estem. Amikor hat éve elkezdtem előkészíteni a filmet, már tudtam, hogy baj van, de fogalmam sem volt arról, hogy mekkora. Többnyire én is csak a film készítése alatt, az abban szereplő és a folyó pusztulásának a nyomába eredő hat fiatallal együtt értettem meg, hogy ez a világ egyik legnagyobb környezeti katasztrófája. Arra a felismerésre sem voltam felkészülve, hogy 80 millió ember szisztematikus megmérgezéséért, csecsemők, gyerekek haláláért közvetve én is felelős vagyok.
Milyen reményei lehetnek a helyzet megváltoztatására?
Független filmrendezőként abban láttam a feladatomat, hogy feltárjam az összefüggésrendszert, összerakjam a mozaikdarabokat, s egy megrendítő, ugyanakkor inspiráló történeten keresztül megmutassam őket. Főszereplőknek tudatosan nem kívülálló szakértőket választottam, hanem olyan vidéki gyerekeket és fiatalokat, akiknek a mindennapjai szorosan összefonódnak a Jamunával, akik számára a folyó ügye élet-halál kérdés. Így a néző nemcsak a tényeket ismeri meg, hanem a személyes sorsokon keresztül azok hatását is mind fizikai, mind érzelmi szinten. Az ellopott folyót már több országban mutatták be sikerrel filmfesztiválokon, rendezvényeken, több díjat is nyert. Örömmel tapasztaltam, hogy a közönség Kalkuttában, Los Angelesben, Kuala Lumpurban, Johannesburgban és Budapesten is talált valamit, ami megragadja a történetben.
Az egyik kisfiúnak az a munkája, hogy halottak és pénzérmék után kutat a szennyezett vízben. A sírás, a kiáltás vagy az állhatatos munka az adekvát válasz ilyenkor?
A forgatás hetei megrázóak voltak. A kislányom akkor volt 2-3 éves, s egy kisgyermekes anya különösen hajlamos minden gyermek szenvedését személyes traumaként élni át. Ezért a forgatás nagyjából úgy zajlott, hogy egy óra munka után egy órát sírtam egy bokorban. Mindez ezer kilométernyi, úttalan utakon, Himalájáig tartó utazás keretei között, 40 fokos hőségben. Nehéz volt ezt az érzelmi hullámvasutat kezelni, de empatikus és profi barátaimból állt össze a stáb, sokat segítettük egymást a munkához szükséges kiegyensúlyozottság megőrzésében.
A díjak magukért beszélnek, de sikerül-e a folyó történetét „új mederbe terelni”?
A díjak bátorítóak, de még inkább örülök annak, hogy fellendült a nemzetközi érdeklődés a téma iránt, megélénkült a párbeszéd a szakértők, aktivisták, kutatók és a politikusok között. Az ellopott folyó bekerült jó néhány egyetem, így a Yale, a Columbia és a Georgetown oktatási programjába. Utóbbi rövidesen diákcsoportot visz Indiába, ahol helyi fiatalokkal együttműködve maguk is részt vehetnek a folyó helyreállításáért folytatott erőfeszítésekben. Ez lelkesítő, de még nagyon sok munka van hátra.
Középiskolásként került kapcsolatba a távol-keleti kultúrával, hitélettel. Miért a vaisnavizmus, a Krisna-tudat közössége adott választ a kérdéseire?
Már tizenévesen is sokat olvastam, utaztam, s aktívan kerestem a választ az élet végső kérdéseire. Ki vagyok én? Mi a dolgom a világban? Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? Van-e élet a halál után? Eljutottam oda, hogy pusztán a korlátolt emberi érzékszervek és a pár köbcenti agy által feldolgozható információkat teljes valóságnak hinni ismeretelméleti nonszensz, és – paradox módon – teljesen irracionális. Ekkor fordult az érdeklődésem más tudásforrások, különösképp az ősi kinyilatkoztatások felé. Minden világvallást, a transzcendencia megismerésére és megtapasztalására való minden őszinte emberi törekvést hitelesnek tartok. De az a filozófiai rendszer, amely a legkielégítőbb válaszokat adja a kérdéseimre, és mind intellektuálisan, mind morálisan a leginkább vállalható számomra, az a sok ezer oldalas, ősi, indiai Védákban van.
A nem történelmi vallások elfogadásában nagy utat tett meg az ország a ’90-es évek destruktív megbélyegzése óta, az egyházi támogatásért folytatott küzdelmekig és a vallásról szóló törvényig. Elégedett ezzel?
A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők helyzetét tekintve igen. Az egykori marginális közösség ma már az ország egyik legelfogadottabb egyháza. Az egyszázalékos adófelajánlások mennyiségén is látszik, hogy milyen nagyra értékelik a magyarok a Krisna-hívők karitatív munkáját vagy a Krisna-völgyi biofarmprojektet. Azt viszont sajnálom, és nagyon nem értek egyet vele, hogy olyan fontos társadalmi szolgálatot végző közösségek nem kapták meg az elismerést, mint Iványi Gáborék egyháza vagy a Keresztény Advent Közösség.
Aktivistaként, jogvédőként mit gondol a menekültek elleni globális harcról, az ENSZ negligálásáról, a magyar kormány szélsőségesen bevándorlásellenes populista politikájáról?
Azok közé tartozom, akiket igen nehéz vélt vagy valós „mumusokkal” riogatni, mert szeretek személyesen, több nyelven, több forrásból tájékozódni. 2015 szeptemberében sokakkal együtt heteket töltöttem a Keleti-aluljáróban. Ételt osztottunk, beszélgettünk, együtt sírtunk, nevettünk a menekültekkel. Semmiféle félelmet, viszolygást nem éreztem, s az a hála pedig, ami a magyar önkéntesek felé irányult, katartikus élmény volt. Rengeteg megrázó történetet hallottam. Egy szír fiatalember mesélte, damaszkuszi egyetemi adjunktus volt, hogy egyik testvérének a fejét az ISIS, a másiknak a rezsim emberei vágták le. Ki szeretne és tudna ilyen körülmények között élni? Tisztában vagyok azzal, hogy a bevándorlás komplex kérdés, de ha a politika vagy a közhangulat a probléma valós kezelése helyett gyűlöletre vagy az együttérzés kiiktatására sarkall, nekem semmi gondot nem jelent szembeúszni az árral. Nem akarok úgy magyar lenni, hogy közben elfelejtek embernek maradni.
Facebook-oldalán Széchenyit kockás ingben láthatjuk, és a CEU-ért is kiállt.
Mindig is sorsközösséget vállaltam mindazokkal, akik fontos értéket képviselnek, s akik ezért bátran kiállnak. Fontosnak tartom a társadalmi szerepvállalást, de politikai pártnak soha nem voltam, s nem leszek tagja.
Magyarországon született, az Egyesült Államokban él, sokat jár Indiába. Hol van otthon?
Többlaki vagyok, e helyeken otthon érzem magam, de legalább annyira idegennek is. Az igazi otthonom nem földrajzi hely, hanem egy olyan kreatív, kockázatvállaló szellemi közösség, amelynek tagjai bőrszínüktől, vallásuktól, nemzetiségüktől, foglalkozásuktól függetlenül az egyetemes emberi értékek megmaradásáért dolgoznak.
Heller Ágnessel hallgatta az azóta elhunyt John McCain szenátort 2008-ban, és az Obamával szemben alul maradt republikánus elnökjelölt államférfi magatartása megérintette. Mintha kihalófélben volnának a történelemkönyvek dicső lapjaira kívánkozó politikusok.
Igen. Emiatt egyre kevésbé látok esélyt a politikai megoldásokra. Alulról építkező, morális és spirituális alapokon álló – Weöres Sándorral szólva – „velejéig ható szellemi változásban” hiszek.
