B terv nélkül a külhoni magyarság

Publikálás dátuma
2019.05.12. 08:00

Fotó: MTI
Magyarország abban a kényelmes helyzetben van, hogy kulturális, nyelvi integrációs nehézségek nélkül tudja – legalábbis részben – pótolni fogyatkozó, elöregedő népességét. Csakhogy meddig? A szomszédos országok magyar kisebbségei rohamtempóban fogynak, minden választás és népszámlálás jelzi, hogy igen nagy a baj.
A közelgő európai parlamenti választás vízválasztó lehet a Kárpát-medencei, kisebbségi magyarság számára. Első alkalommal történhet meg, hogy egy, az ország 9 százalékát kitevő népcsoport, a szlovákiai magyar közösség parlamenti képviselet nélkül marad. Ezúttal Brüsszelben, de jövőre parlamenti választások lesznek Szlovákiában. És jön majd a következő román, szerb, ukrán parlamenti választás, s az évek óta rezegő léc előbb-utóbb átléphetetlen akadállyá válik az etnikai alapon szerveződő magyar formációk számára. A politikai képviselet hiánya pedig kegyelemdöféssé válhat a természetes fogyás, a helyenként erőltetett, de mindenhol létező természetes asszimiláció, az értelmiségi elvándorlás, az anyaország és a Nyugat agy-, illetve munkaerő-elszívó hatásától amúgy is sújtott kisebbségi magyarság számára. Az 1989-es rendszerváltás után minden, Magyarországgal szomszédos országban etnikai alapon kezdett szerveződni a magyarság, tulajdonképpen az egyetlen, addig használt és ismert modellhez nyúlt vissza, ahhoz, amit Kós Károly indított útnak Trianon után Erdélyben. A sikerek mellett hamar megmutatkoztak a szépséghibák is. Ekkor fogalmazódott meg először a kérdés: felülírhat-e mindent az úgynevezett „megmaradás parancsolata”, indokolja-e azt, hogy demokratikus jogállamban, többpártrendszerben egy közösség önként vállalja az egypártrendszert, annak minden hátulütőjével együtt? Egyre láthatóbban ütötte fel a fejét az igény az ideológiai alapú voksolásra, mégis, mindmáig a kisebbség többsége akkor is „a magyar pártra” szavaz, ha elégedetlen vele, pusztán azért, mert magyar. Ez a többség azonban apad. Növekedett, bár nem látványosan a román, magyar, szerb, ukrán pártokra szavazó magyarok száma, mint ahogy az etnikai alapú képviselettel szembeni elégedetlenkedőké is. Valós alternatíva máig nincs. A többségi (román, szlovák stb.) pártok vagy azért, mert léteznek a magyar képviseletek, amelyek úgyis elszívják a magyar választók zömét, vagy azért, mert nem érdekli őket, vagy mert tényleg ellenségesek, meg sem próbálják felkarolni a nemzeti kisebbségek sajátos problémáit. Most még minden valószínűség szerint bejut az EP-be az RMDSZ, és még egy-két romániai választással is megmérkőzik. Ám ha más tényezővel nem is számolunk, csak a népességfogyással, akkor is belátható távolságba került a vég. Szlovákiában azonban kritikusabb a helyzet. Tovább kellene lépni, de hogyan? Ha 30 év alatt nem sikerült a magyar pártoknak többségi szavazókat szerezniük, ezután sem fognak. Van kiút? Egyáltalán, kell önálló képviselet, vagy be kell tagolódni ideológiai alapon a többségi pártok mellé? Eddig egyetlen, a Kós Károly-i úttól eltérő kísérlet született, ám az is kifulladni látszik. Szlovákiában, a Felvidéken 2009-ben a Híd–Most magyar–szlovák vegyes párt létrehozásával megtették az első lépést a nagy ismeretlenbe. 2010-ben a Híd bejutott a pozsonyi parlamentbe, az addig domináns Magyar Koalíció – ma Közösség – Pártja (MKP) pedig nem tudta átlépni a parlamenti küszöböt. Jelenleg mindkét párt 4,5 százalék körül mozog, a Híd mögül pedig kikoptak a szlovák támogatók. Szalay Zoltán, az Új Szó volt főszerkesztője, fiatal író, publicista szerint az elmúlt évek egyik legjelentősebb jelensége a szlovákiai magyar választók korábban nem látott mértékű kiábrándulása a szlovákiai magyar politikai képviseletből, amire a politikusok egyelőre semmilyen releváns válasszal nem szolgáltak. A 2016-os választások óta minden voksoláson az országos átlag alatti a magyar részvételi arány, és tünet­értékű az is, ahogy az idei köztársaságielnök-választáson viselkedtek, amikor is a legsűrűbben magyarok lakta területeken 30 százalék körül (vagy alatt) alakult a részvétel. Azzal együtt, hogy a legismertebb szlovákiai magyar politikus, Bugár Béla is indult a választáson. A jelenség egyik okát a szlovákiai magyar pártok egymással folytatott tízéves acsarkodásában látja a publicista, amely azonban egyáltalán nem a választókról, hanem tőlük távoli érdekszövetségekről szól. Legalább 2016-tól (de ennek korábban is voltak már jelei) a Híd és az MKP egy nagyon sok tekintetben azonos célokat követő politikai-oligarchikus érdekszövetség részei, a Híd a Smer, az MKP pedig a Fidesz partnereként. Mindkét párt legfőbb célja a „politikai stabilitás” fenntartása, amihez hozzátartozik a komolyabb belpolitikai reformok (az igazságszolgáltatás, az egészségügy, az oktatás, a környezetvédelem, a kutatás-fejlesztés terén) elutasítása, halasztgatása is. Mindkét párt hozzájárult az elmúlt években egy olyan politikai rendszer megerősödéséhez, amely a korrupció elburjánzásához is vezetett – ezt igazolta a Kuciak-gyilkosság körüli ügyek felgöngyölítése is. A Híd részéről azért is nagyon kompromittáló ez a szövetség, mert a 2016-os választások előtt épp a jogállamiság megerősítésére építették a kampányukat. A párt elért ugyan olyan eredményeket a kisebbségek számára (például kisebbségi feliratok a vasútállomásokon, egy új, átláthatóbb és bőkezűbb kulturális támogatási rendszer), amilyeneket a korábbi, demokratikusabb kormányok alatt nem, ám szavazóik számára szemlátomást fontosabb az általános, országos politikai helyzet alakulása. Az MKP hasonló helyzetben van, a Fidesz partnereként jelentős támogatási csomagokat szerzett (például óvodafejlesztésre, kisvállalkozásoknak), ám alapvetően átvette a Fidesz átláthatatlan, leginkább párthűségre alapozó, demokratikus deficittel küszködő eljárásait, amit nem minden szavazó díjaz. Ráadásul mindkét párt teljesen az ad hoc működésre alapoz, hosszabb távú programokat nem kínálnak a választóknak. Ehhez járul még a személyi kínálat teljes csődje, a jelenlegi személyi állomány mindkét pártnál elhasználódott, és nem látszódik a láthatáron semmiféle alkalmas utánpótlás. Szlovákiában egyre erősödnek a Híd és az MKP összefogását sürgető hangok. Szalay szerint, bár jósolni nehéz, az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva aligha jöhet létre a két párt közötti szövetség a 2020-as parlamenti választások előtt, mindkét pártban komoly ellenállásba ütköznek az ilyen irányú próbálkozások.

Piszok a köröm alatt

Nem derűlátóbb Huncik Péter felvidéki pszichiáter, író, Václav Havel volt tanácsadója sem, aki világszerte tart etnikai konfliktuskezelő tréningeket. A szakember jelentős szerepet játszott a Híd 2009-2010-es színre lépésében, programjának kidolgozásában. A „vegyes párt” megjelenésének nemcsak az MKP nem örült, az összes kisebbségi magyar párt fenntartásokkal fogadta. Az Orbán-kormány kezdettől nem tartotta magyarnak Bugár Béla pártját, nem vonta be a nemzeti együttműködés kereteibe, annak ellenére, hogy 2010 óta a felvidéki magyarság egyetlen pozsonyi parlamenti képviselete. Budapest máig ellenségnek tekinti az etnikai együttműködés szükségességét hirdető pártot, olyannyira, hogy Orbán Viktor a dunaszerdahelyi labdarúgó-­akadémia felavatásakor beszédében azt mondta, „már csak egy piszok maradt a köröm alatt, amitől még meg kellene szabadulni, és ez a Híd”. Huncik szerint az Orbán-féle vezetés idegenkedése a multietnikus párttól teljesen érthető, ismerve a Fidesz ideológiáját. „Az etnikai pártok hitvallása az, hogy nekünk egyedül kell kiharcolnunk a kisebbségi jogokat. A Híd filozófiájának lényege az, hogy tárgyalni akar, nem harcolni, ezért partnereket keres, nem ellenségeket.” Több elemzővel együtt Huncik is attól tart, hogy az EP-választáson egyik szlovákiai magyar párt sem tudja átlépni az 5 százalékos küszöböt. Mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy a magyarok részvételi aránya az utóbbi időben következetesen alacsonyabb. Ám a kimaradás az Európai Parlamentből valamennyire felrázhatja a választókat, véli a szakember. Hogy mit lehetne tenni? Úgy látja, csak látszólag a legkézenfekvőbb megoldás a most már egyre szélesebb körben sürgetett közös magyar választási blokk létrehozása. Tekintettel az MKP ideológiájára, alapállására, a Híd és az MKP közötti gyökeres attitűdbeli különbségekre, úgy véli, nagyon nehéz lenne összeboronálni a két formációt. De nem is ezt tartja megoldásnak, hiszen, mint mondja, egy ilyen közös blokk súlyos identitásbeli önfeladással járna. A szlovák parlamenti választásokig még van egy év, a Hídnak még van ideje összeszedni magát, az MKP-nak viszont kevesebb tartaléka van. Tény, hogy a Híd mögül kikoptak a szlovák szavazók, de nem a szlovák–magyar együttműködés bukott meg – állítja. A Híd támogatói közül csaknem 2 százalék volt szlovák, és ez a szlovák réteg talán a legdemokratikusabb része a társadalomnak. Olyanok, akik semmiképpen sem tudtak azonosulni sem a nacionalista Szlovák Nemzeti Párttal, sem a Kereszténydemokrata Párttal vagy az ellenzéki oldalon korábban létrejött számos kis formáció valamelyikével. Ráéreztek viszont arra, hogy a parlamentbe be kellene kerülni, és számukra az egyetlen alternatíva Bugár Béláék pártja volt. A Híd „tiszta” volt, nem voltak „ügyei”, korrupciós botrányai, Bugár Béla pedig az ország egyik legnépszerűbb és leghitelesebb politikusa volt. Ám azt, hogy a legutóbbi választás után a Híd egy olyan kormánykoalí­ció­nak lett a tagja, amelynek fő ereje a szociáldemokrata, Robert Fico vezette Smer, a másik tagja pedig az „ősellenség”, a szélsőségesen nacionalista, korábban Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt, alig tudták elhinni a támogatók. Nem a szlovák–magyar együttműködés kudarca távolította el a szlovák szavazókat a Hídtól, ezt a koalíciókötést igen komoly ideológiai, társadalmi vita követte. A régóta kormányzó Smer az évek során szinte gyűlölt párt lett a mögöttük felhalmozódott korrupciós ügyek miatt. Ez önmagában egy népszerűtlen lépés volt elsősorban a szlovák támogatók körében, amit csak fokozott a tavalyi újságíró-gyilkosság utáni helyzet. Akkor Fico miniszterelnök és Kalinák belügyminiszter kénytelen volt a nagy tüntetések hatására lemondani, visszahívásukban a Híd egyébként nagyon pozitív szerepet játszott. Ám a szlovák társadalom demokratikus része úgy gondolta, hogy a Hídnak ezután a gyilkosság után ki kell lépnie a koalícióból. Ezt Bugár Béláék nem tették meg, maradtak a koalí­cióban, és ahogy jöttek az egyre újabb és újabb információk, hogy egyes Smer-vezetők hogyan kapcsolódnak azokhoz a vállalkozói körökhöz, amelyek meggyilkoltatták az újságírót, Bugár Béláéknak a népszerűsége egyre csökkent.  

Nem értik, nem érzik, nem tudják

A magyar választók között viszont nem történt lényeges változás, és az MKP is ugyanúgy 4,5 százalékon áll, ami előrevetíti, hogy Brüsszelben nem lesz szlovákiai magyar képviselet. Főleg azért nem, mert közben létrejött két-három szépreményű, demokratikus, EU-integrációt támogató párt, és a Hídtól elpártolt szlovákok nagyobbik része megtalálta a helyét ezekben a képződményekben. (Ilyen az elnökválasztást megnyerő Zuzana Caputova pártja, a Progresszív Szlovákia, vagy a leköszönő államfő, Andrej Kiska most alakuló pártja.) Így most már kérdéses, kit tud még megszólítani a szlovák társadalomban Bugár Béla és a Híd. Huncik szerint így sincs minden veszve, van egy nagyon tehetséges, fiatal réteg a Híd vezető politikusai között, olyanok, akik már ma is komoly kormányzati tisztségeket töltenek be (például Ravasz Ábel romaügyi kormánybiztos, Ondrejcsák Róbert védelmi, Rigó Konrád kulturális államtitkár és a ruszin Peter Krajnák), akikre lehet jövőt építeni. „Sokan úgy gondolják, jómagam is, két fontos lépésre lenne szükség – a párt vezetősége, Bugár Bélával az élen felállna és beismerné ennek a két-két és fél évnek a hibás lépéseit, és azt mondaná, hogy bocsánat, ez valóban a mi sarunk volt, ezt le kell magunkról tisztítani és tovább kell lépni. Nem azt mondom, hogy Bugárt vissza kellene hívni, a legtapasztaltabb szlovákiai politikusról van szó, a neve egyelőre jelent valamit, szimbólum, a következő választások jövőre lesznek, nem tudom elképzelni, hogy nélküle nekivághatna a Híd. De ha ezt a lépést megtenné és utána tényleg a fiatalokra támaszkodva jelezné, hogy van még erő és visszatérési kedv, én azt hiszem, lennének még választók a magyarok, a szlovákok és a ruszinok között is, akik úgy gondolnák, hogy ez nem egy elvetni való projekt. Nemzetközi konfliktuskezelői tapasztalatomból mondhatom, hogy mindenhol vannak, akik képesek leülni tárgyalni, és akarnak tárgyalni. Nem csak Szlovákiában, még Izraelben, a palesztin és zsidó közösség részéről is ezt tapasztaltam. Mindenhol vannak nyitott fülek és tárgyalási készség, csak meg kell keresni és észre kell venni. A szlovák társadalomban is vannak szép számmal olyanok, akik úgy gondolják, ha a nemzeti kisebbség ügyét senki sem képviseli a szlovák parlamentben, ha jövőre nem jut be ilyen párt, azzal a szlovák társadalom önmaga bizonyítványát is kiállítja”  - mondja Huncik, aki szerint Európában a baloldali, liberális pártok nem értik, nem érzik, és nem tudják helyesen értékelni a nemzeti kisebbségek kérdését, ezért átengedik a jobboldalnak és a szélsőjobboldalnak. Ezt jó lenne Magyarországon is tudatosítani a baloldalon – hívja fel a figyelmet. Elmondása szerint Szlovákiában is az a nagy gond, hogy ezek a modern, valóban demokratikus, az EU iránt elkötelezett új erők néhány „lábjegyzetben” elintézik a kisebbségi kérdést, nincs külön üzenetük, programjukban nem foglalkoznak vele, mert „nem trendi”. A kisebbséghez tartozók viszont érzik, tudják, szükség lenne sajátos problémáik képviseletére. Szlovákiában ma 9 százalék a magyar, de előbb-utóbb – a tendenciákat figyelembe véve – lehet 5 százalék is. Ezen­kívül nagyon sok a vegyes házasság, és ez vélhetően nem fog változni az együttélés során. Ezeknek az embereknek, a vegyes házasságban élőknek vagy az abban születetteknek nem szabad leszűkíteni, nyitni kell a lehetőségeket, hogy párjukkal, családjukkal együtt megtalálják a közösen elfogadható politikai közösséget, pártot, képviseletet, hogy egy multietnikus párthoz csatlakozhassanak. És ott vannak még Szlovákiá­ban a ruszinok, a magyarul beszélő romák, elég széles az a réteg, amely felé lehet és érdemes nyitni. 

Nem kell az alternatíva

Erdélyben sem rózsás a helyzet, a romániai magyarság demográfiai előrejelzései is ijesztőek. Az immár kettős állampolgársággal rendelkező erdélyi magyar fiatalok tömegesen találják meg a helyüket a magyarországi társadalomban, más részük pedig nyugaton próbál szerencsét. Az RMDSZ-szel szembeni elégedetlenség két oldalról is növekszik. A választók egy része azt kifogásolja, hogy a korrupciós ügyek tengerében vergődő PSD-kormányzatot támogatja a magyar képviselet, másik részük azt nem tudja megbocsátani, hogy a nem is olyan rég még független párt ugyanúgy Fidesz-zsebpárttá vált, mint a korábbi Tőkés László és Szász Jenő vezette, Budapestről létrehozott kreálmányok, és átvette az orbáni, igen sajátos demokráciaértelmezést is. Ennek ellenére, úgy tűnik, a „magyarként való megmaradás parancsa”, a nemzeti identitás kérdésének mindenek fölé helyezése még működik, az RMDSZ be fog jutni az EP-be. Egyelőre. Vannak olyan felmérések, amelyek azt mutatják, hogy a nagyvárosi, főleg ifjúsági és értelmiségi réteg már elég nagy számban hajlandó az új, progresszív román pártokra szavazni. Olyannyira, hogy egy tél végi kolozsvári felmérés szerint a „román Momentum”, a frissen létrejött USR–PLUS szövetség támogatóinak 10,5 százaléka magyar. A város teljes lakossága körében pedig meghaladná a 40 százalékot, miközben az RMDSZ csak a szavazatok 10,8 százalékára számíthat, holott 15 százalék a magyarok aránya.
Kelemen Hunor pártelnök már többször hangsúlyozta, nem tart attól, hogy a magyarok tömegesen román pártokra szavaznának, és attól sem, hogy sikeres lehetne egy etnikailag vegyes párt. Barna Gergely kolozsvári szociológus is ezen a véleményen van, szerinte az EP-választásokon a tényleges veszélyt inkább az jelenti, ha látványosan megugrik a román részvétel, ellenben a magyar meg nem. Állítja, minden mérésük azt igazolja, hogy a magyarok 6-8 százaléka eddig is román pártokra szavazott, és ez vélhetően most sem lesz magasabb annak ellenére, hogy megjelent az USR–PLUS szövetség, az első román formáció, amely a magyarokat is megszólítja. (Az USR – Mentsétek meg Romániát Szövetség jelenleg is parlamenti párt, a PLUS most jött létre és lépett koalícióra az USR-rel.)

Párhuzamosodó társadalmak – Interjú Barna Gergely kolozsvári szociológussal

 Számításaik szerint mekkora a romániai magyar választási hajlandóság? A legutóbbi, erdélyi magyarokra vonatkozó reprezentatív mérést márciusban végeztük. Ez alapján a részvételi hajlandóság jónak tekinthető, valamivel magasabb, mint a 2014-es EP-választások előtt mért mobilizáltság. A romániai magyarok részvételi szándéka 40 százalék körüli volt, ami abszolút számban 380-390 ezer szavazót jelenthet. Persze kérdés, hogy a választásokig hátralevő periódusban ez milyen irányba változik. Ezeknek a szavazatoknak a túlnyomó többsége az RMDSZ felé irányul, ezért mondjuk azt, hogy az eredmény valójában a román részvételtől függ, alapvetően egy mobilizációs versenyről beszélhetünk magyar szempontból. A hírek szerint Kolozsváron igen magas az USR–PLUS támogatottsága a magyarok körében. Ez más erdélyi régiókra, településekre is jellemző? Azt nem tudom alátámasztani, hogy az USR–PLUS támogatottsága nagyon magas lenne a kolozsvári magyarok körében. A márciusi mérésünkben a magukat biztos szavazónak mondó erdélyi magyarok 1,5 százaléka jelölte meg az USR–PLUS-t mint opciót. Tavaly több erdélyi nagyvárosban is mértünk pártpreferenciákat a magyarok körében, és valóban Kolozsváron volt a legnagyobb az USR támogatottsága, 6-7 százalék körüli, Nagyváradon, Marosvásárhelyen vagy Szatmárnémetiben ennél alacsonyabb. A 2016-os parlamenti választások idejében is téma volt az USR-re való átszavazás, az akkori post-election vizsgálatunk alapján azonban az erdélyi magyarok kevesebb mint egy százaléka támogatta a Mentsétek meg Romániát Szövetség jelöltjeit. Azt is látni kell, hogy a román pártokra való átszavazási hajlandóság jelentősen csökkent a magyarok körében az elmúlt években, főképp, ha etnikai téttel és eséllyel rendelkező választásokról beszélünk, ilyenek a parlamenti vagy az EP-választások is. Ez a tendencia az úgynevezett párhuzamosodó társadalmak keretében értelmezhető, annak egyik pillére. Az erdélyi magyarok egyre inkább egy etnikailag integrált intézményrendszerhez kapcsolódnak, a kultúrán, az egyházi életen vagy a médiafogyasztáson túl a politika is mindinkább ebbe a dimenzióba megy át. Míg a 2000-es években 8-10 százalékos volt a román pártok irányába történő átszavazási szándék, ez az elmúlt években 3-5 százalékosra apadt. Hogy néz ki ma az RMDSZ támogatói bázisa? Mivel az RMDSZ nyeri el a magyarok szavazatának csaknem 90-95 százalékát, a támogatói bázisa lényegében a részvételtől függ. Ez alapvetően a közép- és időskorúak, a kisebb településen élők körében hangsúlyosabb. Ugyanakkor az RMDSZ-protest a magyar tömbterületeken a kihívó pártok felé, a Száz Jenő által létrehozott MPP és Tőkés László pártja, az EMNP felé mozdul, szórványterületeken pedig a román pártok irányába. Ez utóbbi jellemzőbb a nagyvárosok esetében is. A diplomások körében viszonylag magas a részvételi hajlandóság, ugyanakkor van egy jelentősnek mondható rétegük, aki bizonytalan, mérlegel, kivár opcióját tekintve, de a túlnyomó többség körükben is RMDSZ-támogató. Kisebb-nagyobb mértékben választásról választásra morzsolódik le az erdélyi magyar szavazótábor. Legalábbis ez érezhető. Miben látják ennek az okát: az RMDSZ-ből való kiábrándulás, általában a politikából való kiábrándulás, vagy egyszerűen a természetes fogyás következménye? A hangsúlyos lemorzsolódás a 2008-as évekig volt tetten érhető, és nemcsak a magyarok, hanem Románia szintjén is. Azóta viszonylag stabilnak mondható az RMDSZ által elért szavazatszám, nyilván vannak hullámzások, de ezek leginkább a választások jellegétől függnek. Az elmúlt három parlamenti választáson az RMDSZ 380–435 ezer szavazat, az önkormányzati választásokon 410–490 ezer szavazat között kapott. Ez a romániai magyar lakosság 35–45 százalékának felel meg és arányaiban többnyire együtt jár az országos mozgósíthatósággal. Látszik igény egy román–magyar vegyes pártra, vagy máig az etnikai alapú képviselet fenntartásának szükségességéhez ragaszkodik a magyar közösség? Nem. Sem a magyar, sem a román választók részéről nem látom az elvárást, a potenciális támogatást egy etnikailag vegyes párt irányába.

Magyar pártok a környéken

A cikkben taglaltak mellett az összes környező országban etnikai alapon szerveződő pártok és/vagy szervezetek látják el a magyarság politikai érdekképviseletét. Jelentőségük mindenhol a magyarok számarányától és az adott ország politikai berendezkedésétől függ, de sehol nem olyan jelentős, mint Romániában vagy Szlovákiában. Bár az európai parlamenti választások nem érintik (lévén nem tagja az uniónak), a 7 milliós Szerbiában viszonylag erős a magyarság érdekérvényesítő ereje. A legfőbb politikai párt a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) – hasonlóan a többi, kisebb formációhoz – a vajdasági magyarok kulturális és területi autonómiájának kivívásáért küzd. A 2000-es évek elején a VMSZ akkori elnöke, Kasza József miniszterelnök-helyettes volt a belgrádi kormányban. A 120 ezer választásra jogosult vajdasági magyar politikai szempontból már egyáltalán nem annyira egységes, mint a ’90-es években volt. A VMSZ mellett az évek során több kisebb alakulat próbálkozott bejutni a helyi és/vagy az országos parlamentbe, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. A Demokrata Párt például 2014-ben a Szerb Haladó Párt koalíciós partnere lett, és államtitkárt is adott a kormányba. A magyar kormány által preferált VMSZ-nek jelenleg 4 képviselője van az országos és 6 a vajdasági parlamentben, mindkét helyen szövetségben vannak a kormányzó párttal. Az etnikai párt(ok) túlélésének egyébként Szerbiában is gátja, hogy a magyarok egyre többen szavaznak nem magyar pártra. Ukrajnában, pontosabban Kárpátalján az ott élő magyarság érdekvédelmét több szervezet is ellátja. 1989-ben alakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), amely a kárpátaljai magyarok legfontosabb érdekképviselője. A KMKSZ – Ukrajnai Magyar Párt külön frakciót alkot a Kárpátaljai Megyei Tanácsban, és a magyar lakta települések jelentős részében a párt adja az önkormányzati vezetőket. 1991-ben a KMKSZ a Lvovi Magyar Kulturális Szövetséggel és a Kijevi Magyar Kulturális Egyesülettel közösen hozták létre az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget, majd az utóbbi az Ukrajnai Magyar Demokrata Pártot (UMDP). A szervezetek között korántsem felhőtlen az együttműködés, ám az ukrán nyelvtörvénnyel kapcsolatban legutóbb közösen léptek fel. Horvátországban a legutóbbi népszámlálás adatai alapján kicsivel több mint 14 ezer magyar él. A 151 fős zágrábi parlamentben hagyományosan egy-egy garantált képviselői hely jut a nemzeti kisebbségeknek, köztük a magyaroknak is. A választópolgároknak előzetesen jelezniük kell, hogy a nemzetiségi listára kívánnak-e szavazni vagy a többségi, horvát szavazókkal együtt vesznek részt a választáson. A legutóbbi voksoláson két magyar párt indított jelöltet ezért az egy helyért: a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) és a Magyar Egyesületek. A többi határon túli régióhoz képest Horvátországban kifejezetten jó a magyarok helyzete. Ennek több oka is van. Jót tett a magyar kisebbség megítélésének, hogy Magyarország a délszláv háború idején támogatta a horvát törekvéseket. Másrészt pedig a 14 ezres magyar kisebbség hagyományosan „nem sok vizet zavar” a horvát belpolitikában. Nagyjából ugyanez a helyzet Szlovéniában is, ahol az alkotmány az olaszokkal együtt őshonos közösségnek tekinti a magyarokat, és egy képviselői helyet biztosít a számukra a parlamentben. A muravidéki magyarság politikai érdek-képviseleti szervezete a Szlovén Köztársaság megalakulását követően rövid idő alatt létrehozott Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség (MMNÖK), amely a magyar lakta települések önkormányzataiba küldhet képviselőket. Ausztriában az 1976-os ún. „Népcsoporttörvény” (Volksgruppengesetz) szabályozta először általában a kisebbségek helyzetét, majd 1979-ben létrejött a Magyar Népcsoporttanács, amelynek tanácsadói joga van, a magyarokat érintő döntéseket nem hozhat. - Kövesdi

Magyarok lélekszáma a környező országokban a 2011-es népszámlálás alapján: Románia - 1,225 millió Szlovákia - 459 ezer Szerbia - 251 ezer Ukrajna - 151 ezer Horvátország - 14 ezer Ausztria - 10 ezer Szlovénia - 4 ezer

Szerző
Frissítve: 2019.05.12. 16:55

Ami a szent folyóból lecsorog - interjú Danka Krisztinával

Publikálás dátuma
2019.05.05. 15:05

Fotó: Shutterstock
A kritikusok díját nyerte el Danka Krisztina New Yorkban élő rendező Az ellopott folyó című dokumentumfilmjével az indiai Kolkata Fesztiválon. A rizskereskedelem milliókat mérgező profitszerzése ellen is szól a film, amelyet már a Yale Egyetemen is oktatnak. A rendező a keleti-aluljáróbeli önkéntességéről, Iványi Gábor üldözött egyházáról is beszélt interjúnkban.
Minden hír online elérhető, de mintha csak a tőzsde, a pénzcsinálás volna valóban hatékony. Népirtás, környezetpusztítás történhet meg anélkül, hogy a világ beleborzongana. Hogy élte meg a Jamuna-folyó katasztrófáját? Globalizált világunkban „senki sem különálló sziget”, minden mindennel összefügg. A mi természetesnek tűnő fogyasztói szokásaink hatással lehetnek több ezer kilométerrel odébb élő milliók életére. A Jamuna-folyó vizének például a 97 százalékát elterelik a Himalája lábánál, és a kiszáradt folyómederbe szennyvizet engednek vissza. Mindebből a rizsföldek profitálnak, de az itt megtermelt terményt Amerikába, a Közép-Keletre és Európába exportálják. A kiváló minőségű indiai rizs, különösen a basmati vásárlásával tudtunkon kívül hozzájárulunk egy természeti katasztrófához. A rizsexport zsíros biznisz, a kereskedőkön kívül a politikusoknak is sok lecsorog a profitból. Mindenkinek a fantáziájára bízom, milyen hatékonysággal vetik bele magukat a probléma megoldásába. Mióta követi a Jamuna történetét? Huszonhat éve jártam ott először, és a helybéliekhez hasonlóan én is megfürödtem benne. Amikor évről évre visszatértem, egyre szembeötlőbbé vált a víz minőségének a romlása, a vízinövények és az állatok pusztulása, a fertőző betegségek riasztó mértékű elszaporodása, aminek 1999-ben én is áldozatul estem. Amikor hat éve elkezdtem előkészíteni a filmet, már tudtam, hogy baj van, de fogalmam sem volt arról, hogy mekkora. Többnyire én is csak a film készítése alatt, az abban szereplő és a folyó pusztulásának a nyomába eredő hat fiatallal együtt értettem meg, hogy ez a világ egyik legnagyobb környezeti katasztrófája. Arra a felismerésre sem voltam felkészülve, hogy 80 millió ember szisztematikus megmérgezéséért, csecsemők, gyerekek haláláért közvetve én is felelős vagyok. Milyen reményei lehetnek a helyzet megváltoztatására? Független filmrendezőként abban láttam a feladatomat, hogy feltárjam az összefüggésrendszert, összerakjam a mozaikdarabokat, s egy megrendítő, ugyanakkor inspiráló történeten keresztül megmutassam őket. Főszereplőknek tudatosan nem kívülálló szakértőket választottam, hanem olyan vidéki gyerekeket és fiatalokat, akiknek a mindennapjai szorosan összefonódnak a Jamunával, akik számára a folyó ügye élet-halál kérdés. Így a néző nemcsak a tényeket ismeri meg, hanem a személyes sorsokon keresztül azok hatását is mind fizikai, mind érzelmi szinten. Az ellopott folyót már több országban mutatták be sikerrel filmfesztiválokon, rendezvényeken, több díjat is nyert. Örömmel tapasztaltam, hogy a közönség Kalkuttában, Los Angelesben, Kuala Lumpurban, Johannesburgban és Budapesten is talált valamit, ami megragadja a történetben. Az egyik kisfiúnak az a munkája, hogy halottak és pénzérmék után kutat a szennyezett vízben. A sírás, a kiáltás vagy az állhatatos munka az adekvát válasz ilyenkor? A forgatás hetei megrázóak voltak. A kislányom akkor volt 2-3 éves, s egy kisgyermekes anya különösen hajlamos minden gyermek szenvedését személyes traumaként élni át. Ezért a forgatás nagyjából úgy zajlott, hogy egy óra munka után egy órát sírtam egy bokorban. Mindez ezer kilométernyi, úttalan utakon, Himalájáig tartó utazás keretei között, 40 fokos hőségben. Nehéz volt ezt az érzelmi hullámvasutat kezelni, de empatikus és profi barátaimból állt össze a stáb, sokat segítettük egymást a munkához szükséges kiegyensúlyozottság megőrzésében. A díjak magukért beszélnek, de sikerül-e a folyó történetét „új mederbe terelni”? A díjak bátorítóak, de még inkább örülök annak, hogy fellendült a nemzetközi érdeklődés a téma iránt, megélénkült a párbeszéd a szakértők, aktivisták, kutatók és a politikusok között. Az ellopott folyó bekerült jó néhány egyetem, így a Yale, a Columbia és a Georgetown oktatási programjába. Utóbbi rövidesen diák­csoportot visz Indiába, ahol helyi fiatalokkal együttműködve maguk is részt vehetnek a folyó helyreállításáért folytatott erőfeszítésekben. Ez lelkesítő, de még nagyon sok munka van hátra. Középiskolásként került kapcsolatba a távol-keleti kultúrával, hitélettel. Miért a vaisnavizmus, a Krisna-tudat közössége adott választ a kérdéseire? Már tizenévesen is sokat olvastam, utaztam, s aktívan kerestem a választ az élet végső kérdéseire. Ki vagyok én? Mi a dolgom a világban? Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? Van-e élet a halál után? Eljutottam oda, hogy pusztán a korlátolt emberi érzékszervek és a pár köbcenti agy által feldolgozható információkat teljes valóságnak hinni ismeretelméleti nonszensz, és – paradox módon – teljesen irracionális. Ekkor fordult az érdeklődésem más tudásforrások, különösképp az ősi kinyilatkoztatások felé. Minden világvallást, a transzcendencia megismerésére és megtapasztalására való minden őszinte emberi törekvést hitelesnek tartok. De az a filozófiai rendszer, amely a legkielégítőbb válaszokat adja a kérdéseimre, és mind intellektuálisan, mind morálisan a leginkább vállalható számomra, az a sok ezer oldalas, ősi, indiai Védákban van. A nem történelmi vallások elfogadásában nagy utat tett meg az ország a ’90-es évek destruktív megbélyegzése óta, az egyházi támogatásért folytatott küzdelmekig és a vallásról szóló törvényig. Elégedett ezzel? A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők helyzetét tekintve igen. Az egykori marginális közösség ma már az ország egyik legelfogadottabb egyháza. Az egyszázalékos adófelajánlások mennyiségén is látszik, hogy milyen nagyra értékelik a magyarok a Krisna-hívők karitatív munkáját vagy a Krisna-völgyi biofarmprojektet. Azt viszont sajnálom, és nagyon nem értek egyet vele, hogy olyan fontos társadalmi szolgálatot végző közösségek nem kapták meg az elismerést, mint Iványi Gáborék egyháza vagy a Keresztény Advent Közösség. Aktivistaként, jogvédőként mit gondol a menekültek elleni globális harcról, az ENSZ negligálásáról, a magyar kormány szélsőségesen bevándorlásellenes populista politikájáról? Azok közé tartozom, akiket igen nehéz vélt vagy valós „mumusokkal” riogatni, mert szeretek személyesen, több nyelven, több forrásból tájékozódni. 2015 szeptemberében sokakkal együtt heteket töltöttem a Keleti-aluljáróban. Ételt osztottunk, beszélgettünk, együtt sírtunk, nevettünk a menekültekkel. Semmiféle félelmet, viszolygást nem éreztem, s az a hála pedig, ami a magyar önkéntesek felé irányult, katartikus élmény volt. Rengeteg megrázó történetet hallottam. Egy szír fiatalember mesélte, damaszkuszi egyetemi adjunktus volt, hogy egyik testvérének a fejét az ISIS, a másiknak a rezsim emberei vágták le. Ki szeretne és tudna ilyen körülmények között élni? Tisztában vagyok azzal, hogy a bevándorlás komplex kérdés, de ha a politika vagy a közhangulat a probléma valós kezelése helyett gyűlöletre vagy az együttérzés kiiktatására sarkall, nekem semmi gondot nem jelent szembeúszni az árral. Nem akarok úgy magyar lenni, hogy közben elfelejtek embernek maradni. Facebook-oldalán Széchenyit kockás ingben láthatjuk, és a CEU-ért is kiállt. Mindig is sorsközösséget vállaltam mindazokkal, akik fontos értéket képviselnek, s akik ezért bátran kiállnak. Fontosnak tartom a társadalmi szerepvállalást, de politikai pártnak soha nem voltam, s nem leszek tagja. Magyarországon született, az Egyesült Államokban él, sokat jár Indiába. Hol van otthon? Többlaki vagyok, e helyeken otthon érzem magam, de legalább annyira idegennek is. Az igazi otthonom nem földrajzi hely, hanem egy olyan kreatív, kockázatvállaló szellemi közösség, amelynek tagjai bőrszínüktől, vallásuktól, nemzetiségüktől, foglalkozásuktól függetlenül az egyetemes emberi értékek megmaradásáért dolgoznak. Heller Ágnessel hallgatta az azóta elhunyt John McCain sze­ná­tort 2008-ban, és az Obamával szemben alul maradt republikánus elnökjelölt államférfi magatartása megérintette. Mintha kihalófél­ben volnának a történelemkönyvek ­dicső lapjaira kívánkozó politi­kusok. Igen. Emiatt egyre kevésbé látok esélyt a politikai megoldásokra. Alulról építkező, morális és spirituális alapokon álló – Weöres Sándorral szólva – „velejéig ható szellemi változásban” hiszek.  

Danka Krisztina

Irodalmár, dokumentumfilmes, főiskolai tanár, aktivista-jogvédő. Debrecenben született, magyar nyelv és irodalom szakon végzett 1996-ban, majd 2000-ben szerzett doktori címet. A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola docense, fő kutatási területe a bengáli vaisnavizmus filozófiája és irodalomfelfogása, erről 2001-ben jelent meg könyve. Az Egy fazék bölcsesség című kötetének 2006-os 2. kiadásához Lázár Ervin írt fülszöveget. A ’90-es évek elejétől tizenöt éven keresztül a Krisna-tudatú hívők közösségének szóvivője volt. Filmezést a New York Egyetemen és a New York Film Akadémián tanult. Két évig dolgozott a New York-i Magyar Kulturális Intézetben. Több mint harminc dokumentumfilm – köztük A természet IQ-ja (2012) és a Violet és a Wildman (2018) – írója-producere. Idejét megosztva New York és Florida között él férjével és lányával.

Szerző

Kitörni a második vonalból

Publikálás dátuma
2019.05.05. 14:04

Fotó: Fotó: Gyulai Szilvia / .
Sok informatikai és tech cég „veti ki a hálóját” a középiskolás lányokra, az iparágban a következő évtizedben akkora lesz a munkaerőhiány, hogy biztosan nem mondhatnak le a nőkről.
„Tanulj közgázt!”, „Menj tanárnak!”, „Biztos vagy te ebben?”, „Túl nehéz lesz az neked”, „Ez nem nőknek való szakma” – csak néhány „jó tanács” azok közül, amikkel a lányok szembesülnek, ha matekból, fizikából vagy informatikából tanulnának tovább. „Amikor egyetemre jártam, a villamosmérnöki szakon hetven fiú mellett egyedül voltam lány. Többször megpróbáltak kikezdeni, elvenni a kedvemet. Jöttek a megjegyzések, hogy én biztosan azért mentem át a vizsgán, mert lány vagyok. Pedig ugyanazt az anonim beugró tesztet írtam meg, mint mindenki más. Engem a természetemből adódóan nem lehetett letörni. Ez viszont nem mindenkire igaz, a legtöbben elkeserednek, elvesztik az önbizalmukat, ha ilyesmi éri őket” – meséli Hódosy Lucia, aki ezektől az élményektől nem függetlenül dolgozik a Nők a Tudományban Egyesületben (NaTE), amely idén már 8. alkalommal szervezte meg a Lányok Napját. Ezeken az alkalmakon felső tagozatos és középiskolás lányok előtt nyitják meg a kapuikat vállalatok, egyetemek és kutatóintézetek az úgynevezett STEM – természettudományos, technológiai, mérnöki, matematikai – területekről, azzal a nem titkolt céllal, hogy minél többüket meggyőzzék: igenis van helyük ebben a világban.  Feltehetnénk a kérdést, hogy 2019-ben miért van szükség egyáltalán egy ilyen esemény megszervezésére, hiszen Magyarországon az oktatás éppen annyira elérhető a lányok számára is, mint a fiúknak, és ma már több nő szerez diplomát, mint férfi. A helyzet sok szempontból mégsem ilyen ró­zsás. „Még ma is vannak olyan iskolák, ahol a gyerekeket az alapján osztják be a különböző matekcsoportokba, hogy lányok vagy fiúk – utóbbiak mennek az emelt szintűbe. Én sem kötöttem volna ki a villamosmérnöki pályán, ha annak idején a matek–fizika tanárnőm nem villantja fel előttem a lehetőséget, magamtól eszembe sem jutott” – árnyalja tovább a képet Hódosy Lucia, aki úgy gondolja: a legnagyobb baj az önbizalomhiány, a lányok sokszor el sem hiszik, hogy helyük lehetne ezeken a területeken. De sajnos akkor sem mindig könnyű a nők útja, ha úgy döntenek: belevágnak, és egy alapvetően férfiasnak tartott, például mérnöki vagy informatikai szakot választanak. A NaTE tud olyan esetről, amikor egy vidéki egyetem professzora a gépész karon egyszerűen azt mondta az egyik diáklánynak: amíg ő itt van, biztosan nem fog átengedni egy lányt az általa tanított tárgyból. Végül a lány csak a következő szemeszterben tudott levizsgázni, egy másik oktatónál. „Ha ezek a történetek eljutnak hozzánk, nem tudunk mást csinálni, mint melléjük állunk, biztatjuk őket, és segítünk abban, hogy hogyan kell ezeket a helyzeteket kezelni, hogyan érdemes reagálni” – mondja Hódosy Lucia. Azt, hogy a nőknek sokszor egyáltalán nem egyértelmű, hogyan tudnák a képességeiket a legjobban kibontakoztatni, megerősíti Mariann, a programban szintén részt vevő Nokia egyik mérnök munkatársa is. Iskolás éveiben a húga egész osztályát korrepetálta titokban matekból, és soha fel sem vetődött benne, hogy ezzel a tudással mást is kezdhetne, mint hogy a tanári pályára lép. Gimnázium vége felé egy táborban egy fiú ismerőse ajánlotta a programozói pályát, amiről akkoriban még semmit nem tudott. A programozó matematikusi szak a szüleinek is kicsit misztikusnak tűnt, ezért arra biztatták, hogy tanuljon mellé közgazdaságtant is, biztos, ami biztos. És bár az egyetem elején még majdnem fele-fele volt a férfi-női arány, az első év végére mégis csak négy lány maradt, a többiek az első időszak kemény és száraz tantárgyai hatására úgy döntöttek, hogy ez mégsem nekik való. Mariann azt mondja, nem volt mindig könnyű lányként az alapve­tően férfias közegben, viszont aki kitartott hosszú távon, elnyerte az oktatók elismerését is.

Egyszer csak ciki lesz

Meglepően csendes a terem, ahol több mint harminc kamaszlány ül nagy körasztaloknál, és próbál kis robotokat mozgásra bírni az EPAM irodájában. A világ egyik legdinamikusabban fejlődő technológiai cége is igyekszik ledönteni a sztereotípiákat, és minél több lányt orientálni az informatika és programozás felé. Mert a csönd a koncentrációnak köszönhető: bár az egész egy jópofa játéknak tűnik, miközben próbálják elérni, hogy a jópofa figurák világítsanak is a lámpácskáikkal, mialatt piruetteznek az asztalon, kódsorokat ide-oda pakolva valójában programoznak az előttük lévő laptopokon. Elsősorban az egyre nagyobb munkaerőhiány sarkallja a technológiai cégeket arra, hogy minél több nőt vonjanak be ezekbe a szakmákba, és bár a kiegyenlítetlen nemi arány a fejlett országokban szinte mindenhol probléma, Magyarország ebben a tekintetben is valahol a sor végén kullog. Szintén visszatérő érv, miszerint nem baj, hogy ezekben a szakmákban férfi túlsúly van, hiszen vannak olyan foglalkozások, ahol a nők vannak többen. Viszont Hódosy Lucia szerint utóbbiak egy jelentős része a prognózisok szerint egyszerűen el fog tűnni a jövőben, míg a technológiai cégeknek, informatikai, természettudományos területeknek egyre nagyobb lesz a munkaerőigénye. Már most is hiánnyal küszködnek – a Hays Hungary becslése szerint az informatikai szektorban körülbelül 22 ezer betöltetlen pozíció van Magyarországon – ez pedig a következő évtizedben csak nőni fog, ezért „öngyilkossággal felérő hiba” lenne a részükről, ha lemondanának a nőkről. Baráth Adrienn, az EPAM marketingmenedzsere szerint is egyre több informatikusra, programozóra lenne szükség. „A kicsiknél még azt látjuk, hogy a fiúkhoz hasonlóan még intenzíven érdeklődnek azok iránt a játékok iránt, amelyekben ugyan észrevétlenül, de tulajdonképpen programozni kell, mint például a Scratchben. Később, valamikor 10 éves kor körül történik valami, és más irányba kezdenek el érdeklődni. Egyszer csak ciki lesz ilyen fiús dolgokkal foglalkozni, és az iskolai, tanári, szülői hatások is más irányba, nőiesebb szakmák felé terelik őket” – mondja Baráth Adrienn, aki szerint mindennek ellenére sokat segít a helyzeten, hogy a most felnövő generációk már beleszülettek a digitális világba, így nemtől függetlenül otthonosan mozognak ebben a térben, talán őket már kevésbé befolyásolják a régi beidegződések. Mégis, még mindig rengeteg tév­hit kapcsolódik az informatikához kötődő szakmákhoz, a gyerekeknek az iskolában az informatikatanáron kívül legfeljebb a rendszergazda munkájáról lehet valamilyen, nem túl izgalmas képük. A legtöbbek most is monoton, unalmas területként gondolnak rá, pedig például a szoftverfejlesztés egy kifejezetten kreatív szakma, és még csak nem is kell hozzá matekzseninek lenni. Baráth Adrienn szerint nem jogos félelem, hogy az IT-szektorban a nőknek rögösebb lenne az útja, nehezebb lenne a helyzete a férfiaknál, esetleg diszkrimináció érné őket a munkájuk során, mivel ezen a területen nagyon könnyen mérhető az eredményesség, az előállított produktum önmagáért beszél. 

Másképp működik a csapat

A Nokia irodájában is igyekeztek minél többet megmutatni a lányoknak abból, hogy milyen a cégnél nőnek lenni, mérnökként dolgozni, és hogyan lehet itt olyan szakmai sikereket elérni, amelyek a minket körülvevő világra is nagy hatással vannak. A finn gyökerű cég kifejezetten nagy hangsúlyt fektet a sokszínűségre és az egyenlőségre, a nőket kifejezetten ösztönzik, hogy vállaljanak közép- és felsővezetői pozíciókat is. A vállalat 2400 magyarországi dolgozóját nézve a nők aránya 30 százalék felett van, de a mérnöki, fejlesztői területeken csupán 15 százalék. „Ezt mi keveselljük, és nagyon szeretnénk, ha több nőt tudnánk felvenni. Mi is felismertük, hogy a 14-16 éves korosztályt kell inspirálnunk, ha szeretnénk, hogy a jövőben növekedjen a lányok aránya az informatikus és más mérnöki területeken” – mondja Sebők Rita, a Nokia kommunikációs vezetője, akit meglep, a lányokat már ilyen fiatalon is foglalkoztatja, hogy a munkahely mennyire támogatja a gyerekvállalást, a munka és a magánélet összeegyeztetését. Amellett, hogy a programon a lányok megtanultak 3D-ben tervezni, majd kinyomtatni a művüket, egy másik csoportban pedig egyszerűbb programozási feladatokat végeztek, nagyon fontos szerepe volt a beszélgetésnek a Lányok Napján. A szervezők szerint az egyik legfontosabb feladat eloszlatni a kétségeket és feloldani a gátlásokat, amelyeket a rossz társadalmi beidegződések, sztereotípiák építenek a lányokban. A cégek a konkrétan mérhető hasznon túl is sokat profitálhatnak a női munkaerőből. „A fejlesztőcsapatoknak nagyon jót tesz, ha vannak nők is a tagok között. Ők ugyanis hajlamosak olyan szerepeket felvenni, amelyek egyébként betöltetlenek maradnának, de nagyon fontosak a csoportdinamika szempontjából. Szinte azonnali hatás, ha egy nő bekerül a csapatba, hogy mindenki elkezd szebben beszélni egymással, és a kommunikáció árnyaltabbá válik, így a viták is kevésbé harapódznak el” – hoz példákat Baráth Adrienn az EPAM-tól. Hasonló a vélemény a Nokiánál is, a kiegyensúlyozottabb nemi arányoknak rengeteg haszna van. „Azok a teamek, amelyekben fiúk és lányok vegyesen dolgoznak, általában jobban teljesítenek, mert a dinamika egészen másképp működik” – mondja Sebők Rita. A Nokiánál azt tapasztalják: a nők sokszor másképp látnak rá egy-egy problémára, mint a férfiak, és ahhoz, hogy a végtermék jó legyen, szükség van minél többféle nézőpontra. A teszteléseknél például gyakran brillíroznak a nők, akik sokkal több helyzetben képzelik el az adott termék vagy alkalmazás felhasználását, mint a férfiak.

Még mindig skatulyáznak

Valószínűleg nem tudatos rossz szándékból, de a magyar iskolákban sok pedagógus ma is skatulyáz, a lányokat automatikusan a hagyományosan „nőiesebb szakmák” felé tereli, és nem biztatja, hogy foglalkozzon a matekkal, fizikával. De a szülők is ezt érzik biztonságosabbnak, leginkább azért, mert a STEM-területen létrejött szakmák nagy része még nem is létezett, amikor ők iskolába jártak, így nagyon kevés az információjuk. „Sőt, sok szakma még nem is létezik, ami közül a gyerekeik felnőve választhatnak” – vázolja a tanácstalanság okait Hódosy Lucia. Ha egy lánynak jól megy a matek, szinte mindig a közgazdaságtan felé orientálják. Ha fizikából erős, a tanári, esetleg a fizikus-kutatói szakma irányába tolják, de szinte biztosan nem mérnöki képzés felé. Bár a ­NaTE-nak számos programja van pedagógusok számára is, amelyek a helyzet javítását célozzák, de Hódosy Lucia szerint önmagában erős szűrő, hogy ki jut el ezekre. Általában azok vesznek részt, akik egyébként is tudatában vannak a problémának, és szeretnének javítani a helyzeten. Így a Lányok Napjára is azoknak a tanároknak a diákjai, szülőknek a gyerekei mennek el, akik nyitottak, így a változás biztosan nem megy egyik napról a másikra. 2015-ben hatodik alkalommal készült el a TIMSS-felmérés, amely többek között a 4. és 8. osztályos tanulók matematikai és természettudományos tudását vizsgálta, több mint 50 országban. Ebből kiderült, hogy a magyar fiúk és lányok között 4. osztályban még alig van különbség ezeken a területeken, bár kicsivel már ekkor is jobban teljesítenek a fiúk. A kis különbség viszont 8. osztályra jó nagyra nő – a 4. évfolyamhoz képest a fiúk és a lányok közötti tudáskülönbség matematikából a másfélszeresére, természettudományból a kétszeresére. Ebből az látszik, hogy a magyar oktatási rendszerben a felső tagozatban a lányok valamiért elveszítik érdeklődésüket a matematika és a természettudományos tantárgyak iránt. Pedig a NaTE munkatársa szerint, ha a lányok ugyanolyan motiváltak, mint a fiúk, akkor pont ugyanolyan jól teljesítenek a matekméréseken, például a PISA-teszten, úgyhogy az iskolai környezet különösen fontos. 

Csak férfiak a tananyagban

A magyarázatot viszont a szakemberek is csak találgatják. Knausz Imre oktatáskutató szerint mindebben szocializációs és egyéb ismert tényezők kétségtelenül közrejátszanak, de van egy érdekes ellentmondás. „Az általános iskolában összességében jobban teljesítenek a lányok, mint a fiúk, ha a tanulmányi eredményeket nézzük. Éppen ezért kialakul az optikai csalódás, hogy a lányoknak kedvez az iskolarendszer. Másrészt viszont a tananyag erősen olyan világképet sugall, amelyben a férfiak irányítanak, és a nők csak valamiféle kiszolgáló személyzet mellettük. Mindez már az alsós olvasókönyvekben is megjelenik, a történelem- és irodalomoktatásban pedig egészen egyértelműen látszik” – mondja Knausz Imre, aki elsősorban a történelemtanítás nemi egyoldalúságával foglalkozott egy írásában a közelmúltban. Egy 2015-ös tanulmányból, amelyben az általános iskolában használt történelemkönyveket elemezte egy kutató, kiderül: nők alig fordulnak elő a tankönyvekben, akkor is jellemzően férfiak „tartozékaként”, feleségként, anyaként lányként, vagyis nem „saját jogon”. „Könnyű erre azt mondani, hogy ez azért van, mert a férfiak voltak politikusok, ők irányították a világot, róluk kell tanulni. Valóban ők alakították a világpolitikát, de miért kell a történelemoktatásnak kizárólag a politikáról és a háborúkról szólnia? Az, hogy egyes korszakokban milyen volt a mindennapi élet, az életmódtörténet pont ilyen fontos és érdekes, és ebben nagyon is komoly szerepe van a nőknek. Az irodalomra is könnyű mondani, hogy az írók, költők főleg férfiak voltak, őket kell olvasni. De azért azon érdemes lenne elgondolkodni, hogy a hosszú évtizedek óta változatlan általános iskolai kötelező olvasmányokban gyakorlatilag alig van női szereplő, főhős egyáltalán nincs. Mindezzel azt sugallja a tananyag, hogy a nők a második vonalba tartoznak a világ alakításában” – mondja az oktatáskutató, aki szerint ez a felfogás már túlhaladott, a történelemtudomány érdeklődésének fókuszában Nyugaton ma éppen a nőtörténet áll. És az sem mindegy, hogy az iskolában egyáltalán beszélnek-e róla, hogy miért vannak hatalmas többségben a férfiak a tananyagban. Felvetődhet a kérdés, hogy mi köze mindennek a lányok pályaválasztási döntéseihez, a távolmaradásukhoz a „férfias” szakmáktól. A történelem és az irodalom a legfontosabb tantárgyak, amelyek az emberi világról szólnak, valószínűleg nem túl merész következtetés, hogy ha a lányok éveken át arról tanulnak, hogy a valódi teljesítményeket mindig férfiak érték el, az a benyomás alakulhat ki bennük, hogy ennek ez a rendje, nem érdemes feszegetniük a kereteket. Az új, még készülő Nemzeti Alaptantervről nagyon keveset tudni, gyakorlatilag titokban készül. Az eddig nyilvánosságra került változatokban a történelemoktatás hagyományos felfogása jelent meg, nem mutat arra jel, hogy nagyobb hangsúlyt kapnának a nők. Mint ahogyan arról sem hallani, hogy a készítők foglalkoznának azzal a kérdéssel, hogyan tehetnék a lányok körében „népszerűbbé” a matekot, informatikát és természettudományos tantárgyakat. Ez a feladat még jó ideig biztosan a női munkaerőre áhítozó cégek feladata lesz.

Nem szempont a nemi egyenlőség

Magyar partnerek részvételével dolgozták ki egy EU-s pályázat keretében a Nemi Esélyegyenlőségi Mutatót (NEM), amelynek segítségével az általános és középiskolák vezetői és munkatársai képet kaphatnak arról, hogy az intézményükben mennyire valósul meg a fiúk és lányok esélyegyenlősége, és ötleteket kapnak, hogyan javulhatnak. A pilot projektben az olasz és angol felek mellett magyar részről az An­thropolis Egyesület, illetve a CEU vett részt. Az esélyegyenlőség megvalósulását egy kérdéssorral vizsgálják, ami számtalan tényezőre kitér – például, hogy milyen dekorációk vannak a falakon, mennyire kiegyensúlyozott a megjelenített szereplők nemi aránya, van-e az iskolának előírásrendszere a nemi alapú bántalmazásra, másképp bánnak-e a tanárok a fiúkkal és a lányokkal, milyen támogatást kapnak a lányok ahhoz, hogy ugyanúgy jelentkezzenek matek- vagy fizikafakultációra, mint a fiúk, van-e szexista nyelvhasználat stb. A projektben a kidolgozás során három iskola vett részt aktívan, budapesti, alapvetően nyitott, haladó szellemiségű intézmények. Mégis ezeken a helyeken is meglepődtek, hogy van hova fejlődniük. A sztereotípiák még akkor is jelen voltak, ha a szereplő iskolák tudatosan próbálták ezt kerülni – és ebben a diákok is partnerek voltak, hiszen az iskola csak egyfajta leképeződése a társadalomnak. A továbbtanulási döntéseknél például nem kérdőjelezik meg, nem kínálnak alternatívát a diákok döntésének – vagyis, ha egy lány automatikusan „nőies szakot” jelöl meg, pedig a képességei másra tennék alkalmassá, akkor sem szólnak bele a döntésbe. A kidolgozók szeretnék elérni, hogy a NEM egy egységes európai mutatóvá váljon, és egyre több intézmény „mérje fel magát” ebben a kérdésben. „Nem tolonganak az iskolák, hogy részt vegyenek egy ilyen dologban. Ha kiejtjük a gender szót, az elmúlt időszak politikai hangulatkeltése miatt rögtön megrettennek. Ha viszont körülírjuk a dolgot magyarul, akkor általában megnyugszanak, hogy ezen a területen nincs gond, ez náluk nem téma” – mondja Nagy Balázs, az Anthropolis Egyesület munkatársa, aki úgy gondolja, ez nem rossz szándékú hárítás az iskolák részéről, egyszerűen tényleg azt gondolják, hogy nincs probléma. Legalábbis semmi olyasmi, ami indokolttá tenné, hogy millió más problémájuk mellett foglalkozzanak ezzel.

900 ezer szakember fog hiányozni az Európai Bizottság számításai szerint az információ- és kommunikációtechnológiához (ICT) kapcsolódó területekről 2020-ra.

Nők a kutató(pult) mögött

Férfiak dominálta világunkban különösen fontos, hogy időről időre megemlékezzünk azokról a nőkről, akik szembeszálltak az előítéletekkel, és az elismerés hiánya sem állította meg őket. Vera Rubin csillagász volt, aki az 1970-es évek második felében, az Androméda-galaxis kutatása közben bizonyította az úgynevezett sötét anyag létezését a világegyetemben. Rubin arra figyelt fel, hogy a galaxis szélein lévő objektumok ugyanolyan gyorsan forogtak, mint a központban elhelyezkedők, ami viszont sérti Newton mozgási törvényeit. Rubin rájött, hogy ennek a látszólag értelmetlen mozgásnak az oka egy láthatatlan anyag, amely az univerzum 80 százalékát alkotja. Vera Rubin soha nem kapott Nobel-díjat a felfedezéséért. Nagyjából ugyanabban az időben, szinte egyetlen női hallgatóként tanult a Cambridge-i Egyetemen egy másik csillagász, Jocelyn Bell Burnell. „Amikor beléptem a terembe, a fiúk füttyögettek, csapkodták az asztalt és dobogtak” – meséli Burnell, aki még diákként először írta le a pulzárok működését. Kitalálhatják: a Nobelt Burnell tanára, Anthony Hewish és egy másik férfi csillagász, Martin Ryle kapta a pulzárok felfedezéséért. Ester Lederberg az ’50-es évek egyik jelentős mikrobiológusa volt, aki számos fontos felfedezést tett. Férjével, Joshuával dolgozták ki a laboratóriumi replikáció technikáját, amelyet ma is használnak az antibiotikumok kutatásához. A felfedezésért természetesen Joshua és két másik férfi tudós kapott Nobel-díjat, 1952-ben. Folytathatnánk a sort, de azért van jó hírünk is. A világ egyik legbefolyásosabb gazdasági folyóirata, a ­Forbes­ magazin immár évek óta közli a gazdasági élet és a technológiai ipar legfontosabb női szereplőinek listáját. A legfrissebb válogatás élén a szaúdi számítástechnikai szakember, Manal al-Sharif áll, aki egyike volt az „Arab Tavasz” elindítóinak, mégpedig azzal, hogy szigorúan tiltott dolgot művelt (autót vezetett), és az erről készült videót feltöltötte a világhálóra. Akkor bebörtönözték, ma viszont már nőknek szóló számítástechnikai kurzusokat vezet, és egyetlen nőként egy szaúdi, állami olajcégnél dolgozik. A második a francia Jasmine Anteunis, egy mesterséges intelligenciával foglalkozó cég alapítója és vezetője. Az általa kifejlesztett „beszélő robotot” ma már a világ legnagyobb vállalatai használják. Az ötvenes lista harmadik helyén ezúttal a brit Chantelle Bell, a Syrona Women nevű cég társalapítója áll. Bell – ahogy nagy elődje, Jocelyn Bell Burnell is – a Cambridge University hallgatója volt. Diáktársával, Anya Royjal olyan tesztet dolgozott ki, amellyel a terhességi teszthez hasonló módon, bárki otthon diagnosztizálhat bizonyos rákfajtákat. - KÖVESDI

Szerző
Frissítve: 2019.05.05. 14:26