Drága életünk

A jegybank az inflációs célkövetés rendszerében 2005 augusztusától a 3 százalékos középtávú cél körüli infláció biztosításával törekszik az árstabilitás megvalósítására - ezzel a kőbevésettnek tekinthető megállapítással fohászkodik neki negyedévente az aktuális inflációs jelentésének az MNB. 

Az alaposan alulbecsült inflációnak egy haszonélvezője mindenképpen akad. Az államkincstár

Az áprilisi, évesített 3,9 százalékos drágulási ütem ismeretében bárki megállapíthatja: az árstabilitási ütközetet a jegybank elbukta. A fogyasztói árindex hét éves csúcsára hágott. Annak ellenére, hogy illúzió lenne azt hinni, csodát tehetnének, s a már darabáron árult krumpli horribilis drágulását képesek lehetnének közvetlenül lefékezni. Sőt a jegybanknak arra sem lehetett ráhatása, hogy az üzemanyagok ára hogyan alakul; de még az uniós sugalmazásra történő jövedéki adó növekedésre sem, ami a szeszes italok és a dohányáruk drágulásában ludas. 
Abban viszont Matolcsyék szerepe elvitathatatlan, hogy a forint tendenciaszerű gyengítésével megdrágítják az életet. S teszik ezt egy olyan időszakban, amikor másutt szinte észrevehetetlen az infláció növekedésének mértéke, ami egyébként az importtermékek árára jótékonyan hat. 
Ma már a Pénzügyminisztériumban sem tagadják, hogy Magyarország gazdaságpolitikai stratégiáját a Magyar Nemzeti Bankban határozzák meg. Feltehetően ott ajánlották a kormánynak - egy jó esztendeje, amikor az idei költségvetés főbb számait megfogalmazták -, hogy nyugodtan számoljon a kormány 2019-ben a fogyasztói árak 2,7 százalékos emelkedésével, és értelemszerűen ennyivel emelkedtek az idei nyugdíjak is. Volt, akinek 675 forinttal, de akadt olyan is, akinek 54 ezerrel. Az átlag 3524 forint volt, amit akár többszörösen is elvitt már a drágulás.
Az alaposan alulbecsült inflációnak egy haszonélvezője mindenképpen akad. Az államkincstár, amely a féléves államkötvényt 2,50 százalékos kamattal adja. Alapkamatemelés pedig továbbra sem lesz, és ezzel a jegybank a pénzek mindenáron való elköltésére buzdít. Teheti, mert a lakásárak növekedését az inflációs számok nem is tartalmazzák.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.05.10. 09:17

Vérszegény ellenállás

Néhány napos titkolózás után vált nyilvánvalóvá, hogy a Budapest-Belgrád vasútvonalat felújító csoport magyar tagja a Mészáros Lőrinc „érdekkörében” található cég. Az üzletember egyedülálló tulajdonságait ismerve természetesen ezen nem is csodálkozunk. 
Most nem is ez a morgolódás tárgya, de ennek megértéséhez egy pillanatra tekintsünk vissza a nem is olyan távoli múltba, a teljesség igénye nélkül. 1. 1988. szeptember 12-én a korabeli tudósítások szerint  70 ezer ember tüntetett a nagymarosi vízlépcső megépítése ellen, és követelt teljesebb demokráciát. 2. 1990. október 25. és 28. között az országot szinte megbénította a fővárosból indult „taxis-blokád”, ami a benzin árának brutális megemelésre volt válaszreakció. 3. 2012. január 12-én a fideszes Alaptörvény ellen tartottak tüntetést az Andrássy úton, mintegy 50 ezer ember részvételével.
Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy voltak időszakok, amikor a magyar társadalmat a mainál sokkal jobban megérintették a történések. Ma egy állami forrásokat apasztó, nyilvánvalóan korrupt célokat szolgáló döntésnek láthatóan nincs különösebb tömeghatása. A közélet ügyeivel kapcsolatos egyre nagyobb passzivitás nemcsak abban érhető tetten, hogy a szavazásra jogosult teljes lakosságnak több mint egyharmada tartósan nem tud, vagy nem akar pártot választani. Még talán ennél is fontosabb jelenség a pártok/politikusok/közéleti szereplők „ügyei” iránti szinte teljes közömbösség. A „közpénz jelleg” ilyen formájú és mértékű elveszejtése néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt vajon végbemehetett volna ennyire nyugodt beletörődés mellett?
Ha az okokat keresem, akkor szembeötlő, hogy mára a közéletben szereplő pártok és politikusok túlnyomó többsége elvesztette hitelességét. Amivel nem azt állítom, hogy mindnyájan érdekeltek/érintettek lennének a különböző anyagi természetű „ügyekben”. Azt azonban igen, hogy nem tesznek meg minden lehetségest egy átláthatóbb, tisztességesebb közéletért és politizálásért. (Természetesen tisztelet az üdítő kivételnek.)  
Az ellenzéki pártok ismét csak részben tartják be a választási vereség első döbbenetében még őszintének ható ígéreteiket. Sokan sok helyütt felhívták a figyelmet, miszerint csak olyan „tömbnek” lehet esélye a NER megroppantására, amelyben érték alapú megállapodásra támaszkodva, valóban széleskörű és nyilvános megméretés eredményeképpen születnek meg a közös jelölések. Ahol a civil szerveződések, de maguk a választópolgárok is nemcsak tétlen szemlélői, de cselekvő részesei lehetnek az egész jelöltállító folyamatnak. Mindennek elmaradása tovább erodálja az ellenzéki pártok hitelességét és szavahihetőségét.
Az EP-választáson ismét a Fidesz forgatókönyve érvényesül, várhatóan hozzásegítve a NER működtetőit 13-14 mandátumhoz, és megadva a kommunikációs lehetőséget annak sulykolására, hogy rendben van a magyar választási rendszer, hisz az európai játékszabályok szerint is megvan a kormány kétharmada, az EP-ben pedig erősödik a miniszterelnök pozíciója, és gyengül baloldal képviselete.
Mindeközben lelkesült hírek számolnak be egyre több helyi megállapodásról az önkormányzati választás előtt. De a cél nem szentesíti az eszközt! Nem igaz, hogy ez a polgármesterjelölt kiválasztási metódus más, mint az elmúlt évek pacsizás-sorozata, hisz nem széleskörű és nem nyilvános megméretés eredményeként lesz valakiből polgármesterjelölt. Bár én arra sem vennék mérget, hogy az eddigi bejelentések „gránit szilárdságúak”, és az EP-választás eredményei nem adnak majd okot több helyen a viták újranyitására.
Mert vannak, akik az EP-választást az egyszerű erőfelmérés szintjére silányítják. Fontosabbnak tartják saját politikai közösségük vélt érdekeit, mint hogy ha nem vagyunk is képesek megdönteni a NER-t, legalább erősen és együtt meg kellene karcolnunk. De az ellenzéki erők meg sem próbálnak sikerélményt nyújtani a választóközösségüknek, viszont ismét megígérik, hogy majd az őszi választáson. 
Azonban ott sem várható valóban jelentős változás, hiszen az elefántcsont toronyból stratégiát hirdető pártelitek ismét a maguk bizonyára tisztességes, de rég megkopott jelöltjeivel, a többszörösen kudarcos háttér-alkudozás nyomán akarnak jelentős eredményt elérni. Itt aztán a kör bezárult. Folytatódik a hitelvesztés, nő a kiábrándultság és a közöny, a NER pedig köszöni, jól van.
Ahogy a metuo nevű blogger írta: "Ha nincs ki ellenálljon, miért hagynák abba?"
Frissítve: 2019.05.10. 09:18

Hajtóvadászat öregekre

Keresem a megfelelő jelzőt, de bizony, mindig csak az „aljas” bukik fel bennem. A fél-kormánybarát tévé minapi híradójában bemutattak egy hírt, magát az eseményt ötször is lejátszva. Egy öreg autóvezető a szinte üres utcán áttért a szemközti sávba, és belevágódott egy ott álló buszba. Valószínűleg kis sebességgel mehetett, mert lényegében épségben, kis karcolásokkal került elő a kocsijából. Elaludt vagy rosszul lett? Majd kivizsgálják. Mint mondám, ötször vetítették le az eseményt, megtoldva szakértői véleménnyel is, hogy bizony-bizony elég sok öregember is vezet, és ők is egyszerű orvosi igazolás alapján kapnak jogosítványt.
Egy hónapja újítottam meg a jogosítványomat, tehát tudom, hogy a háziorvosom nem szemrevételezéssel, hanem igencsak összetett kérdőív alapján számította ki a pontszámomat, aminek alapján alkalmassá bíráltattam. Ráadásul csupán két évre szól az igazolványom, míg a fiataloké tíz, a középkorúaké öt évig érvényes.
Hogy miért nevezem aljasnak a híradást? Mert egyetlenegy eset alapján vont le sugalmazott következtetéseket. Azt ugyanis, hogy az öregek veszélyesek az utakon. Valóban? A statisztikák egészen mást mutatnak. A halálos kimenetelű balesetek döntő hányadát fiatalok követik el. Két fő okból. Az egyik a gyorshajtás, a másik a szabálytalan előzés. A pár éve a Szentendrei úton két fiatal ember életét követelő ütközést egy harminc-negyven év körüli, tehát egyáltalán nem öreg ámokfutó követte el, aki mintegy százhatvan kilométer/órás sebességgel ütközött a piros lámpa előtt álló kocsival. A beláthatatlan kanyarban előzők és a szembejövő sávban vétlen autóssal ütközők óriási többsége is a fiatalabb és középkorú korosztályhoz tartozik. Kétségtelen, hogy az idősek reflexei lassulnak, de ők (mi) inkább preventív módon vezetnek. 
Aljasság tehát egyetlen eset alapján kimondani a szentenciát, hogy bizonyos kor fölött vonják meg a vezetés jogát. A vezetését, ami egyébként maga a szabadság! Ráadásul a tévében felidézett esetben nagyon kicsi baj történt csak, szerencsére, miközben rengeteg sokkoló balesetet láthatunk naponta a híradókban. Alapvetően a fentebb említett két fő vétség miatt. Még az is meglehet, nem véletlenül jelent meg ilyen hosszasan ez a hír a kormányhoz (is) közelálló tévé híradójában. Talán már készül a rendelet, akár egyéni képviselői előterjesztéssel, hogy ennyi és ennyi éves kor fölött nem adható jogosítvány. 
Persze, hogy eszembe jutott, és leemeltem a könyvet a polcról. Sok évtizede íródhatott, hiszen a kiváló olasz szerző, Dino Buzzati már közel fél évszázada halott, de a Hajtóvadászat öregekre – úgy tetszik – kezd érvényessé válni. („Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket.”)
Nos, igen. Erősödik a szemrehányás, hogy hazánkban a mai idősek csak hibákat követtek el, csak bajokat teremtettek, amikor még ők voltak uralmon. Mielőbb el is kell tűnniük a politikai életből is. A nyugdíjukat úgy kell valorizálni, hogy legfeljebb harmada legyen a munkabérek értéknövekedésének. És, talán nem is meglepő módon, mintha a magyar társadalomban most egységes lenne az uralkodó elitnek és a feltörő ifjú ellenzéknek ez a felfogása. Ám érdemes végigolvasni Buzzati művét. Mert a végén immár azt a férfit kergetik halálra, aki ifjan a gyilkos csapat lelkes, dühödt vezére volt. („Most ő volt az öreg. Rá került a sor.”)
Frissítve: 2019.05.10. 16:40