Évről évre több tízezer középiskolást tart lázban a májusi-júniusi érettségi szezon: a végzősöket a vizsgákra való felkészülés és a vizsgadrukk miatt, miközben alsóbb évfolyamos diáktársaik inkább abban reménykednek, legalább az írásbelik idején lehet néhány lazább iskolai napjuk.
Az érettségi jelentősége, elsősorban a betonszilárdságú társadalmi hagyományoknak köszönhetően továbbra is nagy: nemcsak egy több mint egy évtizedes időszak lezárását, hanem egy új élethelyzet kezdetét jelenti a maturálóknak. Az érettségi bizonyítványra szükség van az egyetemi felvételikhez vagy más képzési programokba való jelentkezéshez, állások betöltéséhez. Mondhatni, útlevélként szolgál a továbbhaladáshoz. Van egyfajta rituális jellege is: beavatás a „felnőttek világába”.
Majd viszonylag rövid időn belül egyszerű papírdarabbá válik: eltűnik a fiók alján, esetleg – bár ma már csak ritkán – bekeretezve lóg a falon. A családi fotókhoz hasonlóan emlék lesz belőle.
Noha az érettségi célja hivatalosan a tudás, az „általános műveltség” mérése, erre alig vagy szinte teljesen alkalmatlan. Nemcsak azért, mert az a műveltségkép, amire az érettségi épül, elavult, hanem azért is, mert a felnőtt lét gyakorlatorientált világában nem árul el semmit az egyén valódi készségeiről, tudásáról. A megszerzett érdemjegyek is nagyban függnek a véletlentől és a szerencsétől, nem csak a tudástól.
Jól példázza ezt az idei matek érettségi is: az alapfogalmak, definíciók, egyszerű összefüggések megvilágítását kérő feladatokkal nem volt gond, de a valós matektudás hasznosítását igénylő feladatoknál – a hírek szerint – már sokan elvéreztek. Évek óta ugyanezt tapasztaljuk a nemzetközi PISA-teszteken is.
Vagyis az érettségi nem más, mint a lexikális tudás átadására fókuszáló, uniformizáló, tanterv-centrikus magyar iskolarendszer koronája.