Játék az ételen innen és túl

Publikálás dátuma
2019.05.11. 12:30

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Meghökkentő, lenyűgözően megkomponált és humoros ételfotókat is láthatunk a FoodPlay című tárlaton. Nem érdemes üres hassal menni.
Az étel nem játék. E gyerekkorunkban sokszor hangoztatott mondatra cáfol rá a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum FoodPlay (Gasztrojáték) című kiállítása, amely ételfotókon keresztül mutatja be: a gasztronómia csak igazán a játék terepe. A bemutatott képek helyenként taszító, máskor humoros, vagy épp nagyon is ínycsiklandó ételösszeállításokat kínálnak, olykor kifigurázva és tükröt tartva korunknak, amely a „ha nem fotózod le, meg sem történt” elve szerint viszonyul ízletesnek ígérkező vacsorájához is. Míg azonban egyes fotók funkcionális, étvágygerjesztő szándékkal, vagy a pillanatok – és mintegy az ízek – megörökítése céljából készülnek, addig mások önálló képzőművészeti, esetleg marketingalapú alkotások, szabad asszociációkat hordozva. A tárlat főként utóbbi munkákra koncentrál, számos nemzetközi (például amerikai, skandináv, francia, szerb, spanyol, holland, brit) és hazai alkotó fotóit bemutatva, akik fotográfiai magazinok, internetes oldalak felkérésére, vagy termékreklámként készítették azokat. A képek egyedülálló vizuális nyelvet, és gyakran a képzőművészeti múltban – elsősorban a festészetben – rejlő gyökereket tárnak elénk. De megjelennek olyan izgalmas művek is, amelyek a helyettesíthetőségre fókuszálnak vagy finoman a ready made-k világát idézik meg. Remek példa lehet a francia Studio Furious Mortadellaszőnyeg című munkája, a Toiletpaper cím nélküli alkotása, amelyen a riporterek kezében mikrofonok helyett csirkecombok vannak, vagy épp a magyar Filkey Áron Chewy című képe, ahol a kagylóhéjban igazgyöngy helyett rágót láthatunk.  
A kiállítás egyúttal társadalom- és fogyasztáskritikát is megfogalmaz: a szépség érdekében az egészséges alapanyagok háttérbe szorítására vagy a hat réteg műanyagba csomagolt ételekre egyaránt láthatunk cseppnyi humorral fűszerezett példákat. Ugyanakkor olyan munkák is kiemelkednek, amelyek a hagyományokat, a nemzethez fűződő árnyalt viszonyt, vagy a családi örökséget jelenítik meg az egyes fogásokon keresztül. Csendéletbe szőve látunk az asztalon csizmát és ridikült Barbay Csaba, Laczkó Mónika és Sinkovics Judit képén, műanyagzacskók fullasztó tömegét az olasz-amerikai Davide Luciano és Claudia Ficca fotóján, erotikával vagy iróniával áthatott jeleneteket Paloma Rincón és Pablo Alfieri Szex reggelire című sorozatában - eredendően nem az ételhez kötődő tárgyak és anyagok köszönnek vissza, ám a lehető legtermészetesebbnek tűnő módon. A tökéletes rendben szeletelt kenyereket és hagymakarikákat, a hibátlan, egészen gyönyörű, vagy épp nagyon is riasztó szín- és formakompozíciókat, a frappáns kulturális utalásokat, esetleg hétköznapi jelenetekből kivett végletekig eltúlzott képsorokat szemlélve a nézőnek az az érzése támadhat, mintha a körölütte lévő világ minden apró szeglete és pontja az ételről és az étkezésről szólna.  Kérdés, hogy meddig tart a (gasztro)játék, és hol kezdődik a valóság.

Infó

FoodPlay (Gasztrojáték), látogatható május 12-ig a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. 

Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 18:18

Pikachu kliséi egyszerűen lenyűgözőek

Publikálás dátuma
2019.05.11. 10:30
Tim (Justice Smith) és Lucy (Kathryn Newton) alaposan meglepi a nézőt – jó értelemben
Fotó: InterCom
Ha a szörnyecskék eddig hiába ostromolták az okostelefonján keresztül, most Rob Letterman filmje teheti Pokémon-függővé.
Roppant jól szórakoztam a Pokémon – Pikachu, a detektíven. Mielőtt mindenki elkönyvelné, a zsebszörnyek iránti elfogult gyermeki rajongás szól belőlem, gyorsan tisztázom: sosem voltam a Nintendo cég által 1996-ban megálmodott univerzum szakértője, hovatovább, szinte semmit sem tudtam róla néhány nappal ezelőttig. Sosem játszottam a játékkonzolra tervezett szerepjátékkal, nem olvastam mangákat, nem néztem az anime sorozatokat és korábbi mozifilmeket, a 2016-ban Pokémon Go néven piacra dobott mobiltelefonos őrülettel is csak néhány napig rövidítettem meg az életemet. Ennek előnye is volt, elvégre, most a moziban ülve nem tudtam felháborodni azon, hogy Rob Letterman alkotása nem az őskánon valamelyik nagyon fontos etapját, hanem egy „mellékes” játék történetét dolgozza fel, melyben a főhős Tim Robinsont (Justice Smith) hirtelen felkeresi apja halottnak hitt pokémonja, bizonyos Pikachu. Viszont, hogy érthető legyek, ezen a ponton nekem is át kell mennem mesélőbe.
A már említett Tim különleges fiatal, aki gyerekkorában Pokémon edző akart lenni, de mivel apja gyerekkorában elhagyta őt, hogy minden energiáját a bűnüldözésre fordítsa és ezekkel a kis lényekkel dolgozzon együtt, minden lelki sérelmét és fájdalmát rájuk vetíti ki, és apjára sem kíváncsi. Ebben a mesevilágban a Föld bolygón az emberiség osztozik a Pokémonokkal, de létezik egy különleges metropolisz, Ryme City, ahol minden ember egy zsebszörnnyel él együtt, szimbiózisban, mint különleges, egymást kiegészítő lelki társak. A történet akkor kezd el működni, amikor Tim megtudja, hogy az apja meghalt. Nem kell túl sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, valamilyen összeesküvés áll a háttérben, és édesapja ennek a nyomaira bukkant. A nagy titokra kíváncsi még Lucy Stevens, a CNN gyakornoka, aki a tengerentúli filmek kliséinek megfelelően bódítóan szexi, éles az esze, és a legnagyobb problémája, hogy a megszerzett információt nem tudja a rendszeren keresztül eljuttatni a közvéleményhez. Kathryn Newton alakítása magával ragadó, játékával pazarul oldja meg, hogy a figurája mégse legyen kaptafaszerű.
Rob Letterman rendező érdekes húzása volt, hogy a protagonista Tim karakterét nem hangszerelte túlságosan szimpatikusra. Sőt, sokszor még az irritáló jelzőt is alkalmazhatónak látom vele kapcsolatban. Makacs, önfejű fiatalember, aki úgy hoz értékítéletet az apjáról és a Pokémonokról, hogy fogalma sincs az egészről – még szerencse, hogy ott van mellette Lucy, és persze Pikachu, a detektív, apja volt Pokémon társa. Innentől kezdve pörögnek az események: ezt a szörnyecskét tényleg gyémántfinomságúra csiszolták, a személyisége roppant szórakoztató, az animáció tökéletes, és James Bond módjára mondja a tőmondatos fekete humorral átitatott egysoros poénjait. Ez abszolút újdonság: már a beszélő Pokémon is önmagában, az eredeti angol nyelvű verzióban Ryan Reynolds lenyűgözően uralja a szcénát – a szinkronos verzióban Nagy Ervin megteszi, ami lehetséges.
Noha Pikachu sapkája Sherlock Holmes-t juttatja az eszünkbe, a főgonosz (nem lövöm le, ki az) már sokkal inkább korunk képregény-feldolgozásait idézi meg, egydimenziós egyszerűségét a cselekmény fordulatai ellensúlyozzák. De belegondolva abba, hogy mindennek az alapja „csak” egy játék, akkor nem marad más, mint elismerni: ez egy remek adaptáció, amely szélesítheti a Pokémonok rajongóbázisát. Engem már megvettek. 
Hálás szerepet osztottak a pokémonra: fekete humorral átitatott poénokat mond
Fotó: InterCom
Infó Pokémon – Pikachu, a detektív Bemutatja az InterCom
Témák
film Pokémon

Mosó Masa mosodája – gyereklemezen

Publikálás dátuma
2019.05.10. 12:30

Tarján Veronika énekesnő fontos küldetésének tartja nagymamája, Varga Katalin költő és írónő művészi örökségének megismertetését. A népszerű gyerekkönyvek sorában a Gőgös Gúnár Gedeon után ezúttal a Mosó Masa mosodáját zenésítették meg.
„Gyermekkoromban a Mamát meglátogatni igazán különleges élmény volt. Közraktár utcai lakására – ahol a ház falát ma emléktábla díszíti – szellemi műhelyként emlékszem, ahol a nagyszerű könyvtár megszámlálhatatlan kincset rejtegetett. Mama is olyan volt számomra, mint egy kifogyhatatlan tudástár: történelemről, természettudományokról, csillagászatról, filozófiáról, irodalomról és egyáltalán minden fontos dologról úgy tudott mesélni, hogy bármely életszakaszomban voltam, érdekes és gondolatébresztő volt számomra. Élete utolsó éveiben hozzánk költözött: ittam a szavait, sokat vitatkoztunk, beszélgettünk, álmodoztunk. Megtanított a minőségi munkára, és arra, hogy a gyermekek nem kis felnőttek, hanem emberek, akikhez értelmesen, tartalmasan kell és lehet szólni – bármilyen művészeti ágról legyen szó” – mondja Tarján Veronika. Zenekara, a Veronaki egyik előző produkciója már Varga Katalin személyéhez kapcsolódott: a Libabál és a Kiugrott a gombóc című lemezen a Gőgös Gúnár Gedeon történeteit zenésítették meg. „Ezek teljesen más hangulatú anyagok voltak, mert a könyv megkívánta a magyar népzenei elemek erőteljes jelenlétét” – meséli Veronika. „A Gőgös egy baromfiudvaron játszódik, s így tele van a paraszti kultúra elemeivel, archetípusaival. Fontos szereplő a kakas, a gúnár, a házőrző kutya, a gémeskút és még hosszan sorolhatnám. A Mosó Masa mosodája teljesen más: ez az Üveghegy tetején, egy kacsalábon forgó palotában játszódik, sokkal több a tündérmesei elem, s ez a muzsikára is erőteljesen hatott. Nagyon eltérő korok és stílusok jelennek meg benne, mint például a reneszánsz zene vagy a rockabilly. A Veronakira már jellemző magyar népi motívumok sem tűntek el, csak ezúttal más az arány. A másik meghatározó különbség a két anyag között, hogy míg a Gőgős-lemezt nagyrészt két muzsikus – Mogyoró Kornél zenekarvezető és az akkori gitárosunk, Fejér Simon – írta, ezúttal a zenekar minden tagja részt vett a közös alkotómunkában. Ez erősebb csapattá, szinte már családdá kovácsolt minket (ld. keretes írásunkat). Az elkészült album az eredeti, a betűk tanulását segítő könyvet jelentősen kiegészíti; emellett a dalokhoz tízrészes animációs filmsorozat is készül, amely játékos formában ugyancsak a nyelvtani szabályok elsajátítását szolgálja. A Veronaki koncertjei sem csak szórakoztatnak: a közös éneklés, tánc és hangszerbemutatók mellett fontos a kárpát-medencei folklórkincs felidézése, valamint – játékos, mesés formában – az írás és az olvasás megszerettetése.  Infó: Veronaki: Mosó Masa mosodája – Universal Music, 2019. Lemezbemutató koncert: május 12., Budapest Jazz Club

A zenekar

A Veronaki jelenlegi felállásában az énekes-mesélő-szövegíró Tarján Veronika mellett Horváth András Ádám gitározik, Herr Attila basszusgitározik, Árkosi Szabolcs harmonikázik, Szokolay Dongó Balázs fúvós hangszereken (duda, pásztorfurulya, tárogató, szaxofon) játszik. Az együttes zeneszerzője, zenei vezetője és ütőhangszerese az énekesnő férje, Mogyoró Kornél. „A szerelmem, akivel az első pillanattól kezdve jó megálmodni, alkotni és létrehozni” – mondja róla Veronika. 

Témák
gyerekkönyv