Pap Szilárd István: Sanders és Corbyn – tényleg egyformák?

A 2008-as gazdasági válság után, mely megrengette a kapitalista centrumországok társadalmait, új baloldali mozgalmak és politikai vezetők emelkedtek fel, a spanyol Podemostól és a görög Szirizától kezdve a francia Jean-Luc Mélenchon mozgalmán át Bernie Sandersig és Jeremy Corbynig.

A „baloldali populistákként” emlegetett szereplőket joggal tekinthetjük egyazon globális gazdasági-társadalmi folyamat termékeinek, miközben fontos világnézeti, szakpolitikai és cselekvésbeli különbségeket is felmutatnak.

Harcias baloldali retorikájuk, élettörténetük, szinte párhuzamos felívelésük, illetve népes politikai nagygyűléseik látványa szinte predesztinálja Bernie Sanderst és Jeremy Corbynt arra, hogy egyenlőségjelet tegyünk közéjük. A két politikus 2015 óta közelről figyeli egymás tevékenységét, olykor kölcsönözve is egymástól.

A válság szülte

A két ország közötti történelmi és kulturális kapcsolatok miatt könnyen szem elől téveszthetjük, hogy a sok tekintetben hasonló politikai folyamatoknak nem kulturális, hanem inkább gazdasági-társadalmi gyökerei vannak. A II. világháború után kialakult globális termelési rend a nyugati világban (és csak ott!) a kapitalizmusnak egy viszonylag elszámoltatható, jóléti variánsát hozta létre, amely a gyakorlatban az jelentette, hogy az átlagemberek addig soha nem látott mértékben részesülhettek a globálisan megtermelt javakból. A Clement Attlee vezette, 1945-ben hatalomra került munkáspárti brit kormányzat jóléti szolgáltatások széles körét építette ki, az USA-ban pedig a Franklin D. Roosevelt nevével fémjelzett New Deal, majd Lyndon B. Johnsonhoz köthető Great Society valósította meg ennek amerikai változatát.

A világháború utáni gazdasági rend azonban a 70-es évektől kezdte megmutatni korlátait, a gazdasági tevékenységek profitalibitása csökkent, és megindult a tőke átvándorlása a reálgazdaságból a pénzügyi szférába, hogy mára az utóbbi vegye át a domináns szerepet. A 80-as évektől a társadalom legfelső egy százalékát adókat leszámítva a reálkeresetek vagy stagnáltak, vagy csökkentek. Ezeknek a gazdasági folyamatoknak az ideológiai leképeződése lett a reagani-thatcheri neokonzervativizmus és neoliberalizmus, amely a társadalmi struktúrák tagadására, illetve a piac és az egyéni kezdeményezés mindenhatóságára alapozta retorikáját. A társadalmi ellátórendszerek szintjén pedig megindult a nyugati jóléti államok fokozatos leépülése. Nem ritkán az újrafazonírozott, harmadik utas progresszió támogatásával.

A pénzügyi szektor domináns szerepbe emelkedése, illetve a szociális védőháló és közösségi infrastruktúrák gyengülése – ez az a kettős jelenség, amellyel szemben a Bernie és Jezza nevével fémjelzett politika teret nyerhetett. Bár önmagukat a múlttal, leginkább a harmadik utas politikával való szakításként állítják be, és a médiában is gyakran kapják meg az „új baloldali” címkét, mindkettejük politikájában van egy jelentős restaurációs reflex is: a visszatérés vágya a II. világháború utáni időszak „demokratikus kapitalizmusához”. A jóléti állam leépülésének tematizálásában kiválóan tetten érhető ez a restaurációs momentum. Ráadásul a szociális védőhálón keresztül rengeteg más politikai jelenségre is reflektálni tudnak.

Az egészségügyi ellátás kérdése például kiváló lehetőséget ad arra, hogy tágabb gazdasági, politikai víziójukat is artikulálni tudják. A világ egyik legdrágább és legkevésbé hatékony ellátását biztosító amerikai magán egészségbiztosítási rendszer példáján keresztül Bernie beszélni tud a társadalmi igazságtalanságokról: hogyan hagyja az út szélén, ellátás nélkül amerikaiak millióit a profitot központba állító rendszer; hogyan teszi lehetetlenné az átlagember érdekében történő reformokat az elszámoltathatatlan, oligarchikus politikai rendszer, az üzleti és politikai elit összefonódása, a kvázi szabályozatlan kampányfinanszírozás és lobbitevékenység révén. Ugyanez igaz az oktatásra: az ingyenes állami felsőoktatás a nem megfelelően szabályozott, túlburjánzó pénzügyi szektor révén (is) gigantikus méreteket öltő diákhitelezés problémáját számolná fel.

Ugyanígy Corbyn számára a kérdés lehetővé teszi a megszorító politikák ostorozását, az általuk létrehozott egyenlőtlenségek elítélését. Ahogy a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) 70. születésnapján tartott beszédében kijelentette, az egészségügyi rendszer kortárs problémái, a hozzáférés egyenlőtlenségei szolgáltatnak „világos és elsöprő bizonyítékot arra, hogy a megszorítás és az egyenlőtlenség embereket öl.”

Saját munkásosztályuk

De ha már az egészségügynél tartunk, akkor nem kerülhetjük meg azt a látványos különbséget, amely a két ország politikai-gazdasági berendezkedését, emiatt pedig Bernie és Corbyn programját is jellemzi. Az univerzális állami egészségbiztosítás Európában egy magától értetődő intézmény, amely a felmérések szerint kontinens-szerte kiemelkedő állampolgári figyelemnek és törődésnek örvendhet. A brit NHS tavaly nyáron volt 70 éves, innen nézve Sanders Amerikában radikálisnak tartott, ellenzői által „szocialistának” bélyegzett javaslata egyáltalán nem számít radikálisnak. A brit és amerikai kontextus közötti eltérések miatt Sanders „demokratikus szocializmusa” sokkal közelebb van egy elképzelt politikai középhez, mint a Corbyn és árnyékkabinetje által kidolgozott javaslatok.

Persze ez nem jelenti azt, hogy az eltérő szakpolitikák mögött ne húzódnának meg azonos szándékok, azonos tendenciákra adott válaszok. A már leírt gazdasági átalakulások – a profitabilitás csökkenése, illetve a finánctőke dominanciája – a kapitalista centrumországokban felerősítették a gazdasági tevékenységek egyre nagyobb részének (fél)perifériára való kiszervezését. Emiatt megrendült a centrumországok munkás- és középosztályainak gazdasági pozíciója is. Az eltérő társadalmi-politikai-ideológiai környezetben Sanders és Corbyn is javaslatokat fogalmaz meg e társadalmi rétegek – vagyis saját országaik munkás- és középosztályai – pozíciójának stabilizálására, megerősítésére.

A szociális és közösségi infrastruktúrák megerősítése, illetve Bernie a 15 dolláros minimumórabér szövetségi előírására tett javaslata mellett mindkét politikus számára központi fontosságú társadalmaik munkásosztályának megerősítése. Az előválasztási kampánya keretében Sanders épp nemrégiben fejezett be egy körutat az amerikai „rozsdaövezet” államaiban, melyek döntő szerepet játszottak Donald Trump 2016-os győzelmében. A vermonti szenátor itt arról beszélt, hogy elnökké választása esetén megszüntetné a szövetségi kormányzat szerződéseit olyan cégekkel, amelyek külföldre szervezik ki a termelőtevékenységeiket. Ostorozta Trump új észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményét, amely szerinte nem akadályozza meg a munkahelyek Mexikóba történő kihelyezését.

Corbyn is gyakran ostorozza a szabadkereskedelmi egyezményeket, illetve az outsourcing jelenségét. Esetében azonban radikálisabb pozíciómentő intézkedésekről is beszélhetünk. A Munkáspárt tavaly szeptemberi kongresszusán mutatták be azt a javaslatot, amely előírná a 250-nél több alkalmazottat foglalkoztató cégeknek, hogy legalább 10 százalékos tulajdonrészt biztosítsanak munkásaik számára, amivel szerintük összesen 6 milliárd fontot irányítanának át a cégektől a dolgozók irányába. A közösségi infrastruktúrák terén jelent radikálisabb intézkedést Corbynék terve, hogy államosítsák a vasutakat és közműveket, amelyek elmúlt évtizedekbeli privatizációja látványos fogyasztói áremelkedést és a szolgáltatások minőségének csökkenését hozta.

A konkrét gazdasági kontextuson túl a két politikus mozgásterét eltérően befolyásolja az a pártrendszer is, amelyben tevékenykednek. A brit Munkáspárt születésétől fogva a dolgozók osztályalapú pártjaként határozza meg magát, és minden visszássága ellenére e karaktere a mai napig megmaradt. Bár 2015-ös párvezetővé válása óta Corbyn folyamatosan pártja centristáinak szabotázsakciói között tevékenykedik, a Munkáspárt szakszervezeti és mozgalmi beágyazottságának köszönhetően mégis sokkal több lehetőséget biztosít a radikális reformtörekvések számára, mint az amerikai Demokrata Párt, amely nem egy hagyományos szociáldemokrata párt - ez pedig meghatározza a kimondottan osztályalapú politizálást folytatni akarók mozgásterét is.

Másodvonalas kérdések

Ha a legjelentősebb különbségeket akarjuk azonosítani Sanders és Corbyn között, akkor nem programjuk gazdaság- és társadalompolitikai magját kell néznünk. A külpolitika például egy ilyen terület. Corbyn a baloldal antikolonialista hagyományainak követője, ez gyakran támadási felületet is szolgáltat ellenfelei számára: az ír függetlenségi IRA-val, vagy a palesztin Hamásszal ápolt kapcsolatai kétségtelenül e kategóriába sorolhatók.

Bár nemrég az USA legbefolyásosabb Izrael-barát lobbiszervezete közösségi médiás hirdetésekkel kampányolt Bernie ellen, a vermonti szenátor Izraellel kapcsolatos nézetei valójában a teljesen elfogadott nyugati mainstream keretein belül maradnak, megszólalásai rendre kiváltják a palesztin aktivisták haragját. Corbyn viszonya Izraellel ennél jelentősen konfrontatívabb.

Corbyn politikai pályája kezdete óta háborúellenes: több évtizedes parlamenti karrierje során minden alkalommal nemmel szavazott bármiféle brit katonai beavatkozásra. Bár Sanders is ellenezte George W. Bush iraki háborúját, az afganisztáni beavatkozásra igent mondott, ahogy a 90-es évek végi balkáni NATO-beavatkozást is támogatta - Corbynnal ellentétben.

A migráció kérdésében is vannak különbségek: Corbyn nehezen sorolható be a bevándorlásellenes európai „baloldaliak” sorába, az tagadhatatlan, hogy az emberek szabad mozgásának elvével szemben sokkal kritikusabb, abban a munkaerő árát (a munkabéreket) lefelé hajtó erőt lát. Ehhez képest az amerikai demokraták között szinte teljes a konszenzus a migráció pozitív értékelésével kapcsolatban, és ebből Bernie sem lóg ki.

Az a közkeletű nézet, amely egyenlőségjelet rakna Corbyn és Sanders közé, tehát csak nagyon erős fenntartásokkal állná meg a helyét. A két globális baloldali ikon közötti különbségek, politikáik árnyalatainak felfejtése nem csupán szőrszálhasogató célzattal tud releváns lenni. Példájuk által ugyanis kirajzolódnak azok az általános strukturális tendenciák, amelyek a centrumországokra jelenleg jellemzőek, de egyúttal arra is rámutatnak, hogy még két, viszonylag közel álló társadalom esetében is döntő szerep jut a globális makroszint alatti gazdasági, társadalmi, politikai különbségnek. Ez világszerte minden baloldali számára fontos figyelmeztetéssel szolgálhat: a sikeres baloldali politika kevésbé a látott minták másolásának, inkább saját társadalmaik strukturális meghatározottságainak, globális gazdaságban elfoglalt helyének, és az általuk létrehozott társadalmi problémák aprólékos megértésének függvénye. DE ösztönzőül szolgálhat arra is, hogy új módozatokat találjunk a baloldal internacionalizálására, ebben ugyanis per pillanat nagyon gyerekcipőben járunk, és az itt elemzett két politikus sem kivétel ez alól.