"Mert szuverén volt, egyiküktől sem volt idegen"

Publikálás dátuma
2019.05.11. 19:45
MARABU RAJZA
Kérem, ne nézzék meg az alábbi idézet szerzőjének nevét, hanem előbb olvassák el és próbálják kitalálni, ki írhatta. Nekem nem sikerült. Annyit elárulhatok, hogy egy rendszerváltozás utáni parlamenti párt elnöke az illető.
„Egy végtelen nagy lelkifurdalás, egy marcangoló, megsemmisítő lelkifurdalás szervezi ezt az antológiát. S ugyanez késztette e sorok íróját is erre a - konfesszióra. Mert ez a néhány lapnyi írás nem képes úgy magára húzni a Bibótól is eltanult tárgyilagos előadásmód takaróját, s nem képes és nem is akarja ennek a szép, új magyar kiegyezésnek - amelynek egyébként részese, haszonélvezője, fizetett fenegyereke - a nyakába varrni ezt az ügyet; egyszóval nem képes úgy illegni-billegni, hogy ki ne tessék: ez csupán egy vallomástétel. Zokogó, önmarcangoló, a szégyentől a föld alá süllyedni vágyó, istentelen könnyelműsége, a Bibó-felejtése miatt Prométheusz sorsát magára kívánó vallomástétel. S miközben a szerző írása sorsán töpreng, s eljátszik a gondolattal, hogy vajon eljut-e szélesebb nyilvánosság elé a vallomás, ahogy bizony megérdemelné, hogy ország-világ lássa szégyenét, avagy csupán magánsirám, titkos szégyenkezés marad, pironkodás és megszégyenülés olyanok között, akik maguk is hasonlóképpen éreznek, ezenközben a szerző csak két szót motyog maga elé eszelős, elkínzott tekintettel, egy kibírhatatlan feszültség kisülése utáni bambaságban: szégyen, gyalázat.” A későbbi "náci alapvetés" szerzője, Csurka István írta ezeket a sorokat az eredetileg Bibó István 70. születésnapjára készült Bibó-emlékkönyvbe.

Új szellemi tömörülés

Bibó István azonban épp 40 éve, még mielőtt az antológia összeállt volna, hatvannyolc éves korában, 1979. május 10-én meghalt. Temetése május 21-én volt. A Bibó-emlékkönyv pedig csak 1980 októberére készült el, jóval 70. születésnapja, 1981. augusztus 7-e előtt. A temetése után állt fel az emlékkönyv szerkesztőbizottsága, melynek tagja volt Bence György. Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál, Szűcs Jenő, Tordai Zádor (később Tornai József is csatlakozott). A több mint ezeroldalas kötetben összesen 75 írás (plusz Horváth Barna, Bibó egyik mesterének tanulmánya) jelent meg. A kötetet a szerkesztők nem szamizdat kiadványnak szánták; miután a Gondolat Kiadó visszautasította, akkor határozták el a (magán)sokszorosítást, legépeltetést.
Csurka példája is bizonyítja, Bibó ekkor még olyan személyiségnek számított, akinek írásaiban, eszméiben Andrásfalvy Bertalantól és Duray Miklóstól kezdve Illyés Gyulán és Kis Jánoson át Vásárhelyi Miklósig és Weöres Sándorig a magyar értelmiség közösséget talált.
A napra pontosan három éve elhunyt Réz Pál ezt így fogalmazta meg: "A szerzők névsora egyre tekintélyesebbé és színesebbé gazdagodott; az iratgyűjtőben egymás mellé kerültek öreg tudósok és ifjú költők, papok és volt NÉKOSZ-osok, építészek és irodalomtörténészek, filozófusok, tanárok, vegyészek, lektorok, hívők és hitetlenek, szocialisták és liberálisok, Kossuth-díjasok és állásfosztott ellenzékiek tanulmányai, versei, Illyés Gyula búcsúbeszéde és Petri György verse Bibó temetéséről, Szűcs Jenő nagy tanulmánya Európa három régiójáról és Bibó egykori fogolytársainak börtönemlékezései. A mind vaskosabb kötet lapjain akarva-akaratlan kialakult egy új szellemi tömörülés, vagy, szerényebben szólva, különböző világnézetű, származású, múltú emberek találkoztak egy olyan férfi körül, aki, mert szuverén volt, egyiküktől sem volt idegen."

Egy jól sikerült temetés

A rendszer elleni tüntetéssé vált temetéséről utóbb többen is megemlékeztek, és nem feledkezett meg az 1958 nyarán életfogytiglani börtönre ítélt Bibóról az állambiztonság sem. A Belügyminisztérium III/III. csoportfőnöksége a következő összefoglaló jelentést adta 1979. május 23-án: "Dr. Bibó Istvánnak, az 1956-os ellenforradalom államminiszterének f. hó 21-én megtartott temetésén kb. 400-450 fő vett részt. Közülük mintegy 30 fő volt ellenforradalmár, illetve jelenleg bizalmas nyomozás, vagy F-dossziés ellenőrzés alatt áll. Búcsúztatót – az egyházi szertartáson kívül – Illés Gyula (sic!) és Kenedi János mondott. Utóbbi külön méltatta Bibónak az 1956-os eseményekben betöltött szerepét. A beszédeket hangszalagra vették. A szertartás a Himnusz, majd – F. Rácz Sándor kezdeményezésére – a Szózat eléneklésével fejeződött be. A temetés biztosítását a kijelölt operatív egység végrehajtotta. Az információ forrása és tartalma megbízható, ellenőrzött. Intézkedés: Tájékoztató jelentést készítenek." (Idézi Tabajdi Gábor: A III/III. krónikája. Jaffa Kiadó, 2013)
Valószínűleg a költő Petri György is "bizalmas nyomozás" alatt állt ebben az időszakban, ám ez nem akadályozta abban, hogy versben örökítse meg az eseményt. Részlet Petri György Bibó temetése című verséből: "Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.
[az első titkár '58-as vagy '57-es május elsejei beszédéből,
az ő rosszkor felböfögő humorát]*. Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt
 lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,

micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,

így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig."

*A szögletes zárójelben lévő szövegrész Veres András irodalomtörténész feltételezése szerint még szerepelt az eredeti műben, ám az AB Független Kiadó által 1981-ben szamizdatként megjelentetett Örökhétfő című kötetből, a vers első nyomtatott változatából már hiányzik. Bibó rabtársa, az ugyancsak 56-os elítélt Litván György 2006 szeptemberében így idézte fel saját emlékeit a temetésről és a Bibó-emlékkönyről: "Bibó István temetése volt az első nagy, spontán, nyilvános demonstráció ’56 szelleme mellett, 1979 májusában. Az Óbudai temetőben sok száz gyászoló előtt emlékezett meg Illyés Gyula és Kenedi János Bibó Istvánról, az 1956-os forradalom szinte jelképes jelentőségű alakjáról. A tömeg – amelyben a titkosrendőrség hallgatózó és buzgón fényképező megbízottai is jelen voltak – messze nemcsak családtagokból és barátokból, személyes tisztelőkből állt, hanem sok olyan emberből, akik éppen ’56 mellett akartak demonstrálni Bibó István temetésén való részvételükkel. 1980-ban szamizdat formájában megjelent a Bibó-emlékkönyv, amely eredetileg ajándék lett volna Bibó István 70. születésnapjára. (...) A kádárista hatalmat rendkívül aggasztotta, hogy az emlékkönyv – amelynek gépírásos formában történt elkészítését nem tudta megakadályozni – a magyar értelmiség szinte teljes színskáláját szerzői között tudhatta. (...) A kádári diktatúra érezte e jelenség veszélyességét, s utólag minden tőle telhetőt megtett a szerzők megfélemlítésére, illetve ennek a rendszerellenes értelmiségi »egységfrontnak« a szétválasztására, ami azonban akkor nem sikerült."

Természeti csapásként

Ami nem sikerült 1979-80-ban, az tíz évvel később szinte magától értetődő lett: az egységfront felbomlott. Az 1988-ban, a Bibó nevét viselő szakkollégiumban megalakult Fidesz épp ennek a megosztottságnak a meghaladását tűzte ki céljául. A 90-es évek közepétől azonban ők is a Bibó-felejtés Csurka emlegette csapdájába estek, s azon dolgoznak azóta is, hogy minél nagyobb legyen a szakadék az általuk választott népiek (jobboldal) és az ellenségnek tekintett urbánusok (baloldal) között.
Hogy politizálásuk hová, milyen zsákutcába vezette az országot, arról álljon itt egy jóslat erejű Bibó-idézet Huszár István 1978 márciusi interjújából a Kádár-rendszerről: „Nem tudom magamat megtartóztatni attól a nem kajánságban fogant, de bizonyosan felháborodást kiváltó összehasonlítástól, hogy mindazok az érvek, melyek a mai politikai irányvonal értelmes, mértéktartó és szimpatikus voltát emelik ki az őt megelőzővel, a jövőben esetleg fenyegetővel szemben, engem leküzdhetetlenül azokra a várakozásokra, csalódásokra és örömökre emlékeztetnek, melyekben a régi királyságok alattvalói éltek, mikor úgy tudták, hogy az eszeveszett zsarnok királyokat természeti csapásként kell elfogadniuk, s nincs más lehetőségük, mint várni és remélni azt, hogy az eszeveszett zsarnokokat kegyes és jó király fogja követni. S ha valóban ilyennel áldotta meg őket a sors, nincs más lehetőségük, mint hálásan örülni és imádkozni, hogy ezt viszont ne kövesse egy újabb eszeveszett zsarnok, addig pedig a jó király kedvezésétől és kegyétől várni a sérelmek orvoslását, az igazságtalanságok megtorlását. Tudomásul véve azt, hogy természetszerűen a kegyes és jó király sem szereti a követelőző, jogokra és elvekre hivatkozó alattvalót."
Szerző

Vasárnap

Publikálás dátuma
2019.05.05. 18:08

Fotó: Shutterstock
A képviselő vasárnap délután elővette a biciklijét és letekert a Margitszigetre. Már benne volt a korban, és természetesnek tartotta, hogy a fiatal bringások elsuhannak mellette az úton. De a sziget közepén észrevette, hogy ugyanaz a fiú már harmadszor előzte meg. Eddig nem figyelt rá, de most már látta, hogy a srác időnként lelassít, bevárja, ránéz, majd előre teker. Most már ő is visszanézett rá, mire a fiú megvárta, amíg mellé ér. A képviselő arra gondolt, hogy a srác talán felismerte ritka tévés szerepléseiből. Ennél kellemetlenebb lehetőségek is felvillantak benne. De vasárnap délután volt, sütött a nap, a Szigetet ellepték a sétáló, bringázó, füvön napozó emberek. Üldözési mánia lenne provokációtól tartanom, gondolta, ha meg kéregetni akar, legfeljebb lerázom pár százassal.
„Ugye nincs kedve velem beszélgetni?”, kérdezte zavartan a fiú, és megpróbálta lelassítani tempóját a férfi sebességéhez. Ez az „ugye nincs kedve” szomorú emlékeket ébresztett a képviselőben. Mennyire ismerte ezt a defenzív, mentegetődző, eleve az elutasításra készülő magatartást! Milyen sokáig közeledett ő is így a lányokhoz, a szerkesztőségekhez, a közélethez, míg végre megtanulta előbb kérni, majd ki is járni azt, amire szüksége volt. És még mindig élt benne valami utólagos szégyenféle, ha túl hangosan, túl rámenősen ért el valamit, ami pedig járt neki. Jobban megnézte a fiút. Tizenhat körüli gyerek, átlagos, könnyen felejthető kamasz arc. Hozzá fejtetőre tolt napszemüveg, a nyakban himbálódzó fülhallgató, amelyhez nyilván mobil is tartozott, kapucnis pulóver, a tinédzserlét attribútumai. Márkásnak látszó, profi bicikli, nem lehetnek szegények a szülei.
„Hát beszélgessünk”, felelte, és most már egymás mellett bicikliztek az Árpád híd felé. A képviselő kicsit rákapcsolt, a fiú lassabban tekert a szokott tempójánál. A férfi hamar rájött, hogy a fiúnak fogalma sincs róla, hogy kit szólított meg. Valóban csak beszélgetni akart, bár nemigen tudta, miről. Megkérdezte a férfit, gyakran jár-e a Szigetre biciklizni. Ő eredetileg Szentendrére akart kitekerni, de akikkel ment volna, azok nem jöttek el. Ezt is olyan lemondó hangsúllyal mondta, mint aki előre sejtette, hogy így fog történni. A férfi elmondta, hogy ha teheti, hetente többször is lejön tekerni. Közben rájött, hogy ez messze áll a valóságtól, csak több hetente szánja rá magát ilyen kevés testmozgásra is. De ezt nem lett volna értelme elmondani a fiúnak.
Eltekertek az Árpád híd feljárójáig, majd visszafordultak. A képviselő a szavak embere volt, egész életében szeretett sokat beszélni, lökni a sódert, ahogy gyerekkorában mondták, de most semmi sem jutott eszébe. Azt se tudta, tegezze-e a felnőttkor határán levő fiút. Legszívesebben annak örült volna, ha az is tegezi őt, de ezt nem akarta maga javasolni. „Hol laksz”, kérdezte, csak hogy mondjon valamit. „Budán”, felelte a fiú, de nem ment bele a részletekbe. „Én Pesten – válaszolta a férfi -, és még iskolába jársz?” A fiú morgott valamit, ami talán igen lehetett, de erről a témáról sem mondott többet. Amikor a Palatinus strandhoz értek, a képviselő megkérdezte tőle, hogy szokott-e odajárni. „Strandra nem jó egyedül járni”, mondta a srác, és megelőzött két bringóhintót. A férfi követte, de közben majdnem nekiment a szemből érkező autóbusznak. „Ezek a buszok…”, kezdte a fiú, de ezt a mondatot sem fejezte be. A képviselőnek viszont eszébe jutott egy fiatalkori emléke a strandról. „Sokat jártam ide a későbbi feleségemmel – mondta -, egyszer olyan szegények voltunk, hogy a kerítésen át másztunk be, fürdőruhában, a Duna felől.” „Az igen - felelte a fiú -, engem biztos megvernének a biztonságiak.” Ha sose próbálod, akkor biztos nem, gondolta a férfi, és úgy érezte, hogy kezdi őt is megbénítani ez a letargia. Bár úgy tervezte, hogy még visszateker az Árpád hídig és azon megy haza, már nem volt kedve tovább biciklizni a fiúval. „Itt elköszönök tőled, haza kell mennem”, rázta le a Margit hídi feljárónál.
„Átmászta a kerítést, ezt nem fogom elfelejteni”, mondta nevetve a fiú, és ellenkező irányba fordította a biciklijét. Aztán csendesen hozzátett valamit, amit viszont a férfi nem tudott sokáig elfelejteni. „Köszönöm, hogy elbeszélgetett velem, egyedül ez a beszélgetés ért valamit az egész hétvégéből.” Lemondó tárgyilagossággal mondta ezt is. A képviselő szomorú lett, de fogalma sem volt, hogy ennél a kis történetnél többel hogyan tudott volna segíteni a budai fiúnak.
Szerző

Gilbert mint Elton

Gilbert O'Sullivan nagyobb meglepetés volt 1972-ben, mint a totógyilkos Atalanta–Internazionale 1-0. Sosem történt meg addig, hogy ír szerző két számmal is a brit slágerlista élére kerüljön – ráadásul a waterfordi muzsikus nemcsak komponálta, hanem elő is adta a sikeres dalokat –, az meg végképp szenzációt keltett, hogy felkapott nótáinak egyike hat hétig vezette az amerikai rangsort. Ki ez az ember? – kérdezgették „odaát”, miközben az Alone Againt hallgatták, s aztán gyorsan választ kaptak, mert a sajtó azonnal utána ment annak a felfedezettnek, akiről sok évvel később azt írta a The Guardian: „Zongorázó szupersztár lett, mint Elton John.”
Hetvenkettőben kiderült, a huszonöt éves zenész hat esztendővel korábban még eladó volt egy londoni C&A áruházban, és egy időszaki muzsikálási lehetőséget nyújtó üzletben fél órára, egy órára fizetett be a Regent Streeten, ha zongorázni akart. Később postai tisztviselőként is dolgozott, talán ezért nyilatkozta a Telegraphnak, amikor már a Clairrel és a Get Downnal is hasított: „Nem akartam meghódítani a világot. A siker számomra az volt, ha a postás bejött a kertbe, és az én dalomat fütyülte.” Amúgy az Egyesült Királyságban a harmadik helyig jutó Alone Again tengerentúli diadalmenete után sokan gondolták úgy, hogy újabb "one-hit wonder", azaz egyszámos csoda ment végbe, ám a Clair első volt „itt” (vagyis Britanniában), második „ott”, a Get Down pedig első az óceánon innen, és hetedik azon túl. Finom habbal édesítette a tortát, hogy az Alone Again 1972 második legnépszerűbb számává avanzsált Amerikában – csupán Don McLean legendás dala, az American Pie előzte meg –, vagyis a kislemezt vitték, mint a cukrot. Ez közelebb is így volt, ami azért nagy szó, mert errefelé tombolt a glam rock a Slade-del, a T. Rexszel, az Alone Again viszont inkább tetszett hagyományos slágernek – egyúttal szomorúsága és a zongora dominanciája alapján a Seress Rezső-i tradíció felélesztésének –, mint a modern idők szerzeményének.
Az őszinte O'Sullivan meg is mondta, amikor arról kérdezték, ki van rá a legnagyobb hatással, Paul McCartney, esetleg Harry Nilsson, hogy egyik sem, neki a zeneszerző-ideálja Cole Porter. A Broadway-musicalek nehéz sorsú fejedelme nem volt rossz választás, de ír követője mindenkit meglepett a felelettel, hiszen rockkörökben nem volt szokás a Kánkánt, a Kiss Me Kate-et vagy olyan dalokat, mint a Night and Day etalonnak tartani. Porter komponálta a Who Wants to Be a Millionaire-t is; a Legyen ön is milliomos világjáték címét az ő repertoárjából kölcsönözték. Nehéz sorsúnak azért kell nevezni, mert negyvenhat évesen olyan súlyos balesetet szenvedett lovaglás közben, hogy élete második felét jórészt ágyban töltötte, mert harminc műtétet hajtottak végre rajta, s a jobb lábát amputálták. A fátum egyébként O'Sullivant is üldözte, hiszen ő alig tizenegy évesen elvesztette az édesapját, a mamája gyakorlatilag egyedül nevelt fel hat gyereket.
Miután a legtehetségesebb fiú lemezeit elkapkodták, dalait feldolgozta – többek között – Elton John, Tom Jones, a Pet Shop Boys. A felkelő Nap hazájában pedig olyan kultusza volt, hogy még évtizedekkel később is az Alphaville slágerével jellemezték: „Big in Japan”. A hajdani NDK-ban szintén sztárolták; Frank Schöbel, a keletnémet poppiac lipcsei üdvöskéje angolul énekelte lemezre a Get Downt. Nálunk pedig nem csupán hanghordozón jelent meg. Bertha Bulcsu korabeli regénye, A kenguru azzal kezdődik, hogy a főhős, a teherautó-sofőr Varjú O'Sullivant hallgat a kamionban. A kenguruból pedig hazai rock-különlegesség lett, mert a regényből Zsombolyai János filmet készített, és a Gálffi László, valamint Vándor Éva főszereplésével forgatott moziban egymást követték a rockdalok a Gemini, a Generál, az LGT, az Omega, a Skorpió, Koncz Zsuzsa vagy a címadó számot jegyző Fonográf előadásában. Nem állítom, hogy minden szerzemény telitalálat volt, az M7 együttes számáról például az rémlik, hogy megfelelt a címének (Nincs arra szó), viszont O'Sullivan intelmével még a kevésbé brillírozók is vigasztalódhattak: „Lehet, hogy nem vagy olyan jó, mint gondolod. De ha úgy gondolod, az jó.”
Szerző
Témák
LEMEZEKET FEL!