Kérem, ne nézzék meg az alábbi idézet szerzőjének nevét, hanem előbb olvassák el és próbálják kitalálni, ki írhatta. Nekem nem sikerült. Annyit elárulhatok, hogy egy rendszerváltozás utáni parlamenti párt elnöke az illető.
„Egy végtelen nagy lelkifurdalás, egy marcangoló, megsemmisítő lelkifurdalás szervezi ezt az antológiát. S ugyanez késztette e sorok íróját is erre a - konfesszióra. Mert ez a néhány lapnyi írás nem képes úgy magára húzni a Bibótól is eltanult tárgyilagos előadásmód takaróját, s nem képes és nem is akarja ennek a szép, új magyar kiegyezésnek - amelynek egyébként részese, haszonélvezője, fizetett fenegyereke - a nyakába varrni ezt az ügyet; egyszóval nem képes úgy illegni-billegni, hogy ki ne tessék: ez csupán egy vallomástétel. Zokogó, önmarcangoló, a szégyentől a föld alá süllyedni vágyó, istentelen könnyelműsége, a Bibó-felejtése miatt Prométheusz sorsát magára kívánó vallomástétel. S miközben a szerző írása sorsán töpreng, s eljátszik a gondolattal, hogy vajon eljut-e szélesebb nyilvánosság elé a vallomás, ahogy bizony megérdemelné, hogy ország-világ lássa szégyenét, avagy csupán magánsirám, titkos szégyenkezés marad, pironkodás és megszégyenülés olyanok között, akik maguk is hasonlóképpen éreznek, ezenközben a szerző csak két szót motyog maga elé eszelős, elkínzott tekintettel, egy kibírhatatlan feszültség kisülése utáni bambaságban: szégyen, gyalázat.”
A későbbi "náci alapvetés" szerzője, Csurka István írta ezeket a sorokat az eredetileg Bibó István 70. születésnapjára készült Bibó-emlékkönyvbe.
Új szellemi tömörülés
Bibó István azonban épp 40 éve, még mielőtt az antológia összeállt volna, hatvannyolc éves korában, 1979. május 10-én meghalt. Temetése május 21-én volt. A Bibó-emlékkönyv pedig csak 1980 októberére készült el, jóval 70. születésnapja, 1981. augusztus 7-e előtt. A temetése után állt fel az emlékkönyv szerkesztőbizottsága, melynek tagja volt Bence György. Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál, Szűcs Jenő, Tordai Zádor (később Tornai József is csatlakozott). A több mint ezeroldalas kötetben összesen 75 írás (plusz Horváth Barna, Bibó egyik mesterének tanulmánya) jelent meg. A kötetet a szerkesztők nem szamizdat kiadványnak szánták; miután a Gondolat Kiadó visszautasította, akkor határozták el a (magán)sokszorosítást, legépeltetést.
Csurka példája is bizonyítja, Bibó ekkor még olyan személyiségnek számított, akinek írásaiban, eszméiben Andrásfalvy Bertalantól és Duray Miklóstól kezdve Illyés Gyulán és Kis Jánoson át Vásárhelyi Miklósig és Weöres Sándorig a magyar értelmiség közösséget talált.
A napra pontosan három éve elhunyt Réz Pál ezt így fogalmazta meg: "A szerzők névsora egyre tekintélyesebbé és színesebbé gazdagodott; az iratgyűjtőben egymás mellé kerültek öreg tudósok és ifjú költők, papok és volt NÉKOSZ-osok, építészek és irodalomtörténészek, filozófusok, tanárok, vegyészek, lektorok, hívők és hitetlenek, szocialisták és liberálisok, Kossuth-díjasok és állásfosztott ellenzékiek tanulmányai, versei, Illyés Gyula búcsúbeszéde és Petri György verse Bibó temetéséről, Szűcs Jenő nagy tanulmánya Európa három régiójáról és Bibó egykori fogolytársainak börtönemlékezései. A mind vaskosabb kötet lapjain akarva-akaratlan kialakult egy új szellemi tömörülés, vagy, szerényebben szólva, különböző világnézetű, származású, múltú emberek találkoztak egy olyan férfi körül, aki, mert szuverén volt, egyiküktől sem volt idegen."
Egy jól sikerült temetés
A rendszer elleni tüntetéssé vált temetéséről utóbb többen is megemlékeztek, és nem feledkezett meg az 1958 nyarán életfogytiglani börtönre ítélt Bibóról az állambiztonság sem. A Belügyminisztérium III/III. csoportfőnöksége a következő összefoglaló jelentést adta 1979. május 23-án:
"Dr. Bibó Istvánnak, az 1956-os ellenforradalom államminiszterének f. hó 21-én megtartott temetésén kb. 400-450 fő vett részt. Közülük mintegy 30 fő volt ellenforradalmár, illetve jelenleg bizalmas nyomozás, vagy F-dossziés ellenőrzés alatt áll. Búcsúztatót – az egyházi szertartáson kívül – Illés Gyula (sic!) és Kenedi János mondott. Utóbbi külön méltatta Bibónak az 1956-os eseményekben betöltött szerepét. A beszédeket hangszalagra vették. A szertartás a Himnusz, majd – F. Rácz Sándor kezdeményezésére – a Szózat eléneklésével fejeződött be. A temetés biztosítását a kijelölt operatív egység végrehajtotta.
Az információ forrása és tartalma megbízható, ellenőrzött. Intézkedés: Tájékoztató jelentést készítenek."
(Idézi Tabajdi Gábor: A III/III. krónikája. Jaffa Kiadó, 2013)
Valószínűleg a költő Petri György is "bizalmas nyomozás" alatt állt ebben az időszakban, ám ez nem akadályozta abban, hogy versben örökítse meg az eseményt.
Részlet Petri György Bibó temetése című verséből:
"Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.
[az első titkár '58-as vagy '57-es május elsejei beszédéből,
az ő rosszkor felböfögő humorát]*.
Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt
lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,
micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,
így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig."
*A szögletes zárójelben lévő szövegrész Veres András irodalomtörténész feltételezése szerint még szerepelt az eredeti műben, ám az AB Független Kiadó által 1981-ben szamizdatként megjelentetett Örökhétfő című kötetből, a vers első nyomtatott változatából már hiányzik.
Bibó rabtársa, az ugyancsak 56-os elítélt Litván György 2006 szeptemberében így idézte fel saját emlékeit a temetésről és a Bibó-emlékkönyről:
"Bibó István temetése volt az első nagy, spontán, nyilvános demonstráció ’56 szelleme mellett, 1979 májusában. Az Óbudai temetőben sok száz gyászoló előtt emlékezett meg Illyés Gyula és Kenedi János Bibó Istvánról, az 1956-os forradalom szinte jelképes jelentőségű alakjáról. A tömeg – amelyben a titkosrendőrség hallgatózó és buzgón fényképező megbízottai is jelen voltak – messze nemcsak családtagokból és barátokból, személyes tisztelőkből állt, hanem sok olyan emberből, akik éppen ’56 mellett akartak demonstrálni Bibó István temetésén való részvételükkel.
1980-ban szamizdat formájában megjelent a Bibó-emlékkönyv, amely eredetileg ajándék lett volna Bibó István 70. születésnapjára. (...) A kádárista hatalmat rendkívül aggasztotta, hogy az emlékkönyv – amelynek gépírásos formában történt elkészítését nem tudta megakadályozni – a magyar értelmiség szinte teljes színskáláját szerzői között tudhatta. (...) A kádári diktatúra érezte e jelenség veszélyességét, s utólag minden tőle telhetőt megtett a szerzők megfélemlítésére, illetve ennek a rendszerellenes értelmiségi »egységfrontnak« a szétválasztására, ami azonban akkor nem sikerült."
Természeti csapásként
Ami nem sikerült 1979-80-ban, az tíz évvel később szinte magától értetődő lett: az egységfront felbomlott. Az 1988-ban, a Bibó nevét viselő szakkollégiumban megalakult Fidesz épp ennek a megosztottságnak a meghaladását tűzte ki céljául. A 90-es évek közepétől azonban ők is a Bibó-felejtés Csurka emlegette csapdájába estek, s azon dolgoznak azóta is, hogy minél nagyobb legyen a szakadék az általuk választott népiek (jobboldal) és az ellenségnek tekintett urbánusok (baloldal) között.
Hogy politizálásuk hová, milyen zsákutcába vezette az országot, arról álljon itt egy jóslat erejű Bibó-idézet Huszár István 1978 márciusi interjújából a Kádár-rendszerről: „Nem tudom magamat megtartóztatni attól a nem kajánságban fogant, de bizonyosan felháborodást kiváltó összehasonlítástól, hogy mindazok az érvek, melyek a mai politikai irányvonal értelmes, mértéktartó és szimpatikus voltát emelik ki az őt megelőzővel, a jövőben esetleg fenyegetővel szemben, engem leküzdhetetlenül azokra a várakozásokra, csalódásokra és örömökre emlékeztetnek, melyekben a régi királyságok alattvalói éltek, mikor úgy tudták, hogy az eszeveszett zsarnok királyokat természeti csapásként kell elfogadniuk, s nincs más lehetőségük, mint várni és remélni azt, hogy az eszeveszett zsarnokokat kegyes és jó király fogja követni. S ha valóban ilyennel áldotta meg őket a sors, nincs más lehetőségük, mint hálásan örülni és imádkozni, hogy ezt viszont ne kövesse egy újabb eszeveszett zsarnok, addig pedig a jó király kedvezésétől és kegyétől várni a sérelmek orvoslását, az igazságtalanságok megtorlását. Tudomásul véve azt, hogy természetszerűen a kegyes és jó király sem szereti a követelőző, jogokra és elvekre hivatkozó alattvalót."
