A stilisztikai (ön)művelődés enciklopédiája

Ma sem szabad megfeledkeznie az igényes nyelvhasználónak, a művelt irodalmi olvasónak a stilisztika fontosságáról. Ennek mélyreható megismerésében segíthet Adamikné Jászó Anna Stilisztikai kisszótára. Az ELTE BTK professor emeritája stilisztikával-retorikával való két évtizedes munkájának egyik letisztult összegzése a most megjelent kiadvány.
Azt, hogy a stilisztika mennyire fontos, Adamikné Babits Mihályt segítségül hívva fejezi ki: „Stilisztikailag műveletlen embereknek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven íródtak volna. (…) Aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől.” Ennek a stilisztikai műveltségnek a pótlásában, kiegészítésében és rendszerezésében lehet kiváló társunk a Stilisztikai kisszótár. A kötetet ajánlom magyartanároknak, középiskolás diákoknak, bölcsész- vagy jogi képzésben részt vevő hallgatóknak, és persze olyanoknak is, akik találkoznak a retorikával, vagy éppen irodalomkedvelők – egyszóval: (szinte) mindenkinek. Nem véletlenül említettem a retorikát: Adamikné nem feledkezik meg arról a szemléletmódról, miszerint a stilisztikát és a retorikát nem szabad mereven elválasztani egymástól, hiszen „a stilisztika elméleti hátterét a retorika képezi.” A kisszótár tehát a stilisztika szakszókincsét dolgozza fel, de a perelmani (Chaim Perelman) mintát követve ezeket összekapcsolja a retorika terminológiájával és szemléletmódjával is.
A nyelvészprofesszor a stilisztikát hármas rendszerre osztja fel a szótárban. A kötet első részében a Szóképek (trópusok), a második fejezetben az Alakzatok (figurák), a harmadikban pedig az Egyéb stíluseszközök: a szóbőség (copia) különleges esetei sorakoznak betűrendben. A kötetet az Elő- és az Utószó teszi teljessé, amelyekben a szótárszerző összefoglalja a kötet alapvetéseit, újdonságait. Igencsak hasznosnak tartom a Szómutatót, ugyanis ez segít a görög és latin nyelvű terminusok magyar megfelelőjének keresésében. Hiányolom viszont a címszavak helyét is jelölő tartalomjegyzéket vagy a tárgymutatót, amely jelentősen megkönnyítené a kötetben való tájékozódást.
A szócikkek mindegyike átláthatóan épül fel: a címszót a görög és/vagy latin megfelelője, majd annak jelentése és részletes magyarázata követi. A hazai retorikaoktatást modernizáló Adamikné Jászó Anna jó tanárhoz hűen szemléltető példákat is válogat, amelyek a stíluseszközök megértését segítik elő. Emellett érdekes irodalmi utazásra is kalauzolja a szótárhasználót, hiszen irodalomtörténeti korszakban és témában teljesen eltérő szövegrészletek állnak egymás mellett, a közös pont köztük az azonos stilisztikai jelenség. Van honnan merítenie irodalmi példákat a szerzőnek: magyar költők hadát idézi Adytól Kosztolányin és Vörösmartyn át József Attiláig, sok írónk sorait lelhetjük fel benne, így Márait, Gárdonyit vagy éppen Adamikné kedvencét, Jókait. De egykor volt nagy rétorok (Kossuth Lajos, Martin Luther King), a Biblia és persze világirodalmi klasszikusok (Vergilius, Shakespeare, Puskin) szemelvényei is elő-előbukkannak a könyv lapjain. Pár érdekesebb címszót kiemelek. Szóképek: allegória, megszemélyesítés, szinekdoché; alakzatok: felcserélés, hapax legomenon, toldalékrím; egyéb stíluseszközök: archaizálás, neologizmusok, tréfa.
Tudja-e a kedves olvasó, hogy mi az oximoron? A szótár megadja a választ: „Hozzáadással (adjekció) keletkezett, az ellentmon­dás toposzán alapuló szóalakzat; meglepő, a logikának ellent­mondó kifejezés. Típuspél­dája: élőhalott. Az ellentmondás a formális logika kategóriája, a nem formális érvelésben összeegyeztethetetlenségről beszé­lünk.” Talán az irodalmi példák segítik a megértést. Ellentmondáson alapuló oximoron Ady verscíme: „Ember az embertelenségben”, vagy Jókai sorai: „E meg nem történt történetek.” Összeegyeztethetetlenségen alapuló oximoronnal találkozhatunk pl. Madáchnál: „Hogy hasztalan rázod porláncodat”, vagy Batsányinál: „Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri.”
A Stilisztikai kisszótár teljesen új szemléletű összefoglalása a stíluseszközöknek – maga a szerző is így mutatja be az Utószóban. Itt olvashatjuk azt is, hogy a kötet a hasonló témájú, régebbi szótárak anyagát nemcsak módszertanában és nézőpontjában újítja meg, hanem azok megállapításait frissíti és helyesbíti is. A stilisztikai eszközöket kognitív alapra helyezi (vissza) a szerző, vagyis megtörténik „az érvelés és a stílus (a gondolkodás és a kifejezés) kapcsolatának helyreállítása”.
A kisszótár egy sorozat, az IKU-TÁR 7–8. sorszámú, összevont darabja, amely a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport tudományos-kutatási programjában jelent meg. A kötetet Balázs Géza és Pölcz Ádám szerkesztették, szem előtt tartva, hogy a stilisztikáról szóló kiadványnak küllemét tekintve is igazodnia kell tárgyához. Igen hatásos választásnak tartom a borítón olvasható táblát, Németh Kálmán alkotását, melyen ez áll: „Jöjj és tanulj. Menj és taníts.”
A szótáríró – ahogyan a címben is áll – a kisszótár műfaji meghatározást adta könyvének. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a sok ponton újító, a stilisztikát mint tudományterületet és mint művészeti eszköztárat átfogóan tárgyaló munka nem is kisszótár, hanem enciklopédia: a stilisztikai (ön)művelődés enciklopédiája.
(Adamikné Jászó Anna: Stilisztikai kisszótár. Szóképek, alakzatok és egyéb stíluseszközök szótára. Interkulturális Kutatások Kft., Budapest, 2019.)
Szerző
Témák
stilisztika

Papp Sándor Zsigmond: Én és a világ

Publikálás dátuma
2019.05.12. 14:53

Fotó: Shutterstock
Ha nem szólna reggel a telefon, és nem köszöntene fel a szűk család egy-két lelkiismeretes tagja, akkor észrevétlenül siklanék át a névnapom felett. (A születésnapom fölött még nem, ahhoz több szenilitásra lenne szükségem.) Nem volt ez mindig így. Amíg alapvetően Sándor voltam, addig az apám miatt (ő is Sándor) mindig megülte a család a névnapot, jöttek a megszokott poénok a zsákkal és a meleggel, mintha tényleg csak rajtunk múlna a tavasz. Egy idő aztán a nagy Sándor-nap mellett megtarthattam én is a kis Sándor-napot, a szobámba hívhattam meg az osztálytársaimat, amíg a nappaliban folyt a felnőtt dínomdánom. Eleinte csak a fiúk jöttek el, a lányok földöntúli érzékkel távol maradtak, így aztán, hogy úgy mondjam, még inkább fiúsodott a rendezvény, olyannyira, hogy amikor már egy-egy lány is odamerészkedett, beigazolódni látta a félelmeit. Tán a görög drámákban is így válnak valóra az önmagukat beteljesítő jóslatok. Legyen elég annyi, hogy ezek a mini Sándor-napok végül jó leckének bizonyultak: itt tanultuk meg jó páran, hogy lehet ám keverni az italokat, a Napóleon konyakot tojáslikőrrel és leheletnyi pezsgővel, de ami utána jön, az nem embernek való. Még a sok mindent kibíró kamaszgyomor is erősen méltatlankodott, s ennek folyományaként nagyon színesre sikerültek a másnapi román- és matekórák. Az irodalmat még csak-csak, de az egzakt számokat sehogyan sem lehetett egy nevezőre hozni a macskajajjal. (A dolognak azért az iskola szempontjából is volt némi pedagógiai hozadéka. Én például azóta nézem értőbb szemmel az egész abszintban fürdő francia költészetet és impresszionizmust. E nélkül a tapasztalat nélkül az egész korszak papírízű maradt volna, erre máig meg merek esküdni. És mi lett volna, ha még ópium is jár az itóka mellé…)
Ahogy elkerültem otthonról, a Sándor-napi hagyományok is megszakadtak, aztán Zsigmond lett belőlem (ez egy másik történet), és ezzel el is maradtak a névnapi mulatságok. Egyrészt mindmáig képtelen vagyok megjegyezni, hogy mikorra esik a jeles nap, másrészt mára ideológia is csapódott ahhoz, hogy miért nem ünneplem magam. Néhány évig egy olyan összetartó családhoz tartoztam az akkori barátnőm révén, ahol mindenkinek minden név- és születésnapját megülték majdhogynem ugyanazzal a koreográfiával, ugyanazokkal a szereplőkkel és ugyanazokkal a témákkal. Ha a jövőből csöppentem volna vissza, meg se tudtam volna mondani, hogy milyen évet írunk. Az én idült antiszociális érzékem két évig bírta a gyűrődést, utána – sajátos forradalomként – lemondtam a saját név- és születésnapom megünnepléséről, hogy legalább így legyen szellősebb az évi menetrend. Azt hiszem, azóta se kaptam ennél szebb ajándékot, mint azt, hogy alig volt másabb az a nap, mint bármely másik hétfő vagy péntek. Se torta, se felhajtás, se hülye kérdések.
Aztán rájöttem, hogy igen, talán ez lehetne az egyik helyes út. Kicsit visszavenni a magunk ünnepléséből. Mert igenis ránk férne egy kis őszinte szerénység. Kicsit túltoltuk a mindenhova befurakodó, mindenhol fontoskodni akaró Ént. Könnyen el tudom képzelni, hogy az utódaink – már ha lesznek – a szelfi korának nevezik majd el ezt az időszakot. Amikor az addig oly kíváncsian kereső, a világot folyton megragadni vágyó kamera varázsütésre megfordult, s már nem a környezet, nem a minket körülvevő univerzum vált érdekessé, hanem mi. Mi állunk minden előtt, és ami mögöttünk van, csupán díszlet, cserélhető háttér. Én és a Mona Lisa, Én és a Tanganyika-tó, Én és kölni dóm. A világból csak annyi maradt, amennyit még nem takarok ki. Csak az érdekes, ami elé oda lehet állni, ami beszerkeszthető és mutatós a falamon. Mármint a virtuálison, mert a háttér aktualitása olyan gyorsan változik, hogy ezeket az ál-pillanatokat nem is érdemes fizikai valójukban is kiaggatni, hiszen egy-két nap és jön az újabb szelfiinger.
Az egész év nem más, mint a szülinapom hosszú, kitartott pillanata. Én születek meg újra és újra minden felvételen. Én kacérkodom a virtuális örökkévalósággal.
Olvasom, hogy a legszebb helyeket már szinte lehetetlenné teszi a turistaáradat. Városok, természeti csodák fuldokolnak a városra és természetre egyáltalán nem nyitott tömegtől. A népszerűséghez elég egy szépen megtervezett szelfi, amely szinte vírusként terjed szét, s máris ezrek szeretnék reprodukálni. Nem át- vagy megélni, hanem lemásolni. Én és a háborítatlan természet. Csak épp az marad le a képről, hogy hosszú sorokban ácsorognak mögöttem azok, akik szintén el akarják készíteni a maguk hazugságát, tehát sem az emberfeletti, festői „magányom”, sem a természet nem háborítatlan, viszont nagyon is lájkképes. Tovább gerjeszti a sóvárgást, a kielégíthetetlen magamutogatást, a folytonos hajszát, amely a paradoxonban nyerné el végső értelmét: Én és Én.
Csoda hát, ha egyre büszkébb vagyok arra, hogy idén sem ünnepeltem magam, idén sem készítettem szelfit? Hogy megpróbálom a kamerát is és a szememet is máson, a világon tartani? Szemet szemért és megvakul a világ, mondta állítólag Gandhi. Túl sok szem és eltűnik a világ, mondom én. És titokban drukkolok, hogy ne legyen igazam.

Élet az oviban, és az istenek akarata

"Te meg egy kukac vagy!" A kislány valami nagyot akart mondani amivel megsemmisítheti a fiút, jelezve, hogy számára ő egy nulla. "Nem szabad így beszélni, ez csúnya dolog", szólt rá az óvó néni, míg a kisfiú az ellencsapáson törte fejét. Az elejéről lemaradtam, csak rajzpapírt vittem az óvodába. Bangóné Borbély Ildikó óvónőként kezdte, valószínűleg találkozott ilyen lekukacolással, és műveli is e műfajt. ("Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek," írta Heltai Jenő.) De ez sokkal komolyabb mint egy illemtani kérdés. Felnőttek világszerte így beszélnek. És miket tudnak mondani egymásnak! Általában olyan szavak hangzanak el, melyek az adott kultúrában taszítóak vagy negatív politikai tartalommal bírnak. Olyan állatok mint a görény vagy a testi végtermékek, vagyis amiért nem kár és jobb, ha nincs. Azt meg végkép nem értem hogyan lett szitokszó a hím ivarmirigy váladékából (lásd Simicska és a sok ellenzéki O1G hülyesége). De ne csak olyan tárgyiasításra gondoljunk, mint például a "te szemét!" Egy német katonai híradóban láttam ahogy 1941-ben a német megszállók lábuknál fogva vágtak falhoz ukrán csecsemőket, szétloccsantva fejüket. Mint tanárunk mondta, ezt azért tették mert a náci propaganda és parancsnokaik szerint ezek "nem emberek, ők a jövő kommunistái akik a mi életünkre fognak törni." Ezért teljesen elfogadhatatlan az MSZP-s politikus "sok a patkány" válasza arra, hogy mivel magyarázható minden bajunk ellenére a kormány elfogadottságának emelkedése. Ezt a kérdést már sokan feltették, a válaszok különbözőek, de ez egy új mélypont lett: Bangóné nemcsak megajándékozta a Fidesz propagandistáit, de az emberiség történelmének legsötétebb periódusait idézte fel.
Amikor F. Havas Gábort kérdezték a társadalom béketűrő viselkedéséről, a szociológus azt válaszolta, hogy ez valószínűleg azért van, "mert ellentétben az értelmiségiekkel, a rendszerváltást illetően a nagy többségnek nem voltak illúziói. Mintha előre látták volna, hogy a hatalomra jutó elitek erkölcsileg ilyen siralmasan leszerepelnek. És mert nem tehetnek mást, megpróbálják túlélni a mindenkori viszonyokat, hiszen évtizedeken át ehhez szoktak hozzá, erre szocializálódtak". (Népszabadság, 1997. 03. 22.) Akkoriban több fideszestől hallottam lenézően, hogy "Kádár népe", kifejezve csalódásukat a '94-es választási eredmény kapcsán. Egy későbbi kudarc után Kövér László fejtette ki, hogy "érdemes végiggondolni, hogy az előző rendszer mennyire itta bele magát az emberek gondolkodásába, lelkébe, reflexeibe." (Demokrata, 2006. 07. 13.) Könyvtárnyi irodalom foglalkozik a fasizmus történetével, definíciójával, de a legelgondolkodtatóbb megfogalmazást Hardial Bainstől hallottam: "A fasizmus az, ami nem veszi a másik embert emberszámba." Ez igen kiterjeszti a szó társadalmi terét és nemcsak József Attilára - "dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét" - gondolok itt. Egyáltalában van erre szavunk? Vagy ez maga az ember? A politikusok keresik hogyan tudnak minket megnyerni - hogy ők nyerjenek (tisztelet a kivételnek.) Mint a  divat- és reklámiparnak, sok politikus számára mi egy manipulálandó massza - tárgyiasítás ez is - vagyunk. Apák odaígérik lányuk kezét másnak - "jó párti" - és mellékes, hogy gyermekük mit szeretne, kit szeretne. Magyarán: áruként kezelik gyermeküket. Vagy gondoljunk a szexuális tárgyiasításra, ami általában férfi passzió. Ez úgy rossz, ahogy van, de itt egy kiemelten tragikus jelenségről van szó. Az emberiség történetében rettenetes vérontások, genocídiumok azzal kezdődtek, hogy másokat, gyakran egy teljes népcsoportot tárgyiasítottak, dehumanizáltak. "Ők nem emberek, ők férgek" - és sok egyéb példa van erre.
Pár napig az MSZP is átvette e szóhasználatot - "patkánykormány" - és egy felmérés szerint a párt támogatói között magas e szóhasználatot helyeslők aránya. A kormánypropaganda persze megállás nélkül e válaszon csámcsog, miközben Soros György ellen antiszemita, a menekültek ellen pedig gyűlöletkampányt folytat, melyek éppúgy elfogadhatatlanok, mert dehumanizálnak és hazugságokra épülnek. A sok ezer menekült - köztük kisdedek és öregek - egy félelmetes, fenyegető sötét jelenség a kormánymédiában. A 88 éves férfit pedig mint a Gonosz megtestesítőjét prezentálják.
Mi lesz, ha kiderül, hogy az MSZP bázisa ezt az ovis hangnemet szeretné? Elvégre a Fidesznél bevált. Vox populi …? És ha már az isteneknél tartok, záróban egy apokrif antik mondás: "Akit az istenek elpusztítanának, előbb az őrületbe kergetnek." Kb. e felé bukdácsolunk.