Élet az oviban, és az istenek akarata

"Te meg egy kukac vagy!" A kislány valami nagyot akart mondani amivel megsemmisítheti a fiút, jelezve, hogy számára ő egy nulla. "Nem szabad így beszélni, ez csúnya dolog", szólt rá az óvó néni, míg a kisfiú az ellencsapáson törte fejét. Az elejéről lemaradtam, csak rajzpapírt vittem az óvodába. Bangóné Borbély Ildikó óvónőként kezdte, valószínűleg találkozott ilyen lekukacolással, és műveli is e műfajt. ("Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek," írta Heltai Jenő.) De ez sokkal komolyabb mint egy illemtani kérdés. Felnőttek világszerte így beszélnek. És miket tudnak mondani egymásnak! Általában olyan szavak hangzanak el, melyek az adott kultúrában taszítóak vagy negatív politikai tartalommal bírnak. Olyan állatok mint a görény vagy a testi végtermékek, vagyis amiért nem kár és jobb, ha nincs. Azt meg végkép nem értem hogyan lett szitokszó a hím ivarmirigy váladékából (lásd Simicska és a sok ellenzéki O1G hülyesége). De ne csak olyan tárgyiasításra gondoljunk, mint például a "te szemét!" Egy német katonai híradóban láttam ahogy 1941-ben a német megszállók lábuknál fogva vágtak falhoz ukrán csecsemőket, szétloccsantva fejüket. Mint tanárunk mondta, ezt azért tették mert a náci propaganda és parancsnokaik szerint ezek "nem emberek, ők a jövő kommunistái akik a mi életünkre fognak törni." Ezért teljesen elfogadhatatlan az MSZP-s politikus "sok a patkány" válasza arra, hogy mivel magyarázható minden bajunk ellenére a kormány elfogadottságának emelkedése. Ezt a kérdést már sokan feltették, a válaszok különbözőek, de ez egy új mélypont lett: Bangóné nemcsak megajándékozta a Fidesz propagandistáit, de az emberiség történelmének legsötétebb periódusait idézte fel.
Amikor F. Havas Gábort kérdezték a társadalom béketűrő viselkedéséről, a szociológus azt válaszolta, hogy ez valószínűleg azért van, "mert ellentétben az értelmiségiekkel, a rendszerváltást illetően a nagy többségnek nem voltak illúziói. Mintha előre látták volna, hogy a hatalomra jutó elitek erkölcsileg ilyen siralmasan leszerepelnek. És mert nem tehetnek mást, megpróbálják túlélni a mindenkori viszonyokat, hiszen évtizedeken át ehhez szoktak hozzá, erre szocializálódtak". (Népszabadság, 1997. 03. 22.) Akkoriban több fideszestől hallottam lenézően, hogy "Kádár népe", kifejezve csalódásukat a '94-es választási eredmény kapcsán. Egy későbbi kudarc után Kövér László fejtette ki, hogy "érdemes végiggondolni, hogy az előző rendszer mennyire itta bele magát az emberek gondolkodásába, lelkébe, reflexeibe." (Demokrata, 2006. 07. 13.) Könyvtárnyi irodalom foglalkozik a fasizmus történetével, definíciójával, de a legelgondolkodtatóbb megfogalmazást Hardial Bainstől hallottam: "A fasizmus az, ami nem veszi a másik embert emberszámba." Ez igen kiterjeszti a szó társadalmi terét és nemcsak József Attilára - "dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét" - gondolok itt. Egyáltalában van erre szavunk? Vagy ez maga az ember? A politikusok keresik hogyan tudnak minket megnyerni - hogy ők nyerjenek (tisztelet a kivételnek.) Mint a  divat- és reklámiparnak, sok politikus számára mi egy manipulálandó massza - tárgyiasítás ez is - vagyunk. Apák odaígérik lányuk kezét másnak - "jó párti" - és mellékes, hogy gyermekük mit szeretne, kit szeretne. Magyarán: áruként kezelik gyermeküket. Vagy gondoljunk a szexuális tárgyiasításra, ami általában férfi passzió. Ez úgy rossz, ahogy van, de itt egy kiemelten tragikus jelenségről van szó. Az emberiség történetében rettenetes vérontások, genocídiumok azzal kezdődtek, hogy másokat, gyakran egy teljes népcsoportot tárgyiasítottak, dehumanizáltak. "Ők nem emberek, ők férgek" - és sok egyéb példa van erre.
Pár napig az MSZP is átvette e szóhasználatot - "patkánykormány" - és egy felmérés szerint a párt támogatói között magas e szóhasználatot helyeslők aránya. A kormánypropaganda persze megállás nélkül e válaszon csámcsog, miközben Soros György ellen antiszemita, a menekültek ellen pedig gyűlöletkampányt folytat, melyek éppúgy elfogadhatatlanok, mert dehumanizálnak és hazugságokra épülnek. A sok ezer menekült - köztük kisdedek és öregek - egy félelmetes, fenyegető sötét jelenség a kormánymédiában. A 88 éves férfit pedig mint a Gonosz megtestesítőjét prezentálják.
Mi lesz, ha kiderül, hogy az MSZP bázisa ezt az ovis hangnemet szeretné? Elvégre a Fidesznél bevált. Vox populi …? És ha már az isteneknél tartok, záróban egy apokrif antik mondás: "Akit az istenek elpusztítanának, előbb az őrületbe kergetnek." Kb. e felé bukdácsolunk.

Sebes György: Múltidéző

Publikálás dátuma
2019.05.12. 10:04

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Hogy kinek mi jelenti a sikert, az természetesen szubjektív megítélés dolga. Ne vonjuk tehát azonnal kétségbe a napjainkban közszolgálatinak már aligha nevezhető M1 hírcsatorna jelentését, miszerint „óriási siker az új M3.hu”. Vagyis az, hogy a Magyar Televízió egykori felvételeit május elseje óta már nem nézhetjük a saját tévékészülékünkön. Helyette viszont megtaláljuk az interneten. Már akinek van. További óriási vívmány, hogy adott időkeretben bárki szabadon választhat a kínálatból. Ami azt jelenti, hogy megnézheti az online-műsorban kijelölt időpontban, de akár előtte két és utána még nyolc órával is. Hatalmas eredménynek állítják be azt is, hogy mindez ingyenes, mintha korábban a műsorért fizetni kellett volna. Az a gyanúnk, hogy „a közmédia klasszikus tartalmait biztosító felülete” mostantól egy jelentős réteg számára elérhetetlenné vált. Pedig a tévé archívumából készült válogatások nemcsak valódi szórakozást jelentettek sokaknak, hanem gyakran fel is idézték az indulás valóban hősi korszakát, amire sokan gondolnak vissza érthető nosztalgiával ma is. A véletlen úgy hozta, hogy a napokban többször is beszélgethettem egy olyan emberrel, aki alkotó részese volt azoknak az időknek. Baranyi Ferenc, Kossuth-díjas költő 1976 és 1992 között volt az egykori MTV munkatársa. Előbb a szórakoztató és zenei főosztály helyettes vezetője lett, majd az irodalmi, később a zenei osztályon dolgozott. És remek műsorokat készített, elég csak az Operabarátok magazinjára, vagy a Dallamról dallamra című összeállításokra utalni. Visszatekintve azt mondja, mindig fontos volt számára, hogy legyen „polgári” foglalkozása. Ne a verseiből kelljen megélnie, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az ihlet akkor jön, amikor pénzre van szüksége. Baranyival abban az időben gyakran találkoztam, hiszen belpolitikai műsorvezető is volt a Híradóban. És nagyon irigyeltem mívesen megírt és nagyon szépen elmondott jegyzeteiért, amelyek jelentősen különböztek a korszakban megszokottaktól. Persze tény, a költő nem tud kibújni a bőréből, s a világot is kicsit másképp látja, mint a politikától naponta mérgezett újságírók. Az ilyen egyéniségek hiányoznak napjaink televíziózásából, még akkor is, ha ez már egy egészen más világ és nemcsak a nézői szokások változtak, hanem a tévés műsorvezetőkkel szembeni követelmények is. De azért ma is szükség lenne a Baranyihoz, vagy éppen a nagyszerű rendezőhöz, Horváth Ádámhoz hasonló szakemberekre. Utóbbi persze nem csupán rendező, hanem olyan tévés, aki lényegében mindenhez ért. De jellemző, úgy vált azzá, hogy tulajdonképpen nem voltak elődei, munka közben tanulta meg, hogyan is kell ezt az egészet csinálni. Éppen kirúgták az előző munkahelyéről 1957-ben, amikor találkozott egy régi ismerősével, Kerekes János zeneszerző-karmesterrel. Ő hívta a tévéhez, amelynek éppen akkor lett a zenei vezetője. – De hát én még készüléket sem láttam – mondta neki Horváth Ádám. – Én sem – válaszolta Kerekes. Így hát belevágtak és beletanultak. A szép emlékű M3 csatornán hosszú ideig ismételték a 2007 óta Kossuth-díjas tévés életének egyik fő művét, a Szomszédokat. Ez a szappanopera – amelyet ők teleregénynek neveztek – valóban iskolát teremtett. Horváth Ádám nemcsak rendezte, hanem írta is, s a korabeli magyar színjátszás több nagyágyúját sikerült megnyernie a szerepekre. Zenthe Ferenc és Komlós Juci már régóta állócsillagok voltak, de például Kulka János és Bajor Imre ebben a sorozatban „ugrott ki”. Horváth Ádám egyik nagy találmánya volt, hogy a végén, amikor kiírták a szereposztást, a főszereplők afféle tétel-mondatokat mondtak el premier-plánban, ami tovább erősítette a történetet és a nézők ezáltal közelebb kerültek a játszó személyekhez. A sztori pedig a kor – a rendszerváltás körüli időszak – lenyomatát adta, emiatt vonz napjainkban is sok nézőt az ismétlése. Számolatlanul lehetne sorolni azokat a kitűnő embereket, akiknek köszönhetően annak idején a(z) – akkor még konkurencia nélküli – MTV nem pusztán nézhető volt, hanem sikeres is. Van két egykori tévés, aki hosszú ideje – nem csekély munkával – állít emléket ennek a hősi időszaknak. Dunavölgyi Péter – évtizedeken át a Híradó gyártásvezetője – és Babiczky László – rengeteg tévéjátékot rendezett – sorra felkeresi az egykori kollégákat és életút-interjúkban archiválja, ami azokban az évtizedekben a Szabadság téri székházban történt. Tanulságos és egyúttal impulzív történetek bontakoznak ki azok előtt, akiket érdekel a korszak. Érdemes elolvasni őket, s interneten nem csupán néhány órára hozzáférhetők, mint az M3.hu műsorai, hanem mindig. Kiderül belőlük az is, hogy joggal emlékezünk a képernyőn megjelenő emberekre – tévésekre, színészekre, akik nagyot alkottak -, de mindez nem jöhetett volna létre a háttérben dolgozók szakértelme és odaadó munkája nélkül. Már sokszor emlegettük, hogy a televíziózás kollektív műfaj, kellenek hozzá a rendezők, operatőrök, vágók, világosítók és még sokféle szakma kiválóságai. Az egész csak akkor működik, ha jó a csapat. És annak idején nagyon jó volt. Érdemes rájuk emlékezni, felidézni a munkáikat, még akkor is, ha a hivatalos MTVA – valamilyen okból – napjainkban meg is nehezíti ezt.  

Világválogatott viszontagságok

Publikálás dátuma
2019.05.12. 09:49

Fotó: Youtube
Hetvenkét órán belül kétszer ünnepelték a győzelem napját 1968 májusában Moszkvában. Előbb 9-én, majd 11-én. Az utóbbi alkalommal a szovjet labdarúgó-válogatott 3:0-ra legyőzte hazánk legjobbjait, és bejutott az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé.
A szbornaja reménytelennek tetsző helyzetből fordított, hiszen egy héttel korábban 2:0 arányú vereséget szenvedett Budapesten. A futballisták és szurkolók pesti törzshelyén, a Rozmaring presszóban néhányan azt gondolták, összeomlott a rendszer, mert – amint azt a Múlt-kor történelmi magazin 2013-ban felelevenítette – egy informátor így idézett a Eb-negyeddöntő pesti kiadása előtt betérő vendégek egyikétől: „Ha a magyarok győznek, akkor a szocializmusnak vége Magyarországon.” Az újságok nem ezt jelentették, hanem arról számoltak be: „A Népköztársaság úti jegyirodában kedd délelőtt 11 órakor eladták az utolsó jegyet a szombati találkozóra.” Hétfőn, amikor a belépők árusítása megkezdődött, a kirendeltség környékén hosszabbra nyúlt a sor, mint a Pietrangeli, Mulligan–Gulyás, Szikszay páros teniszmérkőzés (7:5, 9:7, 2:6, 11:9) Cagliariban, az olasz–magyar Davis Kupa-találkozón.
Megérte türelemmel várakozni, mert a Népstadionban Farkas János parádés sarkazással szerzett vezetést, majd – Rákosi Gyula második előkészítése nyomán – Göröcs János kiteljesítette a diadalt. Farkas azt mondta, azért rúgta be oxforddal, mert „a lövés pillanatában Kaplicsnij olyan erősen meglökött, hogy nem is láttam, Kavazasvili közbe tud-e avatkozni”. A Népszava a bravúros megmozdulás ellenére azt írta: „Védelmünk érdeme a kétgólos győzelem.” A Magyar Nemzet szintén a védők dicséretével kezdte: „Solymosi szinte hibátlanul játszott. Ihász hasonlóan jó teljesítményt nyújtott. A csatársor legjobbja Farkas volt.” A győzelem értékéről pedig mindent elmondott, hogy a válogatott először nyert Budapesten a Szovjetunió ellen. Évtizedekkel később így írtak a 60-as évek második felének magyar válogatottjáról: „Ebben az időszakban tétmeccsen két nagy sikerünk volt. Az egyik a brazilok elleni 3:1, a másik a szovjet válogatott elleni 2:0.”
Érdekes módon a visszavágón elszenvedett súlyos kudarc után is egy védőt emelt ki a Népsport: „Mészöly volt a magyar csapat legjobbja.” Pedig a „szőke sziklának” ezúttal nem kellett megküzdenie Eduard Sztrelcovval, aki Budapesten hasfalhúzódást szenvedett, ezért aztán a Népstadionban szerepelt utoljára a válogatottban. (Az az évi olimpián „dobbantó” Varga Zoltán pedig Moszkvában játszott utoljára a magyarban.) „Olyan erős volt, akár egy bivaly” – jellemezte a szovjet csatárt Mészöly, aki nem söprögetett, hanem embert fogott az itt is, ott is liberóval (Solymosi Ernő) és négy hátvéddel felálló csapatban.
Sztrelcovnak nem csupán a fizikuma, hanem már a megjelenése is kivételes volt. Miután 1956-ban olimpiai bajnoki címet nyert, majd 1957-ben a hetedik legtöbb voksot kapta az Aranylabda-szavazáson, az 1958-as világbajnokságra készült, ám rettenetesen rosszul jött ki egy buliból. A házi mulatságon intim kapcsolatba lépett a politikai bizottsági tag Jekatyerina Furceva lányával. Ha már megtörtént az, ami megtörtént, úgy akarták, vegye el Szvetlanát. Erre nem volt hajlandó, mire megvádolták azzal, hogy – az 1956-ban szintén olimpiai aranyérmes Mihail Ogonykovval és Borisz Tatusinnal együtt – megerőszakolt egy Marina Lebegyeva nevű nőt. Azzal hitegették, ha elismeri a bűncselekményt, akkor mehet Svédországba, a vb-re. Aláírta a papírt, erre öt évre a Gulágra küldték. (A másik kettőt, aki nem vallott, három esztendőre eltiltották a futballtól.) Hatvanhárom februárjában engedték szabadon, de csak 1965-től játszhatott újra, addig a ZIL teherautógyárban dolgozott. Ám bámulatosan ellenállt mindennek: hatvanötben bajnoki címet nyert a Torpedóval, és Valerij Voronyin mögött második lett Az év játékosa-választáson, majd 1967-ben és 1968-ban a legjobb szovjet labdarúgóvá avatták. Ám „kétes múltja” miatt nem vitték ki az 1966-os vb-re – amelynek negyeddöntőjében a szovjet csapat szintén felülmúlta a magyart –, azaz a megpróbáltatásokon túl összesen három vb-részvételtől esett el.
A moszkvai 3:0 után itthon – szokás szerint – ment a pusmogás, hogy „megint le kellett feküdni”, amiből egy szó sem volt igaz, csak a magyar válogatott rendszerint ugyanúgy szenvedett az erőteljes szovjet együttessel szemben, mint az olasz. (Az itáliai örökmérleg így festett a komanda ellen: 2 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség. A magyar meg így: 4, 7, 10.) Valójában megemelték a játékosok prémiumát, ha a szovjet együttes volt az ellenfél, mert a siker elejét vehette minden mendemondának, és nyugtatólag hatott volna a közvéleményre. Ami 68-at illeti, a moszkvai összeomlást az előző év végi szakvezetőváltás idézte elő: Illovszky Rudolfot indokolatlanul megsértették, majd hazarendelték a hét évig az NDK szövetségi kapitányaként tevékenykedő Sós Károlyt, aki abszurd helyzetek sorát produkálta Marseille-be torkolló, azaz túlzás nélkül végzetesnek nevezhető működése idején. Ő ugyan a Luzsnyiki-blamázs után azt mondta, hogy „a labdarúgás az egész világon napról napra fejlődik, míg a magyar futball egy helyben topog”, az igazság az volt, hogy a moszkvai tizenegyből négyen – Albert Flórián, Farkas, Novák Dezső, Szűcs Lajos – szerepeltek a Brazília–Világválogatott gálamérkőzésen 1968 novemberében Rio de Janeiróban. Ebből is látható: olyan gyenge nem lehetett a csapat...
A bukást inkább az okozta, hogy Sós a visszavágón kihagyta az itthon gólt szerző Göröcsöt, és betette a DVTK–Szombathely bajnokin kéztörést szenvedő, e miatt hetekig nem védő Tamás Gyulát. A diósgyőri – később angyalföldi – kapus két gólban is sajnálatra méltó szerepet játszott, utóbb pedig szomorúan említette: „Hiba volt elvállalni a védést. Az a 0:3 megfosztott az ötkarikás aranytól. A moszkvai meccs után bűnbak lettem, és nem vittek el a hatvannyolcas olimpiára, Mexikóba.” A Népsport szintén lesújtva állapította meg: „Elkeserítő, hogy a közelmúlt valamennyi világversenyén csődöt mondtak kapusaink. A svájci világbajnokságon, Svédországban, Chilében Grosics, Angliában Szentmihályi és Gelei vétett elemi hibát, és ezekért mindig hasonlóan súlyos árat kellett fizetni: kiestünk.” (Az igazság megköveteli: Svájcban a döntőből nem lehetett kiesni.) Az újság ugyanakkor leszögezte, hogy „sok mindent tehetünk, csak egyet nem: ezt a kudarcot nem varrhatjuk egyedül Tamás nyakába!” A Népszabadság tovább ment: „Az a bizonyos »magyaros technika« ma már csupán hangzatos szólam. Ha némelyek csakugyan zsonglőrei is a labdának, ez önmagában csak cirkuszi mutatvány, fizikai erő nélkül semmit sem ér.”
Dettmar Cramer német edző, akit a FIFA bízott meg a riói All Star Team irányításával, nem így gondolta. A tizenhatos keret negyedét magyarok alkották. (Igaz, három szovjet – Lev Jasin, Albert Sesztyernyov, Szlava Metreveli – is pályára lépett.) Szemben meg olyanok álltak, mint Carlos Alberto, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Pelé... A brazilok az utolsó percben szerzett Tostao-góllal győztek 2:1-re. Viszont a világválogatott gólját az 1967-ben aranylabdás Albert érte el, aki az Eb-negyeddöntő budapesti bankettjén, a Gundel Étteremben vette át a díjat Max Urbini főszerkesztőtől.
Nem a kvalitásokban volt a hiba. Még Solymosi öngólja is elviselhető lett volna. Annyi öngólt azonban, amennyit az e tekintetben azóta sem változó, különben meg mérhetetlenül leromló magyar futball a pályán kívül rúgott önmagának, nem lehetett kibírni...

SZOVJETUNIÓ–MAGYARORSZÁG 3:0 (1:0)

Eb-negyeddöntő, 1968. május 11., Moszkva, 100 000 néző. Jv.: Tschenscher (nyugatnémet). Szovjetunió: Psenyicsnyikov – Afonyin, Sesztyernyov, Hurcilava, Anyicskin – Voronyin, Kaplicsnij – Csiszlenko, Banyisevszkij, Bisovec, Jevrjuzsihin. Magyarország: Tamás – Solymosi – Novák, Mészöly, Szűcs, Ihász – Komora, Albert, Rákosi – Varga, Farkas. Góllövő: Solymosi (20. perc, öngól), Hurcilava (58.), Bisovec (70.).

Szerző