Világválogatott viszontagságok

Publikálás dátuma
2019.05.12. 09:49

Fotó: Youtube
Hetvenkét órán belül kétszer ünnepelték a győzelem napját 1968 májusában Moszkvában. Előbb 9-én, majd 11-én. Az utóbbi alkalommal a szovjet labdarúgó-válogatott 3:0-ra legyőzte hazánk legjobbjait, és bejutott az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé.
A szbornaja reménytelennek tetsző helyzetből fordított, hiszen egy héttel korábban 2:0 arányú vereséget szenvedett Budapesten. A futballisták és szurkolók pesti törzshelyén, a Rozmaring presszóban néhányan azt gondolták, összeomlott a rendszer, mert – amint azt a Múlt-kor történelmi magazin 2013-ban felelevenítette – egy informátor így idézett a Eb-negyeddöntő pesti kiadása előtt betérő vendégek egyikétől: „Ha a magyarok győznek, akkor a szocializmusnak vége Magyarországon.” Az újságok nem ezt jelentették, hanem arról számoltak be: „A Népköztársaság úti jegyirodában kedd délelőtt 11 órakor eladták az utolsó jegyet a szombati találkozóra.” Hétfőn, amikor a belépők árusítása megkezdődött, a kirendeltség környékén hosszabbra nyúlt a sor, mint a Pietrangeli, Mulligan–Gulyás, Szikszay páros teniszmérkőzés (7:5, 9:7, 2:6, 11:9) Cagliariban, az olasz–magyar Davis Kupa-találkozón.
Megérte türelemmel várakozni, mert a Népstadionban Farkas János parádés sarkazással szerzett vezetést, majd – Rákosi Gyula második előkészítése nyomán – Göröcs János kiteljesítette a diadalt. Farkas azt mondta, azért rúgta be oxforddal, mert „a lövés pillanatában Kaplicsnij olyan erősen meglökött, hogy nem is láttam, Kavazasvili közbe tud-e avatkozni”. A Népszava a bravúros megmozdulás ellenére azt írta: „Védelmünk érdeme a kétgólos győzelem.” A Magyar Nemzet szintén a védők dicséretével kezdte: „Solymosi szinte hibátlanul játszott. Ihász hasonlóan jó teljesítményt nyújtott. A csatársor legjobbja Farkas volt.” A győzelem értékéről pedig mindent elmondott, hogy a válogatott először nyert Budapesten a Szovjetunió ellen. Évtizedekkel később így írtak a 60-as évek második felének magyar válogatottjáról: „Ebben az időszakban tétmeccsen két nagy sikerünk volt. Az egyik a brazilok elleni 3:1, a másik a szovjet válogatott elleni 2:0.”
Érdekes módon a visszavágón elszenvedett súlyos kudarc után is egy védőt emelt ki a Népsport: „Mészöly volt a magyar csapat legjobbja.” Pedig a „szőke sziklának” ezúttal nem kellett megküzdenie Eduard Sztrelcovval, aki Budapesten hasfalhúzódást szenvedett, ezért aztán a Népstadionban szerepelt utoljára a válogatottban. (Az az évi olimpián „dobbantó” Varga Zoltán pedig Moszkvában játszott utoljára a magyarban.) „Olyan erős volt, akár egy bivaly” – jellemezte a szovjet csatárt Mészöly, aki nem söprögetett, hanem embert fogott az itt is, ott is liberóval (Solymosi Ernő) és négy hátvéddel felálló csapatban.
Sztrelcovnak nem csupán a fizikuma, hanem már a megjelenése is kivételes volt. Miután 1956-ban olimpiai bajnoki címet nyert, majd 1957-ben a hetedik legtöbb voksot kapta az Aranylabda-szavazáson, az 1958-as világbajnokságra készült, ám rettenetesen rosszul jött ki egy buliból. A házi mulatságon intim kapcsolatba lépett a politikai bizottsági tag Jekatyerina Furceva lányával. Ha már megtörtént az, ami megtörtént, úgy akarták, vegye el Szvetlanát. Erre nem volt hajlandó, mire megvádolták azzal, hogy – az 1956-ban szintén olimpiai aranyérmes Mihail Ogonykovval és Borisz Tatusinnal együtt – megerőszakolt egy Marina Lebegyeva nevű nőt. Azzal hitegették, ha elismeri a bűncselekményt, akkor mehet Svédországba, a vb-re. Aláírta a papírt, erre öt évre a Gulágra küldték. (A másik kettőt, aki nem vallott, három esztendőre eltiltották a futballtól.) Hatvanhárom februárjában engedték szabadon, de csak 1965-től játszhatott újra, addig a ZIL teherautógyárban dolgozott. Ám bámulatosan ellenállt mindennek: hatvanötben bajnoki címet nyert a Torpedóval, és Valerij Voronyin mögött második lett Az év játékosa-választáson, majd 1967-ben és 1968-ban a legjobb szovjet labdarúgóvá avatták. Ám „kétes múltja” miatt nem vitték ki az 1966-os vb-re – amelynek negyeddöntőjében a szovjet csapat szintén felülmúlta a magyart –, azaz a megpróbáltatásokon túl összesen három vb-részvételtől esett el.
A moszkvai 3:0 után itthon – szokás szerint – ment a pusmogás, hogy „megint le kellett feküdni”, amiből egy szó sem volt igaz, csak a magyar válogatott rendszerint ugyanúgy szenvedett az erőteljes szovjet együttessel szemben, mint az olasz. (Az itáliai örökmérleg így festett a komanda ellen: 2 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség. A magyar meg így: 4, 7, 10.) Valójában megemelték a játékosok prémiumát, ha a szovjet együttes volt az ellenfél, mert a siker elejét vehette minden mendemondának, és nyugtatólag hatott volna a közvéleményre. Ami 68-at illeti, a moszkvai összeomlást az előző év végi szakvezetőváltás idézte elő: Illovszky Rudolfot indokolatlanul megsértették, majd hazarendelték a hét évig az NDK szövetségi kapitányaként tevékenykedő Sós Károlyt, aki abszurd helyzetek sorát produkálta Marseille-be torkolló, azaz túlzás nélkül végzetesnek nevezhető működése idején. Ő ugyan a Luzsnyiki-blamázs után azt mondta, hogy „a labdarúgás az egész világon napról napra fejlődik, míg a magyar futball egy helyben topog”, az igazság az volt, hogy a moszkvai tizenegyből négyen – Albert Flórián, Farkas, Novák Dezső, Szűcs Lajos – szerepeltek a Brazília–Világválogatott gálamérkőzésen 1968 novemberében Rio de Janeiróban. Ebből is látható: olyan gyenge nem lehetett a csapat...
A bukást inkább az okozta, hogy Sós a visszavágón kihagyta az itthon gólt szerző Göröcsöt, és betette a DVTK–Szombathely bajnokin kéztörést szenvedő, e miatt hetekig nem védő Tamás Gyulát. A diósgyőri – később angyalföldi – kapus két gólban is sajnálatra méltó szerepet játszott, utóbb pedig szomorúan említette: „Hiba volt elvállalni a védést. Az a 0:3 megfosztott az ötkarikás aranytól. A moszkvai meccs után bűnbak lettem, és nem vittek el a hatvannyolcas olimpiára, Mexikóba.” A Népsport szintén lesújtva állapította meg: „Elkeserítő, hogy a közelmúlt valamennyi világversenyén csődöt mondtak kapusaink. A svájci világbajnokságon, Svédországban, Chilében Grosics, Angliában Szentmihályi és Gelei vétett elemi hibát, és ezekért mindig hasonlóan súlyos árat kellett fizetni: kiestünk.” (Az igazság megköveteli: Svájcban a döntőből nem lehetett kiesni.) Az újság ugyanakkor leszögezte, hogy „sok mindent tehetünk, csak egyet nem: ezt a kudarcot nem varrhatjuk egyedül Tamás nyakába!” A Népszabadság tovább ment: „Az a bizonyos »magyaros technika« ma már csupán hangzatos szólam. Ha némelyek csakugyan zsonglőrei is a labdának, ez önmagában csak cirkuszi mutatvány, fizikai erő nélkül semmit sem ér.”
Dettmar Cramer német edző, akit a FIFA bízott meg a riói All Star Team irányításával, nem így gondolta. A tizenhatos keret negyedét magyarok alkották. (Igaz, három szovjet – Lev Jasin, Albert Sesztyernyov, Szlava Metreveli – is pályára lépett.) Szemben meg olyanok álltak, mint Carlos Alberto, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Pelé... A brazilok az utolsó percben szerzett Tostao-góllal győztek 2:1-re. Viszont a világválogatott gólját az 1967-ben aranylabdás Albert érte el, aki az Eb-negyeddöntő budapesti bankettjén, a Gundel Étteremben vette át a díjat Max Urbini főszerkesztőtől.
Nem a kvalitásokban volt a hiba. Még Solymosi öngólja is elviselhető lett volna. Annyi öngólt azonban, amennyit az e tekintetben azóta sem változó, különben meg mérhetetlenül leromló magyar futball a pályán kívül rúgott önmagának, nem lehetett kibírni...

SZOVJETUNIÓ–MAGYARORSZÁG 3:0 (1:0)

Eb-negyeddöntő, 1968. május 11., Moszkva, 100 000 néző. Jv.: Tschenscher (nyugatnémet). Szovjetunió: Psenyicsnyikov – Afonyin, Sesztyernyov, Hurcilava, Anyicskin – Voronyin, Kaplicsnij – Csiszlenko, Banyisevszkij, Bisovec, Jevrjuzsihin. Magyarország: Tamás – Solymosi – Novák, Mészöly, Szűcs, Ihász – Komora, Albert, Rákosi – Varga, Farkas. Góllövő: Solymosi (20. perc, öngól), Hurcilava (58.), Bisovec (70.).

Szerző

"Mert szuverén volt, egyiküktől sem volt idegen"

Publikálás dátuma
2019.05.11. 19:45
MARABU RAJZA
Kérem, ne nézzék meg az alábbi idézet szerzőjének nevét, hanem előbb olvassák el és próbálják kitalálni, ki írhatta. Nekem nem sikerült. Annyit elárulhatok, hogy egy rendszerváltozás utáni parlamenti párt elnöke az illető.
„Egy végtelen nagy lelkifurdalás, egy marcangoló, megsemmisítő lelkifurdalás szervezi ezt az antológiát. S ugyanez késztette e sorok íróját is erre a - konfesszióra. Mert ez a néhány lapnyi írás nem képes úgy magára húzni a Bibótól is eltanult tárgyilagos előadásmód takaróját, s nem képes és nem is akarja ennek a szép, új magyar kiegyezésnek - amelynek egyébként részese, haszonélvezője, fizetett fenegyereke - a nyakába varrni ezt az ügyet; egyszóval nem képes úgy illegni-billegni, hogy ki ne tessék: ez csupán egy vallomástétel. Zokogó, önmarcangoló, a szégyentől a föld alá süllyedni vágyó, istentelen könnyelműsége, a Bibó-felejtése miatt Prométheusz sorsát magára kívánó vallomástétel. S miközben a szerző írása sorsán töpreng, s eljátszik a gondolattal, hogy vajon eljut-e szélesebb nyilvánosság elé a vallomás, ahogy bizony megérdemelné, hogy ország-világ lássa szégyenét, avagy csupán magánsirám, titkos szégyenkezés marad, pironkodás és megszégyenülés olyanok között, akik maguk is hasonlóképpen éreznek, ezenközben a szerző csak két szót motyog maga elé eszelős, elkínzott tekintettel, egy kibírhatatlan feszültség kisülése utáni bambaságban: szégyen, gyalázat.” A későbbi "náci alapvetés" szerzője, Csurka István írta ezeket a sorokat az eredetileg Bibó István 70. születésnapjára készült Bibó-emlékkönyvbe.

Új szellemi tömörülés

Bibó István azonban épp 40 éve, még mielőtt az antológia összeállt volna, hatvannyolc éves korában, 1979. május 10-én meghalt. Temetése május 21-én volt. A Bibó-emlékkönyv pedig csak 1980 októberére készült el, jóval 70. születésnapja, 1981. augusztus 7-e előtt. A temetése után állt fel az emlékkönyv szerkesztőbizottsága, melynek tagja volt Bence György. Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál, Szűcs Jenő, Tordai Zádor (később Tornai József is csatlakozott). A több mint ezeroldalas kötetben összesen 75 írás (plusz Horváth Barna, Bibó egyik mesterének tanulmánya) jelent meg. A kötetet a szerkesztők nem szamizdat kiadványnak szánták; miután a Gondolat Kiadó visszautasította, akkor határozták el a (magán)sokszorosítást, legépeltetést.
Csurka példája is bizonyítja, Bibó ekkor még olyan személyiségnek számított, akinek írásaiban, eszméiben Andrásfalvy Bertalantól és Duray Miklóstól kezdve Illyés Gyulán és Kis Jánoson át Vásárhelyi Miklósig és Weöres Sándorig a magyar értelmiség közösséget talált.
A napra pontosan három éve elhunyt Réz Pál ezt így fogalmazta meg: "A szerzők névsora egyre tekintélyesebbé és színesebbé gazdagodott; az iratgyűjtőben egymás mellé kerültek öreg tudósok és ifjú költők, papok és volt NÉKOSZ-osok, építészek és irodalomtörténészek, filozófusok, tanárok, vegyészek, lektorok, hívők és hitetlenek, szocialisták és liberálisok, Kossuth-díjasok és állásfosztott ellenzékiek tanulmányai, versei, Illyés Gyula búcsúbeszéde és Petri György verse Bibó temetéséről, Szűcs Jenő nagy tanulmánya Európa három régiójáról és Bibó egykori fogolytársainak börtönemlékezései. A mind vaskosabb kötet lapjain akarva-akaratlan kialakult egy új szellemi tömörülés, vagy, szerényebben szólva, különböző világnézetű, származású, múltú emberek találkoztak egy olyan férfi körül, aki, mert szuverén volt, egyiküktől sem volt idegen."

Egy jól sikerült temetés

A rendszer elleni tüntetéssé vált temetéséről utóbb többen is megemlékeztek, és nem feledkezett meg az 1958 nyarán életfogytiglani börtönre ítélt Bibóról az állambiztonság sem. A Belügyminisztérium III/III. csoportfőnöksége a következő összefoglaló jelentést adta 1979. május 23-án: "Dr. Bibó Istvánnak, az 1956-os ellenforradalom államminiszterének f. hó 21-én megtartott temetésén kb. 400-450 fő vett részt. Közülük mintegy 30 fő volt ellenforradalmár, illetve jelenleg bizalmas nyomozás, vagy F-dossziés ellenőrzés alatt áll. Búcsúztatót – az egyházi szertartáson kívül – Illés Gyula (sic!) és Kenedi János mondott. Utóbbi külön méltatta Bibónak az 1956-os eseményekben betöltött szerepét. A beszédeket hangszalagra vették. A szertartás a Himnusz, majd – F. Rácz Sándor kezdeményezésére – a Szózat eléneklésével fejeződött be. A temetés biztosítását a kijelölt operatív egység végrehajtotta. Az információ forrása és tartalma megbízható, ellenőrzött. Intézkedés: Tájékoztató jelentést készítenek." (Idézi Tabajdi Gábor: A III/III. krónikája. Jaffa Kiadó, 2013)
Valószínűleg a költő Petri György is "bizalmas nyomozás" alatt állt ebben az időszakban, ám ez nem akadályozta abban, hogy versben örökítse meg az eseményt. Részlet Petri György Bibó temetése című verséből: "Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.
[az első titkár '58-as vagy '57-es május elsejei beszédéből,
az ő rosszkor felböfögő humorát]*. Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt
 lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,

micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,

így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig."

*A szögletes zárójelben lévő szövegrész Veres András irodalomtörténész feltételezése szerint még szerepelt az eredeti műben, ám az AB Független Kiadó által 1981-ben szamizdatként megjelentetett Örökhétfő című kötetből, a vers első nyomtatott változatából már hiányzik. Bibó rabtársa, az ugyancsak 56-os elítélt Litván György 2006 szeptemberében így idézte fel saját emlékeit a temetésről és a Bibó-emlékkönyről: "Bibó István temetése volt az első nagy, spontán, nyilvános demonstráció ’56 szelleme mellett, 1979 májusában. Az Óbudai temetőben sok száz gyászoló előtt emlékezett meg Illyés Gyula és Kenedi János Bibó Istvánról, az 1956-os forradalom szinte jelképes jelentőségű alakjáról. A tömeg – amelyben a titkosrendőrség hallgatózó és buzgón fényképező megbízottai is jelen voltak – messze nemcsak családtagokból és barátokból, személyes tisztelőkből állt, hanem sok olyan emberből, akik éppen ’56 mellett akartak demonstrálni Bibó István temetésén való részvételükkel. 1980-ban szamizdat formájában megjelent a Bibó-emlékkönyv, amely eredetileg ajándék lett volna Bibó István 70. születésnapjára. (...) A kádárista hatalmat rendkívül aggasztotta, hogy az emlékkönyv – amelynek gépírásos formában történt elkészítését nem tudta megakadályozni – a magyar értelmiség szinte teljes színskáláját szerzői között tudhatta. (...) A kádári diktatúra érezte e jelenség veszélyességét, s utólag minden tőle telhetőt megtett a szerzők megfélemlítésére, illetve ennek a rendszerellenes értelmiségi »egységfrontnak« a szétválasztására, ami azonban akkor nem sikerült."

Természeti csapásként

Ami nem sikerült 1979-80-ban, az tíz évvel később szinte magától értetődő lett: az egységfront felbomlott. Az 1988-ban, a Bibó nevét viselő szakkollégiumban megalakult Fidesz épp ennek a megosztottságnak a meghaladását tűzte ki céljául. A 90-es évek közepétől azonban ők is a Bibó-felejtés Csurka emlegette csapdájába estek, s azon dolgoznak azóta is, hogy minél nagyobb legyen a szakadék az általuk választott népiek (jobboldal) és az ellenségnek tekintett urbánusok (baloldal) között.
Hogy politizálásuk hová, milyen zsákutcába vezette az országot, arról álljon itt egy jóslat erejű Bibó-idézet Huszár István 1978 márciusi interjújából a Kádár-rendszerről: „Nem tudom magamat megtartóztatni attól a nem kajánságban fogant, de bizonyosan felháborodást kiváltó összehasonlítástól, hogy mindazok az érvek, melyek a mai politikai irányvonal értelmes, mértéktartó és szimpatikus voltát emelik ki az őt megelőzővel, a jövőben esetleg fenyegetővel szemben, engem leküzdhetetlenül azokra a várakozásokra, csalódásokra és örömökre emlékeztetnek, melyekben a régi királyságok alattvalói éltek, mikor úgy tudták, hogy az eszeveszett zsarnok királyokat természeti csapásként kell elfogadniuk, s nincs más lehetőségük, mint várni és remélni azt, hogy az eszeveszett zsarnokokat kegyes és jó király fogja követni. S ha valóban ilyennel áldotta meg őket a sors, nincs más lehetőségük, mint hálásan örülni és imádkozni, hogy ezt viszont ne kövesse egy újabb eszeveszett zsarnok, addig pedig a jó király kedvezésétől és kegyétől várni a sérelmek orvoslását, az igazságtalanságok megtorlását. Tudomásul véve azt, hogy természetszerűen a kegyes és jó király sem szereti a követelőző, jogokra és elvekre hivatkozó alattvalót."
Szerző

Vasárnap

Publikálás dátuma
2019.05.05. 18:08

Fotó: Shutterstock
A képviselő vasárnap délután elővette a biciklijét és letekert a Margitszigetre. Már benne volt a korban, és természetesnek tartotta, hogy a fiatal bringások elsuhannak mellette az úton. De a sziget közepén észrevette, hogy ugyanaz a fiú már harmadszor előzte meg. Eddig nem figyelt rá, de most már látta, hogy a srác időnként lelassít, bevárja, ránéz, majd előre teker. Most már ő is visszanézett rá, mire a fiú megvárta, amíg mellé ér. A képviselő arra gondolt, hogy a srác talán felismerte ritka tévés szerepléseiből. Ennél kellemetlenebb lehetőségek is felvillantak benne. De vasárnap délután volt, sütött a nap, a Szigetet ellepték a sétáló, bringázó, füvön napozó emberek. Üldözési mánia lenne provokációtól tartanom, gondolta, ha meg kéregetni akar, legfeljebb lerázom pár százassal.
„Ugye nincs kedve velem beszélgetni?”, kérdezte zavartan a fiú, és megpróbálta lelassítani tempóját a férfi sebességéhez. Ez az „ugye nincs kedve” szomorú emlékeket ébresztett a képviselőben. Mennyire ismerte ezt a defenzív, mentegetődző, eleve az elutasításra készülő magatartást! Milyen sokáig közeledett ő is így a lányokhoz, a szerkesztőségekhez, a közélethez, míg végre megtanulta előbb kérni, majd ki is járni azt, amire szüksége volt. És még mindig élt benne valami utólagos szégyenféle, ha túl hangosan, túl rámenősen ért el valamit, ami pedig járt neki. Jobban megnézte a fiút. Tizenhat körüli gyerek, átlagos, könnyen felejthető kamasz arc. Hozzá fejtetőre tolt napszemüveg, a nyakban himbálódzó fülhallgató, amelyhez nyilván mobil is tartozott, kapucnis pulóver, a tinédzserlét attribútumai. Márkásnak látszó, profi bicikli, nem lehetnek szegények a szülei.
„Hát beszélgessünk”, felelte, és most már egymás mellett bicikliztek az Árpád híd felé. A képviselő kicsit rákapcsolt, a fiú lassabban tekert a szokott tempójánál. A férfi hamar rájött, hogy a fiúnak fogalma sincs róla, hogy kit szólított meg. Valóban csak beszélgetni akart, bár nemigen tudta, miről. Megkérdezte a férfit, gyakran jár-e a Szigetre biciklizni. Ő eredetileg Szentendrére akart kitekerni, de akikkel ment volna, azok nem jöttek el. Ezt is olyan lemondó hangsúllyal mondta, mint aki előre sejtette, hogy így fog történni. A férfi elmondta, hogy ha teheti, hetente többször is lejön tekerni. Közben rájött, hogy ez messze áll a valóságtól, csak több hetente szánja rá magát ilyen kevés testmozgásra is. De ezt nem lett volna értelme elmondani a fiúnak.
Eltekertek az Árpád híd feljárójáig, majd visszafordultak. A képviselő a szavak embere volt, egész életében szeretett sokat beszélni, lökni a sódert, ahogy gyerekkorában mondták, de most semmi sem jutott eszébe. Azt se tudta, tegezze-e a felnőttkor határán levő fiút. Legszívesebben annak örült volna, ha az is tegezi őt, de ezt nem akarta maga javasolni. „Hol laksz”, kérdezte, csak hogy mondjon valamit. „Budán”, felelte a fiú, de nem ment bele a részletekbe. „Én Pesten – válaszolta a férfi -, és még iskolába jársz?” A fiú morgott valamit, ami talán igen lehetett, de erről a témáról sem mondott többet. Amikor a Palatinus strandhoz értek, a képviselő megkérdezte tőle, hogy szokott-e odajárni. „Strandra nem jó egyedül járni”, mondta a srác, és megelőzött két bringóhintót. A férfi követte, de közben majdnem nekiment a szemből érkező autóbusznak. „Ezek a buszok…”, kezdte a fiú, de ezt a mondatot sem fejezte be. A képviselőnek viszont eszébe jutott egy fiatalkori emléke a strandról. „Sokat jártam ide a későbbi feleségemmel – mondta -, egyszer olyan szegények voltunk, hogy a kerítésen át másztunk be, fürdőruhában, a Duna felől.” „Az igen - felelte a fiú -, engem biztos megvernének a biztonságiak.” Ha sose próbálod, akkor biztos nem, gondolta a férfi, és úgy érezte, hogy kezdi őt is megbénítani ez a letargia. Bár úgy tervezte, hogy még visszateker az Árpád hídig és azon megy haza, már nem volt kedve tovább biciklizni a fiúval. „Itt elköszönök tőled, haza kell mennem”, rázta le a Margit hídi feljárónál.
„Átmászta a kerítést, ezt nem fogom elfelejteni”, mondta nevetve a fiú, és ellenkező irányba fordította a biciklijét. Aztán csendesen hozzátett valamit, amit viszont a férfi nem tudott sokáig elfelejteni. „Köszönöm, hogy elbeszélgetett velem, egyedül ez a beszélgetés ért valamit az egész hétvégéből.” Lemondó tárgyilagossággal mondta ezt is. A képviselő szomorú lett, de fogalma sem volt, hogy ennél a kis történetnél többel hogyan tudott volna segíteni a budai fiúnak.
Szerző