Hogy kinek mi jelenti a sikert, az természetesen szubjektív megítélés dolga. Ne vonjuk tehát azonnal kétségbe a napjainkban közszolgálatinak már aligha nevezhető M1 hírcsatorna jelentését, miszerint „óriási siker az új M3.hu”.
Vagyis az, hogy a Magyar Televízió egykori felvételeit május elseje óta már nem nézhetjük a saját tévékészülékünkön. Helyette viszont megtaláljuk az interneten. Már akinek van. További óriási vívmány, hogy adott időkeretben bárki szabadon választhat a kínálatból. Ami azt jelenti, hogy megnézheti az online-műsorban kijelölt időpontban, de akár előtte két és utána még nyolc órával is. Hatalmas eredménynek állítják be azt is, hogy mindez ingyenes, mintha korábban a műsorért fizetni kellett volna.
Az a gyanúnk, hogy „a közmédia klasszikus tartalmait biztosító felülete” mostantól egy jelentős réteg számára elérhetetlenné vált. Pedig a tévé archívumából készült válogatások nemcsak valódi szórakozást jelentettek sokaknak, hanem gyakran fel is idézték az indulás valóban hősi korszakát, amire sokan gondolnak vissza érthető nosztalgiával ma is.
A véletlen úgy hozta, hogy a napokban többször is beszélgethettem egy olyan emberrel, aki alkotó részese volt azoknak az időknek. Baranyi Ferenc, Kossuth-díjas költő 1976 és 1992 között volt az egykori MTV munkatársa. Előbb a szórakoztató és zenei főosztály helyettes vezetője lett, majd az irodalmi, később a zenei osztályon dolgozott. És remek műsorokat készített, elég csak az Operabarátok magazinjára, vagy a Dallamról dallamra című összeállításokra utalni. Visszatekintve azt mondja, mindig fontos volt számára, hogy legyen „polgári” foglalkozása. Ne a verseiből kelljen megélnie, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az ihlet akkor jön, amikor pénzre van szüksége.
Baranyival abban az időben gyakran találkoztam, hiszen belpolitikai műsorvezető is volt a Híradóban. És nagyon irigyeltem mívesen megírt és nagyon szépen elmondott jegyzeteiért, amelyek jelentősen különböztek a korszakban megszokottaktól. Persze tény, a költő nem tud kibújni a bőréből, s a világot is kicsit másképp látja, mint a politikától naponta mérgezett újságírók.
Az ilyen egyéniségek hiányoznak napjaink televíziózásából, még akkor is, ha ez már egy egészen más világ és nemcsak a nézői szokások változtak, hanem a tévés műsorvezetőkkel szembeni követelmények is. De azért ma is szükség lenne a Baranyihoz, vagy éppen a nagyszerű rendezőhöz, Horváth Ádámhoz hasonló szakemberekre. Utóbbi persze nem csupán rendező, hanem olyan tévés, aki lényegében mindenhez ért. De jellemző, úgy vált azzá, hogy tulajdonképpen nem voltak elődei, munka közben tanulta meg, hogyan is kell ezt az egészet csinálni.
Éppen kirúgták az előző munkahelyéről 1957-ben, amikor találkozott egy régi ismerősével, Kerekes János zeneszerző-karmesterrel. Ő hívta a tévéhez, amelynek éppen akkor lett a zenei vezetője. – De hát én még készüléket sem láttam – mondta neki Horváth Ádám. – Én sem – válaszolta Kerekes. Így hát belevágtak és beletanultak. A szép emlékű M3 csatornán hosszú ideig ismételték a 2007 óta Kossuth-díjas tévés életének egyik fő művét, a Szomszédokat. Ez a szappanopera – amelyet ők teleregénynek neveztek – valóban iskolát teremtett. Horváth Ádám nemcsak rendezte, hanem írta is, s a korabeli magyar színjátszás több nagyágyúját sikerült megnyernie a szerepekre. Zenthe Ferenc és Komlós Juci már régóta állócsillagok voltak, de például Kulka János és Bajor Imre ebben a sorozatban „ugrott ki”. Horváth Ádám egyik nagy találmánya volt, hogy a végén, amikor kiírták a szereposztást, a főszereplők afféle tétel-mondatokat mondtak el premier-plánban, ami tovább erősítette a történetet és a nézők ezáltal közelebb kerültek a játszó személyekhez. A sztori pedig a kor – a rendszerváltás körüli időszak – lenyomatát adta, emiatt vonz napjainkban is sok nézőt az ismétlése.
Számolatlanul lehetne sorolni azokat a kitűnő embereket, akiknek köszönhetően annak idején a(z) – akkor még konkurencia nélküli – MTV nem pusztán nézhető volt, hanem sikeres is. Van két egykori tévés, aki hosszú ideje – nem csekély munkával – állít emléket ennek a hősi időszaknak. Dunavölgyi Péter – évtizedeken át a Híradó gyártásvezetője – és Babiczky László – rengeteg tévéjátékot rendezett – sorra felkeresi az egykori kollégákat és életút-interjúkban archiválja, ami azokban az évtizedekben a Szabadság téri székházban történt. Tanulságos és egyúttal impulzív történetek bontakoznak ki azok előtt, akiket érdekel a korszak. Érdemes elolvasni őket, s interneten nem csupán néhány órára hozzáférhetők, mint az M3.hu műsorai, hanem mindig. Kiderül belőlük az is, hogy joggal emlékezünk a képernyőn megjelenő emberekre – tévésekre, színészekre, akik nagyot alkottak -, de mindez nem jöhetett volna létre a háttérben dolgozók szakértelme és odaadó munkája nélkül. Már sokszor emlegettük, hogy a televíziózás kollektív műfaj, kellenek hozzá a rendezők, operatőrök, vágók, világosítók és még sokféle szakma kiválóságai. Az egész csak akkor működik, ha jó a csapat. És annak idején nagyon jó volt.
Érdemes rájuk emlékezni, felidézni a munkáikat, még akkor is, ha a hivatalos MTVA – valamilyen okból – napjainkban meg is nehezíti ezt.
