Féllábas tangó

Publikálás dátuma
2019.05.12. 14:56

Fotó: BAUER SÁNDOR / FORTEPAN
Légy szíves, ugorj le a boltba és hozz egy doboz Vimet és egy Ultrát! – bízott meg a Mama ezzel a fontos, nagy felelősséggel járó feladattal. Vegyes érzelmekkel indultam a közeli háztartási boltba. Egyfelől hízelgett a büszkeségemnek, hogy nyolcévesen már egyedül megyek vásárolni. Persze a ’60-as évek elején még a Bajcsy-Zsilinszky úti otthonomtól a távoli Bajza utcai zenei általánosba is egyedül mehettem gyalog vagy heti jegyemmel a földalattival. Na de! Másrészt viszont egyáltalán nem repestem az örömtől, mert tudtam, hogy ez a vásárlási megbízás azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül beüt a nagytakarítás. Ez általában hetente egyszer, szombaton történt, amikor csak délig tartott a munkaidő. Ilyenkor Gyuri bátyámmal lementünk bringázni a Bazilikához. Ő már igazi kontrás bicajjal, míg én a tőle örökölt örök hajtós cajgával tekertem. Autók akkoriban még csak a Bajcsyn közlekedtek, ott sem túl nagy számban. A tér és környéke biztonságos bringaterep volt. A Bazilika kocsifelhajtóján télen szánkóztunk, de tavasztól őszig le-föl kerekeztünk és száguldoztunk a feketére „érett”, golyónyomokkal kicsipkézett falak körül. Ám nem mindig sikerült lelépni a kínos aktus elől. Sőt, olykor még segíteni is kellett a Mamának és az aktuális háztartási alkalmazottnak. Ezzel a szemérmes körül írással a cselédet illették a létező szocializmusban, hiszen ugyebár a munkáshatalomban nem voltak már cselédek. Hivatalosan. A nagytakarításnak különböző fázisai voltak. Akadtak részfeladatok, amiket végül is hajlandó voltam néha átvenni. Például segítettem levinni az összegöngyölt szőnyeget az udvarra. Szinte minden ház udvarán ott volt a közös poroló. (Hol volt még akkor a porszívó! Mi is csak a ’60-as évek közepétől élvezhettük a szovjet könnyűipar remeke, a libafos színű Rakéta porszívó áldásos tevékenységét. Bő évtizedig szolgált hűségesen a zajos és áramzabáló jószág.) Általában két függőleges oszlop közé egy vízszintes vasrudat illesztettek. Erre rakta fel az aktuális háztartási alkalmazott a szőnyeget, s időnként - na jó, gyakran - megengedte, hogy helyette én essek neki a nádfonatú porolóval, családi szótárunkban prakkerfalvi porolóval és püföljem, ahogy csak bírom. Speciel élveztem a csattogó hangot, amit a porolóval kicsaltam a szőnyegből. Igaz, az előidézett helyi porfelhőt már nem kedveltem túlzottan. Egy másik viszonylag elfogadható elemnek tartottam a padló beeresztést, majd a vikszolást. Ha jól rémlik, sátoros ünnepek előtt csavartuk föl a szőnyegeket, majd Tangó padlóviasszal kentük föl a parkettát. Azután az éppen kiszemelt áldozat a lábára húzott egy falapot, amire alul kefe, fölülre egy vászon-, vagy bőrcsík volt erősítve és abba bújtatta az egyik lábát. Ez volt a vikszolás. Vélhetően innen eredhetett a szellemes elnevezés, a Tangó, mert a vikszoló a harisnyás lábát előre lendítette, majd a padlókefés lábát csúsztatva, mint a tangótáncosok, utána húzta. Ez kifejezetten női munka volt, pedig jelentős erőfeszítést igényelt, s egy háromszobás, 100 négyzetméteres lakás parkettáját felvikszolni nem volt könnyű. Ilyenkor a nők, a Mama és a háztartási alkalmazott is a már akkor is veterán korú Telefunken világvevő rádiónkon valamilyen vérpezsdítő zenét keresett és afféle munkadalként hallgatva, ütemre „tangózva” dolgozta a padlót. Esetenként megengedték, hogy én is vikszoljak, de néhány perc múlva kiszálltam a buliból, mert a nyelvem is kilógott az erőfeszítéstől. A nagytakarítással együtt járt a fürdőkád és a konyhai falikút kisúrolása, illetve a gáztűzhely suvickolása. A Vimmel a WC-t és a kádat, az Ultrával a falikutat tisztították, de lehet, hogy fordítva. Erre már nem emlékszem. Mindenesetre egyik háztartási vegyszer szagát sem szerettem. Bár könnyű munkának látszott, hamar feladtam az ajtók, ablakok rézkilincseinek szidolozását is, egy idő után muszáj volt rövid pihenőt tartani. Ami elől leginkább menekültünk a bratyóval, az a fürdőszoba és a konyha felmosása volt. A felmosófára, ami leginkább egy szőrtelenített partvisra emlékeztetett, a rongyot elegáns mozdulattal tekerte rá a Mama, hogy ne kalandozzon el a széles mozdulatok miatt. Ugyanez az akció a fürdőszobában is lezajlott. Ilyenkor nem mehettünk be egyik helyiségbe sem, nehogy összekoszoljuk a frissen felmosott kőpadlót. Azokban a régi „szép” időkben nem csak a porszívó, de a mosógép és persze a külön megvásárolható centrifuga is ritkaságszámba ment. A televízióról nem is szólva. Ám utóbbival ellentétben, a szomszédok, barátok, ismerősök nem mentek át a szerencsés mosógép tulajdonoshoz egy kávézással, fecsegéssel egybekötött ágyneműmosásra és a társas porszívózás szokása sem terjedt el. Helyette maradt a háziasszonyoknak a magányos nagymosás, a barnás, téglalap alakú Flóra szappannal. Én nem szerettem a szagát, vagy illatát - kinek hogy. A Mama csak a ruhákat, terítőt, szalvétát, zsebkendőt mosta otthon. Az ágynemű ment a Patyolatba, az állami „közmosodába”. A mosás utolsó fázisa az áztatás volt, amikor az ingeket, gatyákat, zoknikat, egyebeket egy kád vízben kiáztatta. És utána jött a java: a kézi „centrifuga”, amikor ki kellett csavarni a vizes ruhát. Talán ez volt a legfárasztóbb az összes házimunka közül. Azután jött a padlókefélő gép, szinte mindenkinek lett mosógépe, centrifugája, porszívója. És boldogabbak lettünk?
Szerző

A stilisztikai (ön)művelődés enciklopédiája

Ma sem szabad megfeledkeznie az igényes nyelvhasználónak, a művelt irodalmi olvasónak a stilisztika fontosságáról. Ennek mélyreható megismerésében segíthet Adamikné Jászó Anna Stilisztikai kisszótára. Az ELTE BTK professor emeritája stilisztikával-retorikával való két évtizedes munkájának egyik letisztult összegzése a most megjelent kiadvány.
Azt, hogy a stilisztika mennyire fontos, Adamikné Babits Mihályt segítségül hívva fejezi ki: „Stilisztikailag műveletlen embereknek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven íródtak volna. (…) Aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől.” Ennek a stilisztikai műveltségnek a pótlásában, kiegészítésében és rendszerezésében lehet kiváló társunk a Stilisztikai kisszótár. A kötetet ajánlom magyartanároknak, középiskolás diákoknak, bölcsész- vagy jogi képzésben részt vevő hallgatóknak, és persze olyanoknak is, akik találkoznak a retorikával, vagy éppen irodalomkedvelők – egyszóval: (szinte) mindenkinek. Nem véletlenül említettem a retorikát: Adamikné nem feledkezik meg arról a szemléletmódról, miszerint a stilisztikát és a retorikát nem szabad mereven elválasztani egymástól, hiszen „a stilisztika elméleti hátterét a retorika képezi.” A kisszótár tehát a stilisztika szakszókincsét dolgozza fel, de a perelmani (Chaim Perelman) mintát követve ezeket összekapcsolja a retorika terminológiájával és szemléletmódjával is.
A nyelvészprofesszor a stilisztikát hármas rendszerre osztja fel a szótárban. A kötet első részében a Szóképek (trópusok), a második fejezetben az Alakzatok (figurák), a harmadikban pedig az Egyéb stíluseszközök: a szóbőség (copia) különleges esetei sorakoznak betűrendben. A kötetet az Elő- és az Utószó teszi teljessé, amelyekben a szótárszerző összefoglalja a kötet alapvetéseit, újdonságait. Igencsak hasznosnak tartom a Szómutatót, ugyanis ez segít a görög és latin nyelvű terminusok magyar megfelelőjének keresésében. Hiányolom viszont a címszavak helyét is jelölő tartalomjegyzéket vagy a tárgymutatót, amely jelentősen megkönnyítené a kötetben való tájékozódást.
A szócikkek mindegyike átláthatóan épül fel: a címszót a görög és/vagy latin megfelelője, majd annak jelentése és részletes magyarázata követi. A hazai retorikaoktatást modernizáló Adamikné Jászó Anna jó tanárhoz hűen szemléltető példákat is válogat, amelyek a stíluseszközök megértését segítik elő. Emellett érdekes irodalmi utazásra is kalauzolja a szótárhasználót, hiszen irodalomtörténeti korszakban és témában teljesen eltérő szövegrészletek állnak egymás mellett, a közös pont köztük az azonos stilisztikai jelenség. Van honnan merítenie irodalmi példákat a szerzőnek: magyar költők hadát idézi Adytól Kosztolányin és Vörösmartyn át József Attiláig, sok írónk sorait lelhetjük fel benne, így Márait, Gárdonyit vagy éppen Adamikné kedvencét, Jókait. De egykor volt nagy rétorok (Kossuth Lajos, Martin Luther King), a Biblia és persze világirodalmi klasszikusok (Vergilius, Shakespeare, Puskin) szemelvényei is elő-előbukkannak a könyv lapjain. Pár érdekesebb címszót kiemelek. Szóképek: allegória, megszemélyesítés, szinekdoché; alakzatok: felcserélés, hapax legomenon, toldalékrím; egyéb stíluseszközök: archaizálás, neologizmusok, tréfa.
Tudja-e a kedves olvasó, hogy mi az oximoron? A szótár megadja a választ: „Hozzáadással (adjekció) keletkezett, az ellentmon­dás toposzán alapuló szóalakzat; meglepő, a logikának ellent­mondó kifejezés. Típuspél­dája: élőhalott. Az ellentmondás a formális logika kategóriája, a nem formális érvelésben összeegyeztethetetlenségről beszé­lünk.” Talán az irodalmi példák segítik a megértést. Ellentmondáson alapuló oximoron Ady verscíme: „Ember az embertelenségben”, vagy Jókai sorai: „E meg nem történt történetek.” Összeegyeztethetetlenségen alapuló oximoronnal találkozhatunk pl. Madáchnál: „Hogy hasztalan rázod porláncodat”, vagy Batsányinál: „Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri.”
A Stilisztikai kisszótár teljesen új szemléletű összefoglalása a stíluseszközöknek – maga a szerző is így mutatja be az Utószóban. Itt olvashatjuk azt is, hogy a kötet a hasonló témájú, régebbi szótárak anyagát nemcsak módszertanában és nézőpontjában újítja meg, hanem azok megállapításait frissíti és helyesbíti is. A stilisztikai eszközöket kognitív alapra helyezi (vissza) a szerző, vagyis megtörténik „az érvelés és a stílus (a gondolkodás és a kifejezés) kapcsolatának helyreállítása”.
A kisszótár egy sorozat, az IKU-TÁR 7–8. sorszámú, összevont darabja, amely a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport tudományos-kutatási programjában jelent meg. A kötetet Balázs Géza és Pölcz Ádám szerkesztették, szem előtt tartva, hogy a stilisztikáról szóló kiadványnak küllemét tekintve is igazodnia kell tárgyához. Igen hatásos választásnak tartom a borítón olvasható táblát, Németh Kálmán alkotását, melyen ez áll: „Jöjj és tanulj. Menj és taníts.”
A szótáríró – ahogyan a címben is áll – a kisszótár műfaji meghatározást adta könyvének. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a sok ponton újító, a stilisztikát mint tudományterületet és mint művészeti eszköztárat átfogóan tárgyaló munka nem is kisszótár, hanem enciklopédia: a stilisztikai (ön)művelődés enciklopédiája.
(Adamikné Jászó Anna: Stilisztikai kisszótár. Szóképek, alakzatok és egyéb stíluseszközök szótára. Interkulturális Kutatások Kft., Budapest, 2019.)
Szerző
Témák
stilisztika

Papp Sándor Zsigmond: Én és a világ

Publikálás dátuma
2019.05.12. 14:53

Fotó: Shutterstock
Ha nem szólna reggel a telefon, és nem köszöntene fel a szűk család egy-két lelkiismeretes tagja, akkor észrevétlenül siklanék át a névnapom felett. (A születésnapom fölött még nem, ahhoz több szenilitásra lenne szükségem.) Nem volt ez mindig így. Amíg alapvetően Sándor voltam, addig az apám miatt (ő is Sándor) mindig megülte a család a névnapot, jöttek a megszokott poénok a zsákkal és a meleggel, mintha tényleg csak rajtunk múlna a tavasz. Egy idő aztán a nagy Sándor-nap mellett megtarthattam én is a kis Sándor-napot, a szobámba hívhattam meg az osztálytársaimat, amíg a nappaliban folyt a felnőtt dínomdánom. Eleinte csak a fiúk jöttek el, a lányok földöntúli érzékkel távol maradtak, így aztán, hogy úgy mondjam, még inkább fiúsodott a rendezvény, olyannyira, hogy amikor már egy-egy lány is odamerészkedett, beigazolódni látta a félelmeit. Tán a görög drámákban is így válnak valóra az önmagukat beteljesítő jóslatok. Legyen elég annyi, hogy ezek a mini Sándor-napok végül jó leckének bizonyultak: itt tanultuk meg jó páran, hogy lehet ám keverni az italokat, a Napóleon konyakot tojáslikőrrel és leheletnyi pezsgővel, de ami utána jön, az nem embernek való. Még a sok mindent kibíró kamaszgyomor is erősen méltatlankodott, s ennek folyományaként nagyon színesre sikerültek a másnapi román- és matekórák. Az irodalmat még csak-csak, de az egzakt számokat sehogyan sem lehetett egy nevezőre hozni a macskajajjal. (A dolognak azért az iskola szempontjából is volt némi pedagógiai hozadéka. Én például azóta nézem értőbb szemmel az egész abszintban fürdő francia költészetet és impresszionizmust. E nélkül a tapasztalat nélkül az egész korszak papírízű maradt volna, erre máig meg merek esküdni. És mi lett volna, ha még ópium is jár az itóka mellé…)
Ahogy elkerültem otthonról, a Sándor-napi hagyományok is megszakadtak, aztán Zsigmond lett belőlem (ez egy másik történet), és ezzel el is maradtak a névnapi mulatságok. Egyrészt mindmáig képtelen vagyok megjegyezni, hogy mikorra esik a jeles nap, másrészt mára ideológia is csapódott ahhoz, hogy miért nem ünneplem magam. Néhány évig egy olyan összetartó családhoz tartoztam az akkori barátnőm révén, ahol mindenkinek minden név- és születésnapját megülték majdhogynem ugyanazzal a koreográfiával, ugyanazokkal a szereplőkkel és ugyanazokkal a témákkal. Ha a jövőből csöppentem volna vissza, meg se tudtam volna mondani, hogy milyen évet írunk. Az én idült antiszociális érzékem két évig bírta a gyűrődést, utána – sajátos forradalomként – lemondtam a saját név- és születésnapom megünnepléséről, hogy legalább így legyen szellősebb az évi menetrend. Azt hiszem, azóta se kaptam ennél szebb ajándékot, mint azt, hogy alig volt másabb az a nap, mint bármely másik hétfő vagy péntek. Se torta, se felhajtás, se hülye kérdések.
Aztán rájöttem, hogy igen, talán ez lehetne az egyik helyes út. Kicsit visszavenni a magunk ünnepléséből. Mert igenis ránk férne egy kis őszinte szerénység. Kicsit túltoltuk a mindenhova befurakodó, mindenhol fontoskodni akaró Ént. Könnyen el tudom képzelni, hogy az utódaink – már ha lesznek – a szelfi korának nevezik majd el ezt az időszakot. Amikor az addig oly kíváncsian kereső, a világot folyton megragadni vágyó kamera varázsütésre megfordult, s már nem a környezet, nem a minket körülvevő univerzum vált érdekessé, hanem mi. Mi állunk minden előtt, és ami mögöttünk van, csupán díszlet, cserélhető háttér. Én és a Mona Lisa, Én és a Tanganyika-tó, Én és kölni dóm. A világból csak annyi maradt, amennyit még nem takarok ki. Csak az érdekes, ami elé oda lehet állni, ami beszerkeszthető és mutatós a falamon. Mármint a virtuálison, mert a háttér aktualitása olyan gyorsan változik, hogy ezeket az ál-pillanatokat nem is érdemes fizikai valójukban is kiaggatni, hiszen egy-két nap és jön az újabb szelfiinger.
Az egész év nem más, mint a szülinapom hosszú, kitartott pillanata. Én születek meg újra és újra minden felvételen. Én kacérkodom a virtuális örökkévalósággal.
Olvasom, hogy a legszebb helyeket már szinte lehetetlenné teszi a turistaáradat. Városok, természeti csodák fuldokolnak a városra és természetre egyáltalán nem nyitott tömegtől. A népszerűséghez elég egy szépen megtervezett szelfi, amely szinte vírusként terjed szét, s máris ezrek szeretnék reprodukálni. Nem át- vagy megélni, hanem lemásolni. Én és a háborítatlan természet. Csak épp az marad le a képről, hogy hosszú sorokban ácsorognak mögöttem azok, akik szintén el akarják készíteni a maguk hazugságát, tehát sem az emberfeletti, festői „magányom”, sem a természet nem háborítatlan, viszont nagyon is lájkképes. Tovább gerjeszti a sóvárgást, a kielégíthetetlen magamutogatást, a folytonos hajszát, amely a paradoxonban nyerné el végső értelmét: Én és Én.
Csoda hát, ha egyre büszkébb vagyok arra, hogy idén sem ünnepeltem magam, idén sem készítettem szelfit? Hogy megpróbálom a kamerát is és a szememet is máson, a világon tartani? Szemet szemért és megvakul a világ, mondta állítólag Gandhi. Túl sok szem és eltűnik a világ, mondom én. És titokban drukkolok, hogy ne legyen igazam.