Bachtól Ligetiig, avagy zongoraművész három szerepben

Publikálás dátuma
2019.05.11. 13:33

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Mindhárom szerepében aktív Marczi Mariann zongoraművész: tanít, gyermeket nevel, muzsikál − koncertezik és felvételeket készít. Pár hete újabb lemeze jelent meg, ezen Schubert és Schumann műveit játssza.
Bár édesanyja valamikor tanult zongorázni, nem volt otthon hangszerük, vendégségben voltak, amikor Marczi Mariann négyéves korában először látott zongorát. „Eleinte arra a főiskolára jártam be gyakorolni, ahol édesanyám tanított, ő ismertetett meg kislányként a hangszer alapjaival, de pár évvel később lett saját hangszerem is” – emlékszik vissza a művész. Azután persze el kezdte járni a hivatalos zeneiskolai utat a zeneóvodából indulva, közben rendre nyerte a versenyeket. A Bartók-konziban Ábrahám Mariann és Csalogh Gábor növendéke volt, ekkor már 6-8 órát is gyakorolt naponta, a Zeneakadémia után további képzéseken vett részt, Pierre-Laurent Aimard-t és Eliszo Virszaladazét említi mentoraiként a művésznő. Továbbra is részt vett megmérettetéseken − mintegy belenőtt abba az állapotba, hogy a versenyzés része a zongorista létnek −, nem kárhoztatja azokat, mint sok más művésztársa.
A sok gyakorlás ma is része életének, ami három síkon zajlik: tanítás, koncertezés, és az azokra való készülés, valamint a gyermeknevelés. Egyedül neveli három fiát, és bár a gyakorlásra sokszor csak az éjszakai órák jutnak, be tudja osztani idejét. Mariannak mindez ez nem teher, mint mondja, a munkában kipiheni a gyermekekkel való foglalkozást, a gyerekekkel való törődésben pedig megfeledkezhet a munkáról − egyébként a két nagyobbik fiú hegedül, a legkisebb még nem tart ott, hogy hangszert tanuljon. Jut tehát idő mindenre, lemezkészítésre is, hat évvel ezelőtt Bartók, Kodály, Ligeti, Kurtág, Lajtha László, Jeney Zoltán, Csapó Gyula szerepeltek Splinters (Szálkák) című cédéje műsorán. A lemezről 18 kritika jelent meg, bár mindössze kettő volt magyar. Általában öt csillagot kapott, és a BBC Music Magazine az éves díjára is jelölte. Igaz, Marczi Mariann a róla szóló kritikákat nem annyira követi.
Hogy a huszadik századi zene világa különösen érdekli, arról az is bizonyság, hogy doktori disszertációjában Ligeti György zongoraetűdjeivel foglalkozott. „Azért is tartott sokáig a munka, mert nem csak magukat a darabokat, hanem a róluk megjelent felvételeket is számba vettem: 18 rövid etűdről van szó, de hat év munkába került az órásmesteri pontossággal megszerkesztett elemzése” – tudjuk meg. Aki pedig nem tudományos alapon kíváncsi a múlt század egyik legnagyobb zeneszerzőjére, és arra, milyen inspiráló erővel is bírnak az ő alkotásai: vegye kezébe Ligeti György, Marczi Mariann és Nádler István közös könyvét, amelyben a zeneszerző és a festő művészetének hasonlóságaira derül fény. Széles tehát az a spektrum, amelyet a zongorista tevékenysége átfog. Nemrégiben Bach hatalmas sorozatát, a Goldberg-variációkat játszotta hangversenyen, és tervezi e variációk valamint a hat partita lemezfelvételét is, valamint nemrég jelent meg egy új Schubert-Schumann albuma Past Visions címmel az Odradek Recordsnál.
Mivel Mariann zeneakadémistákat tanít, a növendékei hozzáállását megfelelőnek látja, hiszen azért jelentkeztek az intézménybe, mert zenei pályára szeretnének lépni. Amit nem lát megfelelőnek, az a művészek menedzselése. Olyan koncertrendező irodák vannak, amelyek befutott külföldi és magyar művészeknek szerveznek hangversenyeket, ami alapjában rendben van, de a klasszikus impresszárió tevékenység, fiatal tehetséges művészek felkutatása, karrierjük megtervezése, egyengetése hazánkban valójában nem létezik. „Lehet, ennek anyagi okai is vannak, az ilyen tevékenységet folytató irodák működése piaci alapon nem lenne kifizetődő” – tűnődik el a művésznő. Hozzáteszi azonban, hogy a Zeneakadémia Karrierirodája az utóbbi években kiválasztott tehetségeknek már komoly segítséget nyújt pályájuk elindításához. A média vagy az internet nyilvánossága is sokat segíthet, nem feltétlenül csak versenyeken lehet kitűnni.
A jövőben a Goldberget és a hat partitát mindenképpen lemezre venné, és romantikus zongora balladákkal is foglakozik, Bodrogi Évával közös műsorában görög hősnők állnak majd a középpontban, ez zeneakadémiai dalesten fog elhangzani, Balogh Máté és Tornyai Péter műveivel. Bársony Péterrel pedig Hindemithre fognak emlékezni a híres zeneszerző születésének 125. évfordulója kapcsán.

Szalonkoncertek

Május 12-én és 19-én a Károly körút 14. szám alatti gyönyörű szecessziós lakásszínházban ad szalonkoncertet Marczi Mariann. A műsor Mozarttól Chopinen és Liszten át a kodályi és bartóki billentyűs örökségig terjed.

Szerző
Témák
zene

Játék az ételen innen és túl

Publikálás dátuma
2019.05.11. 12:30

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Meghökkentő, lenyűgözően megkomponált és humoros ételfotókat is láthatunk a FoodPlay című tárlaton. Nem érdemes üres hassal menni.
Az étel nem játék. E gyerekkorunkban sokszor hangoztatott mondatra cáfol rá a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum FoodPlay (Gasztrojáték) című kiállítása, amely ételfotókon keresztül mutatja be: a gasztronómia csak igazán a játék terepe. A bemutatott képek helyenként taszító, máskor humoros, vagy épp nagyon is ínycsiklandó ételösszeállításokat kínálnak, olykor kifigurázva és tükröt tartva korunknak, amely a „ha nem fotózod le, meg sem történt” elve szerint viszonyul ízletesnek ígérkező vacsorájához is. Míg azonban egyes fotók funkcionális, étvágygerjesztő szándékkal, vagy a pillanatok – és mintegy az ízek – megörökítése céljából készülnek, addig mások önálló képzőművészeti, esetleg marketingalapú alkotások, szabad asszociációkat hordozva. A tárlat főként utóbbi munkákra koncentrál, számos nemzetközi (például amerikai, skandináv, francia, szerb, spanyol, holland, brit) és hazai alkotó fotóit bemutatva, akik fotográfiai magazinok, internetes oldalak felkérésére, vagy termékreklámként készítették azokat. A képek egyedülálló vizuális nyelvet, és gyakran a képzőművészeti múltban – elsősorban a festészetben – rejlő gyökereket tárnak elénk. De megjelennek olyan izgalmas művek is, amelyek a helyettesíthetőségre fókuszálnak vagy finoman a ready made-k világát idézik meg. Remek példa lehet a francia Studio Furious Mortadellaszőnyeg című munkája, a Toiletpaper cím nélküli alkotása, amelyen a riporterek kezében mikrofonok helyett csirkecombok vannak, vagy épp a magyar Filkey Áron Chewy című képe, ahol a kagylóhéjban igazgyöngy helyett rágót láthatunk.  
A kiállítás egyúttal társadalom- és fogyasztáskritikát is megfogalmaz: a szépség érdekében az egészséges alapanyagok háttérbe szorítására vagy a hat réteg műanyagba csomagolt ételekre egyaránt láthatunk cseppnyi humorral fűszerezett példákat. Ugyanakkor olyan munkák is kiemelkednek, amelyek a hagyományokat, a nemzethez fűződő árnyalt viszonyt, vagy a családi örökséget jelenítik meg az egyes fogásokon keresztül. Csendéletbe szőve látunk az asztalon csizmát és ridikült Barbay Csaba, Laczkó Mónika és Sinkovics Judit képén, műanyagzacskók fullasztó tömegét az olasz-amerikai Davide Luciano és Claudia Ficca fotóján, erotikával vagy iróniával áthatott jeleneteket Paloma Rincón és Pablo Alfieri Szex reggelire című sorozatában - eredendően nem az ételhez kötődő tárgyak és anyagok köszönnek vissza, ám a lehető legtermészetesebbnek tűnő módon. A tökéletes rendben szeletelt kenyereket és hagymakarikákat, a hibátlan, egészen gyönyörű, vagy épp nagyon is riasztó szín- és formakompozíciókat, a frappáns kulturális utalásokat, esetleg hétköznapi jelenetekből kivett végletekig eltúlzott képsorokat szemlélve a nézőnek az az érzése támadhat, mintha a körölütte lévő világ minden apró szeglete és pontja az ételről és az étkezésről szólna.  Kérdés, hogy meddig tart a (gasztro)játék, és hol kezdődik a valóság.

Infó

FoodPlay (Gasztrojáték), látogatható május 12-ig a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. 

Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 18:18

Pikachu kliséi egyszerűen lenyűgözőek

Publikálás dátuma
2019.05.11. 10:30
Tim (Justice Smith) és Lucy (Kathryn Newton) alaposan meglepi a nézőt – jó értelemben
Fotó: InterCom
Ha a szörnyecskék eddig hiába ostromolták az okostelefonján keresztül, most Rob Letterman filmje teheti Pokémon-függővé.
Roppant jól szórakoztam a Pokémon – Pikachu, a detektíven. Mielőtt mindenki elkönyvelné, a zsebszörnyek iránti elfogult gyermeki rajongás szól belőlem, gyorsan tisztázom: sosem voltam a Nintendo cég által 1996-ban megálmodott univerzum szakértője, hovatovább, szinte semmit sem tudtam róla néhány nappal ezelőttig. Sosem játszottam a játékkonzolra tervezett szerepjátékkal, nem olvastam mangákat, nem néztem az anime sorozatokat és korábbi mozifilmeket, a 2016-ban Pokémon Go néven piacra dobott mobiltelefonos őrülettel is csak néhány napig rövidítettem meg az életemet. Ennek előnye is volt, elvégre, most a moziban ülve nem tudtam felháborodni azon, hogy Rob Letterman alkotása nem az őskánon valamelyik nagyon fontos etapját, hanem egy „mellékes” játék történetét dolgozza fel, melyben a főhős Tim Robinsont (Justice Smith) hirtelen felkeresi apja halottnak hitt pokémonja, bizonyos Pikachu. Viszont, hogy érthető legyek, ezen a ponton nekem is át kell mennem mesélőbe.
A már említett Tim különleges fiatal, aki gyerekkorában Pokémon edző akart lenni, de mivel apja gyerekkorában elhagyta őt, hogy minden energiáját a bűnüldözésre fordítsa és ezekkel a kis lényekkel dolgozzon együtt, minden lelki sérelmét és fájdalmát rájuk vetíti ki, és apjára sem kíváncsi. Ebben a mesevilágban a Föld bolygón az emberiség osztozik a Pokémonokkal, de létezik egy különleges metropolisz, Ryme City, ahol minden ember egy zsebszörnnyel él együtt, szimbiózisban, mint különleges, egymást kiegészítő lelki társak. A történet akkor kezd el működni, amikor Tim megtudja, hogy az apja meghalt. Nem kell túl sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, valamilyen összeesküvés áll a háttérben, és édesapja ennek a nyomaira bukkant. A nagy titokra kíváncsi még Lucy Stevens, a CNN gyakornoka, aki a tengerentúli filmek kliséinek megfelelően bódítóan szexi, éles az esze, és a legnagyobb problémája, hogy a megszerzett információt nem tudja a rendszeren keresztül eljuttatni a közvéleményhez. Kathryn Newton alakítása magával ragadó, játékával pazarul oldja meg, hogy a figurája mégse legyen kaptafaszerű.
Rob Letterman rendező érdekes húzása volt, hogy a protagonista Tim karakterét nem hangszerelte túlságosan szimpatikusra. Sőt, sokszor még az irritáló jelzőt is alkalmazhatónak látom vele kapcsolatban. Makacs, önfejű fiatalember, aki úgy hoz értékítéletet az apjáról és a Pokémonokról, hogy fogalma sincs az egészről – még szerencse, hogy ott van mellette Lucy, és persze Pikachu, a detektív, apja volt Pokémon társa. Innentől kezdve pörögnek az események: ezt a szörnyecskét tényleg gyémántfinomságúra csiszolták, a személyisége roppant szórakoztató, az animáció tökéletes, és James Bond módjára mondja a tőmondatos fekete humorral átitatott egysoros poénjait. Ez abszolút újdonság: már a beszélő Pokémon is önmagában, az eredeti angol nyelvű verzióban Ryan Reynolds lenyűgözően uralja a szcénát – a szinkronos verzióban Nagy Ervin megteszi, ami lehetséges.
Noha Pikachu sapkája Sherlock Holmes-t juttatja az eszünkbe, a főgonosz (nem lövöm le, ki az) már sokkal inkább korunk képregény-feldolgozásait idézi meg, egydimenziós egyszerűségét a cselekmény fordulatai ellensúlyozzák. De belegondolva abba, hogy mindennek az alapja „csak” egy játék, akkor nem marad más, mint elismerni: ez egy remek adaptáció, amely szélesítheti a Pokémonok rajongóbázisát. Engem már megvettek. 
Hálás szerepet osztottak a pokémonra: fekete humorral átitatott poénokat mond
Fotó: InterCom
Infó Pokémon – Pikachu, a detektív Bemutatja az InterCom
Témák
film Pokémon