Adni tudni kell

Ha van valami, ami az iszlámban, a kereszténységben, a politikai baloldalban és a mérsékelt konzervatívokban közös, hát az a szegények, nélkülözők, bajbajutottak megsegítésének erkölcsi kötelezettsége. Naiv lélek talán tiltakozna is: kérem, ez nem egyik-másik vallás vagy politikai irány tulajdonsága, hanem minden emberé! Sajnos nem. 
Hazánkban eléggé megroppant a szolidaritás szövete, és ebben döntő szerep jut a módszeresen szegényellenes magyar kormánynak. Ahol hajléktalanok ellen törvényt hoznak, és a hétköznapokban is zaklatják őket; ahol családok ezreit lakoltatják ki, és még célként sem szerepel szociális lakásépítés; ahol menekülteket éheztetnek, ahol (egy gazdasági fellendülés időszakában) tíz évig nem emelkedik a családi pótlék vagy a jövedelempótló segély, ott bizony nem magától értetődő, hogy segítsük az elesetteket.
A kormány kétmilliárd forinttal támogatta két földrengés sújtotta mexikói templom újjáépítését. Persze, adni kell! Ahol földrengés pusztít, adjunk sátrat, takarót, gyógyszert és kötszert, palackozott ivóvizet, akár szakembert és pénzt is. No de a magyar adófizetők pénzéből templomot építeni? Mexikóban él a világ leggazdagabb emberei közül néhány. Miért kellene a helyükbe lépni? Ebből a pénzből száz hajléktalan számára lehetne olyan házat építeni, ahol mindenkinek jut egy saját, 12 négyzetméteres szoba. 
Leégett a Notre Dame. Hogy Szeged segít, azonnal: valahol természetes. Hiszen az a város a XIX. századi nagy árvíz idején számtalan helyről kapott önzetlen segítséget, így Párizstól is. De azért tudnivaló: Franciaország a világ ötödik, Európa második gazdasági hatalma. A fejlettség szintjét mérő egy főre jutó GDP ebben az országban két és félszerese a miénknek. És mi vajon eljutunk-e oda valaha is, hogy egy magyar kórházban körbe lehessen függönyözni egy ágyat, amikor a beteg ágytálat használ, vagy épp mosdatja, a fenekét törli az ápoló? 
Szijjártó Péter nem tartozik a számomra rokonszenves politikusok közé. De véletlenül tudom, évente rendszeresen támogat egy vidéki iskolát. Gyurcsány Ferencnek nem vagyok rajongója. Ám tudom, miniszterelnökként nem vette fel a fizetését, hanem jótékonysági alapítványoknak ajánlotta fel. Tisztelet mindkettejüknek! És ne tessék azt mondani, hogy könnyű nekik, van miből. Hiszen sok gazdag nem ad, és ugyanakkor mennyi a jótékonyságból adakozó az alsó középosztályban is. És van hová, lenne hová adni. Legyen divat a jóság, a segítőkészség, az együttérzés! 
Az évtizeddel ezelőtti délkelet-ázsiai cunami idején mennyi volt a segítséget felajánló magyar – lám, nem vagyunk rosszabbak bármelyik más nemzetnél. De valahogy messzire könnyebb adni, mint a szomszéd néninek, a pár kilométerre lévő, pusztuló falunak. Ám mielőtt valaki félreértené. Nem arról akarok lebeszélni bárkit, hogy külföldieken segítsen. Hiszen annyi a szegény ember, a szegény ország! Csak ne kövessük el azt a hibát külföldön is, amit kormányunk rendre elkövet Magyarországon: hogy tudniillik annak adunk, aki nem is szorul rá igazán, és nem kap az, aki nagyon is rászorulna. 
Lám-lám, nem is könnyű adni. Önzetlenül adni, számítgatás és dicséretvárás nélkül; és jó helyre adni De kapni is nehéz ám, nagyon nehéz.
Frissítve: 2019.05.13. 10:44

Jelképek

Még el sem ültek a himnusztörvény hullámai Szlovákiában, máris van új „magyar” ügy. Vasárnap Párkányban felavatták Ludovit Stúr, a XIX. századi szlovák nemzeti mozgalom vezetőjének, a szlovák irodalmi nyelv megteremtőjének a szobrát. Ő az 1848-49-es forradalom idején a magyarok ellen harcolt, szervezett felkelést a magyar elnyomás ellen, és magyar parlamenti képviselőként a szlovák autonómiáért, függetlenségért állt ki. Vagyis azt képviselte, amit manapság minden kárpát-medencei magyar érdekvédelmi szervezet, így a Szlovákiai Magyar Közösség pártja is a zászlajára tűz. 
Az MKP elnöke, Menyhárt József azonban Facebook hirdetésben is tiltakozik a szobor ellen. „A Stúr-szobor egy szimbólum. Nem a nagy szlovák személyiség előtti főhajtás jele, hanem a magyarok megtörésének jelképe kíván lenni. Üzenete: a várost elfoglaltuk, átneveztük és most őrhelyként elhelyezzük itt ezt a szobrot.” Ebben sajnos sok igaza van: a magyar kisebbségek lakta környező országokban a többségi hatalom a szimbólumháborút ugyanolyan fontosnak tartja, mint a kisebbség. A múlt héten rendeződött himnusztörvény is aligha büntette volna ténylegesen a kisebbségekhez tartozókat – a nyelvtörvény alapján sem osztogatták a büntetéseket -, de jó eszköz volt arra a szimbolikus üzenetre, amit az MKP elnök is említ. Azaz, hogy ki az úr a háznál. 
De az is jelkép értékű, hogy kit támad a parlamenten kívüli párt elnöke: elsősorban Bugár Béla Híd-Most „vegyespártját”, amelynek a kormányzás és a himnusztörvény megtépázta ugyan a népszerűségét, de némi esélye még van arra, hogy bekerüljön a brüsszeli, majd jövőre a pozsonyi törvényhozásba. Mintha nem is az „összmagyar” érdek, az erős brüsszeli képviselet lenne már a legfontosabb, inkább csak az Orbán Viktor által a „piszok a köröm alatt” -nak nevezett Híd legyőzése.
Szerző
Gál Mária
Frissítve: 2019.05.13. 10:46

A 35 milliárdos láb

Vezető hír volt mindenütt, hogy Tiborcz István beköszönt a leggazdagabb magyarok közé, és mindjárt a 32. helyre kvalifikálta magát a százas mezőnyben. 
Pontosabban: ez mégsincs így. Tekintettel arra, hogy a miniszterelnök vejéről van szó, a kormánypárti sajtó meglehetős visszafogottsággal, leginkább sehogy sem foglalkozott az üggyel. Ügy, írom, miközben Tiborcz sikere csak annyiban lehetne ügy, hogy ily fiatalon, 33 évesen verekedte be magát a leggazdagabb magyarok közé. És ez igazán szép dolog lehetne; egy olyan országban élünk, ahol a tehetség már ifjú korban forint milliárdokban mutatkozik meg. Vagyis, mondhatnánk, felzárkóztunk a nyugati világhoz, ahol egyébként egyáltalán nem szégyen a gazdagság. 
De hogy mégis ügyről beszélünk, az nem pusztán azért van, mert Orbán Viktor lányának a férjéről, unokáinak az apjáról van szó. Sőt: elsősorban nem ezért, mert igyekszünk – és úgy látom, mások is – tiszteletben tartani a család szentségét, mi több, mélyen elítéljük azokat az orgánumokat, amelyek csak azért esnek neki valakinek, mert valamelyik felmenőjük kormányzati szerepben van, vagy volt. Az apák és fiúk vitája már lezajlott egyszer a kilencvenes évek elején. Akkor is úgy véltük, most is tartjuk magunkat ahhoz, hogy senkit nem lehet azért pellengérre állítani, mert a családjában valaki bűnöket követett el, vagy volt olyan, aki magas állami tisztséghez jutott. 
Most is tartjuk magunkat ehhez az elvhez, Tiborcz István is megérdemli, hogy pusztán rokonsága okán ne legyen a nyilvánosság, néhány újságíró céltáblája. Ráadásul, mondta ki a napokban a Kúria, Tiborcz István bizonyos körülmények között – ez már saját fordítás – nem közszereplő, vagyis nem köteles mindenben és mindenkor a sajtó rendelkezésére állni. De vajon miért nem? Miért ne volna szabad megtudni, mi egy ilyen fiatalember sikereinek a titka? Hogyan tud ő úgy ingatlant fejleszteni – így szerepel a száz leggazdagabb magyar között -, mint senki más az ő korosztályában? Mi az az innováció, ami – a királyi család tagságán kívül – a legjobbak közé repítette? Miért ne tudhatnánk meg, hogy mi a receptje a gyors és ügyes előremenetelnek?
Meggyőződésem szerint Tiborcz Istvánnak is érdeke lenne, hogy az érdeklődést kielégítse, miáltal eloszlatna minden kétséget maga körül. Mert bizony amíg nem látjuk a fantasztikus teljesítmény – lássuk be: 35 milliárd tényleg fantasztikus – hátterét, addig ott motoszkál a gyanú: hátha van köze a gyors gazdagodásnak ahhoz, hogy túl közel van az állami pénzekhez. Hisz ne feledjük, Tiborcz például a botrányosnak nevezhető – bár csak az ellenzéki média szerint az – Elios ügy ellenére is szárnyalt, karrierje még azt sem sínylette meg, hogy nem az Unió fizette ki a gyanússá vált közvilágításokat. Hihettük: ennek az esetnek rá nézve is lesznek következményei. De nem lettek, sőt - mint látjuk - szép eredményekkel zárta az elmúlt esztendőt is. 
Felesége egyszer azt nyilatkozta, hogy ők a saját lábukon állnak. Lám, így is van: szép nagy, 35 milliárdos az a láb.
Szerző
Németh Péter