Tompa Gábor, mint ahogy a kolozsvári előadás színlapján ígérte, kegyetlen színházat csinál A velencei kalmárból. Nincs megbocsátás, nincs kegyelem, gyűlölet és viszály van. És ennek meg is lesz a végén a következménye. A vígszínházi vendégjátékon monumentális a díszlet (Tervező: Drahos Buhagiar). Hatalmas lift, minden nagy és idegen. A színészek olykor mikrofonban beszélnek. A gesztusok és a figurák maiak. Portia (Vindis Andrea) kérői nem ládikákat nyitnak, hanem laptopokat.
Oldalt mintegy szélesvásznú film peregnek a mozgóképek. Feliratok, közeli arcok, kinagyított arckifejezések. A szereplők dalra is fakadnak. Slágereket, sőt Portia futballista kérője csapata indulóját is elénekli.
Bogdán Zsolt Shylockja csupa elfojtott feszültség. Kölcsönad, mert ebből él. De rég nincs kedve már az egészhez. Belefáradt, megunta ezt a hajszát. Csakhogy hiába akar, nem tud belőle kiszállni. Tudja, hogy ez lesz a veszte, mégsem áll meg. Rohan bele a végzetébe. A kor, a közeg a gyilkos.
Tompa Gábor világszínházi eszközökkel attraktívan bonyolítja le a drámát. A gyűlölet végtelen és harsány. Fontos a célpont, hogy legyen ellenség és az van, akkor már nem nagy ügy az egész. Bogdán Zsolt nem csak az áldozatot játssza el kitűnően, hanem a bosszúéhes sértettet is. Egyetlen egyszer szeretne törleszteni, akkor sem sikerül. Tompa Gábor előadásának színpadi nyelve végig egységes, talán akkor zökken ki kissé, amikor mint egy Shakespeare-mesét játszatja el a tárgyalási jelenetet. Ez már nem annyira hihető és a tétet is devalválja. Erős viszont a társulat, a kulcsszerepekben az említetteken kívül Viola Gábor, Bodolai Balázs, Szűcs Ervin, Farkas Loránd, Balla Szabolcs, Árus Péter és Imre Éva virtuóz játékot produkál, még akkor is ha, olykor a sokféle eszköz miatt óhatatlanul csökken a hatás, és elterelődik a nézők figyelme.
Mohácsi János néhány éve az Alföldi Róbert által irányított Nemzetiben megrendezte már A velencei kalmárt. A Mohácsi Istvánnal készített átirata Perczel Enikő dramaturg hathatós közreműködésével már akkor is tele volt „robbanó anyaggal”. Arról nem is beszélve, hogy teletűzdelték a szöveget zsidó viccel. Ez aztán tényleg megbolondította, lángra gyújtotta az egészet.
Most Béres Attila miskolci színidirektor kérésére vette elő újra és jól tette, mert érettebb, megrendítőbb előadás született Miskolcon, mint korábban a Nemzetiben. Noha az alcím: vígjáték gyűlöletre, sok örömködésre nincs ok. A vígjátéki elemek is ugyanúgy a gyűlölet alkotóelemeivé válnak, mint minden, gyakorlatilag az összes jelenlét. A színlapon két szakállas figura Shylock (Görög László) és Antonio (Simon Zoltán) néz egymással közvetlen közelről farkasszemet. Mohácsiék adaptációja szerint az utolsó velencei zsidó és a léha, a szélsőséges magatartástól sem mentes kereskedő. Még az orruk is összeér. De ez nemcsak a kettőjük párviadala. Mohácsi mindig is profi volt a színpadi csoport, tömeg jelenetek színrevitelében.
Most a miskolci együttes elsősorban férfitagjai valósággal sziporkázhatnak ezekben a szituációkban. Van itt mindenféle rituálé: születésnap, vacsora, és sorolhatnánk. Megjelenésük csaknem széthasítja a deszkákat. Rigmusaik idegvégződéseinket stimulálják, arról nem beszélve, hogy nagyon is ismerősek. Mint egy futballcsapatért szurkoló kemény mag, egymásra licitálva zsidóznak. Ez nekik jár. Hisz nem tesz ez semmit, polgári szórakozás. Nem bántanak senkit, jó kicsit heccelnek, már az is baj. Aztán a játék fokozatosan vált élesre. Görög László kalmárja ugyancsak mélyről fogalmaz, akárcsak Bogdán Zsolt. Őt már megtiporták, átgázoltak rajta. De azt gondolja, egyszer csak eljöhet az ő ideje is. Amikor szépen visszafizethet mindent.
Az alkotók leleménye, hogy Portia (Láng Annamária), és Nerissa (Tenki Dalma) a tárgyalásra sem válnak férfivá. Azt mondják róluk, hogy férfiak, merthogy a törvény megköveteli, hiszen Velencében csak férfiak ítélkezhetnek, de ezt senki sem hiszi el. Még a zsidó sem. De nem szólhat, ha a nőkre azt mondják, hogy férfiak, akkor ott nincs apelláta. Hányszor érezzük magunkat hasonlóan, amikor azt halljuk valamiről, hogy fekete, pedig biztosan érzékeljük, hogy fehér. Mégsem tehetünk semmit. Szépen bele kell nyugodnunk a hazugságba. Kovács Márton zenéje, most is, mint máskor, amikor Mohácsinál társaival együtt jelen van a színpadon, nagyon sokat tesz hozzá az előadáshoz.
Felkavaró mindkét előadásnak a vége. A kolozsvári produkcióban Shylock haláltusáját kivetítve látjuk, aztán a sok mécsessel teli színpadon a lánya egy siratódalt énekel. Mohácsinál középen az egyedül maradt, a földönfutóvá tett és a hitétől is megfosztott kalmár egyik oldalán a lánya, a másik oldalán Antonio, aki egy váratlan gesztussal Shylock kezébe adja a földre dobott fejfedőjét, megtapasztalta ugyanis, hogy bárkiből, bármikor válhat védtelen, megtiport áldozat. Ott állnak, mind a hárman némán. Tétován sejtetve talán mégis valahogy túlélhető ez a körülöttünk tomboló észvesztő téboly. Talán...
