Megvilágosodás

Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) elnöke hirtelen rájött, hogy sok a gond a magyar futballban. Magyarország leggazdagabb embere 2010 óta vezeti az MLSZ-t, ám eddig sosem beszélt arról, hogy a klubok gyalázatosan gazdálkodnak (gazdálkodásról nem is lehet beszélni, két kézzel szórják ki az ablakon az államtól kapott milliárdokat), és alig valami működik jól az általa vezetett sportágban.
Pedig sokan hívták fel erre a figyelmet, immár évek óta. Muszbek Mihály sportközgazdász évente elkészíti a Sportgazdasági Nagyító című kiadványt, amelyből napnál világosabban látszik, hogy a klubok bevételei és kiadásai köszönő viszonyban sincsenek egymással. Az MLSZ elnöke eddig nem foglalkozott ezzel, az épülő stadionokkal válaszolt a szövetséget ért kritikákra. Úgy gondolta, ha minden klub új vagy felújított arénát kap közpénzből, ezzel minden rendben is van. 
Pénteken az MLSZ éves közgyűlésén aztán Csányi azt mondta, „mintha ostobák lennének a klubtulajdonosok”. Kifogásolta a túl sok külföldi alkalmazását, hogy a csapatok 26-28 tagú keretekkel dolgoznak, a játékosok többsége ezért egyetlen percet sem játszik, ehhez képest indokolatlanul sokat keres. Ezek nem újdonságok, évek óta ez a helyzet abban a sportágban, amelynek Csányi Sándornak hívják az elnökét. Eddig ezek az információk nem jutottak el hozzá. Vagy nem volt rájuk kíváncsi. 
Persze az is lehet, hogy most már annyira futballellenes a közhangulat, hogy a kormány attól tart, a Fidesz választói közül is egyre többeket zavarnak a labdarúgásra értelmetlenül elszórt állami milliárdok. Piaci viszonyok nyomokban sincsenek nálunk, miközben külföldön a futball az egyik legjobb üzlet. Az MLSZ elnöke szerencsére megvilágosodott, új szabályokat ígért, melyek véget vetnek az eszetlen költekezéseknek. Ígéret szép szó...
Frissítve: 2019.05.14. 10:35

Rajtunk kívül nem érti senki

A lapnak ezen a helyén a lehető legritkább esetben fordulnak elő rádiókritikák (írhattam volna azt is, hogy sosem, de így elegánsabbnak hat), és ez sem az. Viszont a helyzet az, hogy a múlt héten éppen egy rádióműsor adta vissza a hitemet a világban. 
A dolog a villamoson kezdődött. Egy idősebb hölgy arról panaszkodott, hogy amióta ezek a migránsok itt vannak, alig lehet ülőhelyet találni. Ez már csak azért is váratlan fordulat volt, mert a jármű éppen tele volt üres helyekkel. Igaz, néhányon afrikai diákok ültek, akik a maguk gyanús nyelvén diskuráltak egymással. Az öregasszonyhoz pillanatok alatt csatlakozott egy cekkeres úr, aki a minap már a templomban (!) is látott ilyeneket, pedig oda korábban a lábukat se tették be ezek az arabok. Ha beengedjük ezeket, holnaptól kötelező lesz az arab, az unokáink már magyarul sem fognak tudni – mondta a cekkeres. 
A beszélgetésnek ezen a pontján óvatosan megjegyeztem, hogy a világon számos sötét bőrű keresztény él, és ezek itt például franciául beszélnek, mire a cekkeres úr közölte, hogy törődjek a magam dolgával (szó szerint nem ezt mondta, de így elegánsabbnak hat), majd váltott néhány szót az asszonnyal úgy általában a zsidókról és a cigányokról. Aztán vetett egy pillantást a kezemben tartott könyvre, és annak a meggyőződésének adott hangot, hogy én is jobban tenném, ha rendes magyar szerzőket olvasnék, nem ilyeneket. Ebben speciel igaza van – gondoltam –, ez itt tényleg nem olyan jó, mint az új Spiró, de már nem maradt időnk megvitatni, mert ő leszállt, én meg tovább utaztam. 
Na de valójában nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy harminc-egynéhány évvel ezelőtt valahol a Bakonyban ültünk egy sátorban, reménybeli egyetemisták, és arról vitatkoztunk, hogy igaza volt-e Orwellnek az 1984-ben (tudniillik 1984-et írtunk éppen). Éppen ott tartottunk, hogy történetfilozófiai szempontból mindegy, hogy a nácikról vagy a kommunistákról van szó, amikor a szomszéd priccsről odaszólt Kovács őrvezető, hogy ha tovább okoskodunk, közénk hajítja a lábbelijét (egészen pontosan azt mondta, hogy ha nem maradunk kussban, hozzánkbassza a bakancsát, de így elegánsabbnak hat).
De igazából nem is erről akartam, hanem arról, hogy a hétvégén autóban ültem, és valami normális emberi szót kerestem az éterben. Nem tehetek róla, száz kilométernél többet nem bírok elviselni a hatvanas, hetvenes évek legnagyobb slágereivel. A magyar kormány tiltakozik… Soros György… Gyurcsány Ferenc… harminckettedik a listán… édes Jézus, légy vendégünk… És akkor egyszer csak azt hallom, hogy Nádasdy Ádám és Kálmán László azon vitatkozik, hogy lehet-e elegánsan angolra fordítani Mindszentynek azt a mondatát, amiben a „zsidaja” szó szerepel. Később egy hallgatónak próbáltak válaszolni arra a kérdésére, hogy ha becsöngetnek hozzá, helyes-e, ha azt kiabálja, mindjárt jövök, vagy azt kell mondania, megyek? 
Óvatosan körülnéztem, nincs-e véletlenül a közelben Kovács őrvezető vagy egy idős úr a cekkerrel, de hál istennek egyedül voltam. Viszont a világ határozottan jobb helynek tűnt.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.05.14. 10:34

Mi így szoktunk győzni

A magyar miniszterelnök – az egyetlen az európai kormányfők közül, aki még sosem adta jelét, hogy értené, mi történik éppen a klímával, a Földdel, az élettel – Nagyszebenben is győzött. Igaz, ha egy értékrend nélküli politikus a saját rövid távú céljai érdekében föláldozza az országa lakosságának hosszú távú érdekeit, arra jobb lenne valami más szót használni; mondjuk azt, hogy érvényesítette az akaratát. Arra viszont tökéletesen alkalmas az eset, hogy megnézzük közelről, hogyan is születnek, és mennyit érnek az Orbán-féle diadalok.
A napokban az erdélyi szász városba utaztak az EU valódi döntéshozói, az uniós kormányfők  - vagyis a Tanács. (Erről szeret elfeledkezni a mi győzőnk, amikor „Brüsszelt” ostorozza: a döntéseket többnyire a Tanács vagy a Parlament hozza, a Bizottság csak végrehajtja.) Azért gyűltek össze, hogy pontokba szedjék, amit Európa jövőjéről gondolnak. Mit tippel a kedves olvasó, a legfőbb döntnökök által összeállított tíz pontból mennyi foglalkozik a migrációval? Aki a magyar pártsajtóból tájékozódik, az nyilván úgy gondolja, hogy legalább nyolc, a valóságban azonban sokkal kevesebb: pontosan nulla. A tagállamok miniszterelnökei – inkluzíve a tanult kollégái között értelmes beszédre kényszerülő Orbán Viktor - szerint a bevándorlás nem fér föl az Unió tíz legfontosabb dilemmájának listájára. (Jó lenne az M1 és a Kossuth szerkesztőit is értesíteni róla, mielőtt még több műsoridőt allokálnak rá.)
Az informális csúcson tárgyalt valódi sorskérdések között napirenden volt az európai klímastratégia is. Hogy végül csak a tizedik pont végén, kilúgozott formában került bele a szövegbe, az részben a magyar kormány fején múlott. A problémát a súlyán kezelő országok (Franciaország vezetésével) egy sokkal szigorúbb verziót szerettek volna elfogadtatni. Egyfelől a 2030-as ún. párizsi klímacélok szigorítását, a szén-dioxid-kibocsátás megszüntetését (!) 2050-re, másfelől az uniós támogatások legalább 25 százalékának klímavédelmi célokra (lakások hőszigetelésére, nyílászárók cseréjére, fűtéskorszerűsítésre, az elektromos autózás infrastruktúrájának kiépítésére) fordítását, és a klímagyilkos támogatásik formák – mint az energiaipar után a legtöbb üvegházgázért felelős nagyüzemi sertés- és szarvasmarha-tenyésztés dotációja – felszámolását. 
Ezt a magyar miniszterelnök a német autóipar, valamint Mészáros Lőrinc és társai kedvéért opponálta, létrehozva egy olyan blokkoló kisebbséget, amely meg tudta akadályozni, hogy a fenti szövegváltozat átmenjen. Helyette az lett, hogy „közösen kezeljük a globális kérdéseket, mint a környezet megőrzése és az éghajlatváltozás elleni küzdelem”, ami konkrét célok nélkül annyit sem ér, mint Polt Péter ügyészsége, ha Tiborcz Istvánt kellene nyakon csípni. 
Ez tehát olyan „győzelem”, amelynek legfeljebb azok a bolondok örülnek, akik a klímaválságban a lehetőséget látják, és máris indulnának Novaja Zemljára búzát ültetni. Meg – főleg - azok, akik loptak (vagy lophatnak még) annyit, hogy lesz esélyük elmenekülni, amikor ránk szakad az ég.
Frissítve: 2019.05.13. 10:46