Rajtunk kívül nem érti senki

A lapnak ezen a helyén a lehető legritkább esetben fordulnak elő rádiókritikák (írhattam volna azt is, hogy sosem, de így elegánsabbnak hat), és ez sem az. Viszont a helyzet az, hogy a múlt héten éppen egy rádióműsor adta vissza a hitemet a világban.

A dolog a villamoson kezdődött. Egy idősebb hölgy arról panaszkodott, hogy amióta ezek a migránsok itt vannak, alig lehet ülőhelyet találni. Ez már csak azért is váratlan fordulat volt, mert a jármű éppen tele volt üres helyekkel. Igaz, néhányon afrikai diákok ültek, akik a maguk gyanús nyelvén diskuráltak egymással. Az öregasszonyhoz pillanatok alatt csatlakozott egy cekkeres úr, aki a minap már a templomban (!) is látott ilyeneket, pedig oda korábban a lábukat se tették be ezek az arabok. Ha beengedjük ezeket, holnaptól kötelező lesz az arab, az unokáink már magyarul sem fognak tudni – mondta a cekkeres.

A beszélgetésnek ezen a pontján óvatosan megjegyeztem, hogy a világon számos sötét bőrű keresztény él, és ezek itt például franciául beszélnek, mire a cekkeres úr közölte, hogy törődjek a magam dolgával (szó szerint nem ezt mondta, de így elegánsabbnak hat), majd váltott néhány szót az asszonnyal úgy általában a zsidókról és a cigányokról. Aztán vetett egy pillantást a kezemben tartott könyvre, és annak a meggyőződésének adott hangot, hogy én is jobban tenném, ha rendes magyar szerzőket olvasnék, nem ilyeneket. Ebben speciel igaza van – gondoltam –, ez itt tényleg nem olyan jó, mint az új Spiró, de már nem maradt időnk megvitatni, mert ő leszállt, én meg tovább utaztam.

Na de valójában nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy harminc-egynéhány évvel ezelőtt valahol a Bakonyban ültünk egy sátorban, reménybeli egyetemisták, és arról vitatkoztunk, hogy igaza volt-e Orwellnek az 1984-ben (tudniillik 1984-et írtunk éppen). Éppen ott tartottunk, hogy történetfilozófiai szempontból mindegy, hogy a nácikról vagy a kommunistákról van szó, amikor a szomszéd priccsről odaszólt Kovács őrvezető, hogy ha tovább okoskodunk, közénk hajítja a lábbelijét (egészen pontosan azt mondta, hogy ha nem maradunk kussban, hozzánkbassza a bakancsát, de így elegánsabbnak hat).

De igazából nem is erről akartam, hanem arról, hogy a hétvégén autóban ültem, és valami normális emberi szót kerestem az éterben. Nem tehetek róla, száz kilométernél többet nem bírok elviselni a hatvanas, hetvenes évek legnagyobb slágereivel. A magyar kormány tiltakozik… Soros György… Gyurcsány Ferenc… harminckettedik a listán… édes Jézus, légy vendégünk… És akkor egyszer csak azt hallom, hogy Nádasdy Ádám és Kálmán László azon vitatkozik, hogy lehet-e elegánsan angolra fordítani Mindszentynek azt a mondatát, amiben a „zsidaja” szó szerepel. Később egy hallgatónak próbáltak válaszolni arra a kérdésére, hogy ha becsöngetnek hozzá, helyes-e, ha azt kiabálja, mindjárt jövök, vagy azt kell mondania, megyek?

Óvatosan körülnéztem, nincs-e véletlenül a közelben Kovács őrvezető vagy egy idős úr a cekkerrel, de hál istennek egyedül voltam. Viszont a világ határozottan jobb helynek tűnt.