Minden könyvet nem lehet megvenni

Szvoren Edina Verseim – Tizenhárom történet című novelláskötete nyerte idén a Libri irodalmi díjat, Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye a Libri irodalmi közönségdíjat. A két szerzővel műfaji átjárhatóságról, olvasói attitűdökről és irodalmi újdonságokról beszélgettünk.

A társadalmi kapcsolatokba ágyazottság, a személyek közti függőség mindkét műben megjelenik. Lehet másképp írni, beszélni az egyénről, vagy csak ezekben a társadalmilag konstruált keretekben?

Szvoren Edina: Nincs általános válaszom, én így tudok írni. Persze azt is remélem, hogy van benne holtjáték, nem egészen ugyanolyan mindig minden. De az ember nyilván azt írja, amit tud. Azok a lehetőségek, amiket egy író megfogalmaz, nem a világra nézés egyetlen lehetséges módjai, ez még csak nem is az én világra nézésem egyetlen módja.

Krusovszky Dénes: Nagyon nehéz úgy írni valakiről, hogy ne viszonyokban ábrázoljuk. Az én könyvemben kifejezetten erről van szó, szinte rajzásszerűen mozognak a regényszereplők a különböző életeseményeik körül, és ennek több rétege van: magánélet, család, társadalom, történelem. Engem kifejezetten az érdekelt, hogyan működik egy-egy ember ezekben a társadalmi és személyes szituációkban.

Mintha ez a mozgás vagy játék a kortárs magyar irodalomban erőteljesen jelen lenne.

KD: Minden író a maga módján néz rá ezekre a helyzetekre természetesen, és a maga módján igyekszik ábrázolni a különféle szituációkat. A regény azért lehet népszerű műfaj, mert mindehhez egy tablószerű hátteret tud felépíteni, ami a belső elmozdulásoknak ad valamiféle átláthatóságot. A novella egész más, éppen ennek valamilyen esszenciáját tudja adni, nem a tablószerűsége, hanem amiatt érdekes, mert le van egy szűkebb térbe zárva.

SzE: Bizonyos tekintetben egészen más, igen. De nincs is olyan, hogy novella. A novellát szokás egy klausztrofób műfajnak ábrázolni, mintha a műfajválasztásnak több következménye lenne a konkrét műre nézve, mint egy regény esetében. Én ilyen típusú beszorítottságot nem érzek. Ami engem érdekelni szokott, abban többnyire kevés intenzív, nagyon láttató részlet mellett van valamiféle likacsosság. De ezt meg lehet csinálni akár regényben is. Nem okvetlenül műfaji kérdésekről van szó.

KD: Nyilván a novella műfaja azért is olyan izgalmas, mert nagyon sokféle lehet. A könyvkiadók azt mondják, a novella majdnem olyan, mint a verseskötet, mert nehéz eladni. De szerintem egyébként is majdnem olyan, valahogy a költészethez van köze, mert van benne sűrítés, és ez a likacsos szerkezet. A regényben is van egy likacsosság – abban legalábbis, amit én írtam –, de ez valamiféle tágasságot mutat. Olyan regénytestet képzeltem el, amiben van egy saját belső idő, és akörül jön létre egy terjedelmesebb szöveg. Volt olyan ambícióm is, hogy játékba hozzam a társadalomábrázolást, a társadalomkritikát, a valóságelemeket, tehát legyen valamiféle referencialitás.

Önnek is volt ilyen törekvése?

SzE: Nem, egyáltalán nem. Persze van egy olyan háttértudása az embernek, hogy ha nem rontja el a dolgot – persze nehéz lenne cizellálni, mi az elrontás és a nem elrontás –, akkor a mű kortárs mű lesz, a valóságra fog vonatkozni, lesz neki társadalomkritikája. Talán egyébként éppen ez rövidpróza-specifikum: az olvasón nagyobb részben múlik a jelentés, és hogy milyen vonatkozásokat lát meg vagy lát bele a műbe. Bizonyos jelentésrétegek az olvasó fejében jönnek létre, egy rövidprózista erre jobban alapoz. Olyan szöveget kell írnia, ami ezeknek a dimenzióknak a kikerekedését lehetővé teszi.

Említette a kiadói szempontokat: sűrűn halljuk, hogy sokan előbb vesznek a kezükbe regényeket, mint verseket vagy novellásköteteket.

KD: Verseskötetet venni mindig egy kaland, hiába olvasod el a fülszöveget, nem tudsz meg semmit. Szerintem a novelláskötet is így működik. Ezt azonban valószínűleg sokan nem annyira kalandként, hanem bizonytalanságként élik meg. Ugyanakkor a személyes tapasztalatom az, hogy a novellásköteteket még mindig többen veszik meg, mint a versesköteteket. De ha a regény konjunktúrájáról beszélünk, figyelembe kell vennünk, az olvasók folyamatos igényét a nagyelbeszélésre.

Ezzel párhuzamosan gyakran felmerül, hogy ma már nehezebben olvasunk terjedelmes nagyregényeket.

KD: Szerintem ez nem feltétlenül igaz, ha például a populáris regényekre gondol – ott a Trónok harca, vagy pár éve ilyen volt a Harry Potter is, több ezer oldalon, és az egész világon vásárolják ezeket. A szépirodalom esetében pedig ott van mondjuk Karl Ove Knausgard. Korábban én is azt gondoltam, az online kultúra olyan műfajoknak fog kedvezni, amelyek azt a technikai hátteret jobban elviselik: akár a versnek, amit tudsz monitoron olvasni, nagyregényt meg mégsem. De nem így alakult.

SzE: Én nem vagyok benne biztos, hogy olyan kevesen olvasnak verset, mint ahányan verseskötetet vásárolnak. Szerintem ez két külön dolog, épp az online kultúra megerősödése miatt. Gyakran tapasztalom, hogy eszméletlenül sokan olvasnak verseket, miközben valóban nem veszik meg a kötetet. Minden könyvet nem lehet megvenni. De egyáltalán nem olyan rémes a helyzet, ezek inkább csak piaci kérdések.

KD: A könnyű hozzáférés és az arányos ellentérítés nem mindig működik kart karba öltve.

SzE: Igen. Ha már kiadok több ezer forintot, érje meg a pénzét az a könyv!

KD: Legyen benne sok oldal.

SzE: Szerintem ennek az az olvasáslélektana, hogy nem mindenki szereti sokszor, túl gyakran átélni azt a feszültséget, ami egy prózamű elején várja őt. Az ismeretlenség feszültsége. A regényvilág egyszer képződik meg az olvasó fejében, ebbe könnyebb visszalépegetni olvasási adagonként, mint új művet kezdeni. Az én kötetem esetében az olvasónak tizenháromszor kell megjárnia ezt a felderítő útvonalat, ráadásul végig jobban kell koncentrálni.

KD: A terjedelmes regényeknek pont azért van nagy népszerűségük, mert az elején ezt megszenveded, és aztán bele lehet helyezkedni. Van egy otthonosság iránti igény bennünk. A novella viszont nem az otthonosságról szól, hanem talán inkább ennek a kiforgatása.

Ennek tükrében, mi a tétje egy lazább, likacsos szerkezet vállalásának, mint például a Verseim esetében?

SzE: Ez a hézagosság az én elképzeléseim szerint pont a dimenziógazdagság letéteményese. Ami nincs kimondva, de a helye ott van, az funkcionális hiány. Elvileg, ha az ember észnél van, fel tudja mérni, hogy mit képzelhet az olvasó. Természetesen olvasó alatt én mindig magamat értem, egy hozzám hasonló olvasó lényt. Ahogy nem tudom, mi a novella, azt se tudom, mi az olvasó.

KD: Ez a likacsosság irodalomelméleti kifejezéssel élve az üres hely lenne. Ahová be tud helyezkedni az olvasó, ahol az ő szerepe van, ahol be tud lépni. Ez a szerkezet nem megnehezíti az olvasó dolgát, hanem az a kulcs, ami miatt lehet olvasni a novellákat. Egyébként olyan lenne, mintha egy kiállítást csak egy üvegablakon keresztül látnánk. Ez sem XXI. századi találmány, inkább arról van szó, hogy megtaláljuk, ez hogyan működhet jól ma.

Van XXI. századi találmány az irodalomban?

SzE: Annyira nincs, hogy már az sem új, hogy azt mondjuk, nincs semmi új. Közben minden művészi teljesítménynek van egy fura eleme, hogy úgy mondjam, a személyiség hője az alkotáson. Ami nem önéletrajziság, de amitől mégis valamilyen nehezen megfogható újdonsága lesz minden irodalmi teljesítménynek. Ahogy egy kolerikus személyiségtípusba tartozó emberre sem legyintünk, hogy ez már volt, minden jól működő alkotás is új. Nem is lenne jó egyébként, ha lenne olyan, hogy teljesen új. Az irodalom az érzékelésen keresztül beszél, jó viszonyban az ismétlődésekkel.

KD: Nekem az a gyanúm, hogy ez a klasszikus modern irodalomfelfogás maradványa, hogy folyton az újat várjuk, de a posztmodern ezzel sokat foglalkozott, mi pedig, úgy tűnik, már a posztmodernen is túl vagyunk. Nem vagyok benne biztos tehát, hogy helyénvaló az az igény az irodalommal szemben, hogy folyton újdonságokat termeljen. Mondom ezt úgy, hogy időről-időre én is elvárok magamtól valamiféle megújulást. Az irodalom néha ilyen paradox helyzetekből jön létre.