Minden könyvet nem lehet megvenni

Publikálás dátuma
2019.05.16. 07:40

Fotó: Draskovics Ádám
Szvoren Edina Verseim – Tizenhárom történet című novelláskötete nyerte idén a Libri irodalmi díjat, Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye a Libri irodalmi közönségdíjat. A két szerzővel műfaji átjárhatóságról, olvasói attitűdökről és irodalmi újdonságokról beszélgettünk.
A társadalmi kapcsolatokba ágyazottság, a személyek közti függőség mindkét műben megjelenik. Lehet másképp írni, beszélni az egyénről, vagy csak ezekben a társadalmilag konstruált keretekben? Szvoren Edina: Nincs általános válaszom, én így tudok írni. Persze azt is remélem, hogy van benne holtjáték, nem egészen ugyanolyan mindig minden. De az ember nyilván azt írja, amit tud. Azok a lehetőségek, amiket egy író megfogalmaz, nem a világra nézés egyetlen lehetséges módjai, ez még csak nem is az én világra nézésem egyetlen módja. Krusovszky Dénes: Nagyon nehéz úgy írni valakiről, hogy ne viszonyokban ábrázoljuk. Az én könyvemben kifejezetten erről van szó, szinte rajzásszerűen mozognak a regényszereplők a különböző életeseményeik körül, és ennek több rétege van: magánélet, család, társadalom, történelem. Engem kifejezetten az érdekelt, hogyan működik egy-egy ember ezekben a társadalmi és személyes szituációkban. Mintha ez a mozgás vagy játék a kortárs magyar irodalomban erőteljesen jelen lenne. KD: Minden író a maga módján néz rá ezekre a helyzetekre természetesen, és a maga módján igyekszik ábrázolni a különféle szituációkat. A regény azért lehet népszerű műfaj, mert mindehhez egy tablószerű hátteret tud felépíteni, ami a belső elmozdulásoknak ad valamiféle átláthatóságot. A novella egész más, éppen ennek valamilyen esszenciáját tudja adni, nem a tablószerűsége, hanem amiatt érdekes, mert le van egy szűkebb térbe zárva. SzE: Bizonyos tekintetben egészen más, igen. De nincs is olyan, hogy novella. A novellát szokás egy klausztrofób műfajnak ábrázolni, mintha a műfajválasztásnak több következménye lenne a konkrét műre nézve, mint egy regény esetében. Én ilyen típusú beszorítottságot nem érzek. Ami engem érdekelni szokott, abban többnyire kevés intenzív, nagyon láttató részlet mellett van valamiféle likacsosság. De ezt meg lehet csinálni akár regényben is. Nem okvetlenül műfaji kérdésekről van szó. KD: Nyilván a novella műfaja azért is olyan izgalmas, mert nagyon sokféle lehet. A könyvkiadók azt mondják, a novella majdnem olyan, mint a verseskötet, mert nehéz eladni. De szerintem egyébként is majdnem olyan, valahogy a költészethez van köze, mert van benne sűrítés, és ez a likacsos szerkezet. A regényben is van egy likacsosság – abban legalábbis, amit én írtam –, de ez valamiféle tágasságot mutat. Olyan regénytestet képzeltem el, amiben van egy saját belső idő, és akörül jön létre egy terjedelmesebb szöveg. Volt olyan ambícióm is, hogy játékba hozzam a társadalomábrázolást, a társadalomkritikát, a valóságelemeket, tehát legyen valamiféle referencialitás. Önnek is volt ilyen törekvése? SzE: Nem, egyáltalán nem. Persze van egy olyan háttértudása az embernek, hogy ha nem rontja el a dolgot – persze nehéz lenne cizellálni, mi az elrontás és a nem elrontás –, akkor a mű kortárs mű lesz, a valóságra fog vonatkozni, lesz neki társadalomkritikája. Talán egyébként éppen ez rövidpróza-specifikum: az olvasón nagyobb részben múlik a jelentés, és hogy milyen vonatkozásokat lát meg vagy lát bele a műbe. Bizonyos jelentésrétegek az olvasó fejében jönnek létre, egy rövidprózista erre jobban alapoz. Olyan szöveget kell írnia, ami ezeknek a dimenzióknak a kikerekedését lehetővé teszi. Említette a kiadói szempontokat: sűrűn halljuk, hogy sokan előbb vesznek a kezükbe regényeket, mint verseket vagy novellásköteteket. KD: Verseskötetet venni mindig egy kaland, hiába olvasod el a fülszöveget, nem tudsz meg semmit. Szerintem a novelláskötet is így működik. Ezt azonban valószínűleg sokan nem annyira kalandként, hanem bizonytalanságként élik meg. Ugyanakkor a személyes tapasztalatom az, hogy a novellásköteteket még mindig többen veszik meg, mint a versesköteteket. De ha a regény konjunktúrájáról beszélünk, figyelembe kell vennünk, az olvasók folyamatos igényét a nagyelbeszélésre. Ezzel párhuzamosan gyakran felmerül, hogy ma már nehezebben olvasunk terjedelmes nagyregényeket. KD: Szerintem ez nem feltétlenül igaz, ha például a populáris regényekre gondol – ott a Trónok harca, vagy pár éve ilyen volt a Harry Potter is, több ezer oldalon, és az egész világon vásárolják ezeket. A szépirodalom esetében pedig ott van mondjuk Karl Ove Knausgard. Korábban én is azt gondoltam, az online kultúra olyan műfajoknak fog kedvezni, amelyek azt a technikai hátteret jobban elviselik: akár a versnek, amit tudsz monitoron olvasni, nagyregényt meg mégsem. De nem így alakult. SzE: Én nem vagyok benne biztos, hogy olyan kevesen olvasnak verset, mint ahányan verseskötetet vásárolnak. Szerintem ez két külön dolog, épp az online kultúra megerősödése miatt. Gyakran tapasztalom, hogy eszméletlenül sokan olvasnak verseket, miközben valóban nem veszik meg a kötetet. Minden könyvet nem lehet megvenni. De egyáltalán nem olyan rémes a helyzet, ezek inkább csak piaci kérdések. KD: A könnyű hozzáférés és az arányos ellentérítés nem mindig működik kart karba öltve. SzE: Igen. Ha már kiadok több ezer forintot, érje meg a pénzét az a könyv! KD: Legyen benne sok oldal. SzE: Szerintem ennek az az olvasáslélektana, hogy nem mindenki szereti sokszor, túl gyakran átélni azt a feszültséget, ami egy prózamű elején várja őt. Az ismeretlenség feszültsége. A regényvilág egyszer képződik meg az olvasó fejében, ebbe könnyebb visszalépegetni olvasási adagonként, mint új művet kezdeni. Az én kötetem esetében az olvasónak tizenháromszor kell megjárnia ezt a felderítő útvonalat, ráadásul végig jobban kell koncentrálni. KD: A terjedelmes regényeknek pont azért van nagy népszerűségük, mert az elején ezt megszenveded, és aztán bele lehet helyezkedni. Van egy otthonosság iránti igény bennünk. A novella viszont nem az otthonosságról szól, hanem talán inkább ennek a kiforgatása. Ennek tükrében, mi a tétje egy lazább, likacsos szerkezet vállalásának, mint például a Verseim esetében? SzE: Ez a hézagosság az én elképzeléseim szerint pont a dimenziógazdagság letéteményese. Ami nincs kimondva, de a helye ott van, az funkcionális hiány. Elvileg, ha az ember észnél van, fel tudja mérni, hogy mit képzelhet az olvasó. Természetesen olvasó alatt én mindig magamat értem, egy hozzám hasonló olvasó lényt. Ahogy nem tudom, mi a novella, azt se tudom, mi az olvasó. KD: Ez a likacsosság irodalomelméleti kifejezéssel élve az üres hely lenne. Ahová be tud helyezkedni az olvasó, ahol az ő szerepe van, ahol be tud lépni. Ez a szerkezet nem megnehezíti az olvasó dolgát, hanem az a kulcs, ami miatt lehet olvasni a novellákat. Egyébként olyan lenne, mintha egy kiállítást csak egy üvegablakon keresztül látnánk. Ez sem XXI. századi találmány, inkább arról van szó, hogy megtaláljuk, ez hogyan működhet jól ma. Van XXI. századi találmány az irodalomban? SzE: Annyira nincs, hogy már az sem új, hogy azt mondjuk, nincs semmi új. Közben minden művészi teljesítménynek van egy fura eleme, hogy úgy mondjam, a személyiség hője az alkotáson. Ami nem önéletrajziság, de amitől mégis valamilyen nehezen megfogható újdonsága lesz minden irodalmi teljesítménynek. Ahogy egy kolerikus személyiségtípusba tartozó emberre sem legyintünk, hogy ez már volt, minden jól működő alkotás is új. Nem is lenne jó egyébként, ha lenne olyan, hogy teljesen új. Az irodalom az érzékelésen keresztül beszél, jó viszonyban az ismétlődésekkel. KD: Nekem az a gyanúm, hogy ez a klasszikus modern irodalomfelfogás maradványa, hogy folyton az újat várjuk, de a posztmodern ezzel sokat foglalkozott, mi pedig, úgy tűnik, már a posztmodernen is túl vagyunk. Nem vagyok benne biztos tehát, hogy helyénvaló az az igény az irodalommal szemben, hogy folyton újdonságokat termeljen. Mondom ezt úgy, hogy időről-időre én is elvárok magamtól valamiféle megújulást. Az irodalom néha ilyen paradox helyzetekből jön létre.

Névjegy

Szvoren Edina 1974-ben született Budapesten. József Attila-díjas író, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium zenetanára. Rendszeresen 2005 óta publikál, 2010-ben jelent meg első, Pertu című kötete. Azt követte 2012-ben a Nincs, és ne is legyen, majd 2015-ben Az ország legjobb hóhéra című kötet. Idén januárban Mészöly Miklós-díjjal ismerték el. A Libri irodalmi díjat 2018-ban napvilágot látott Verseim - Tizenhárom történet című kötetéért veheti át. Krusovszky Dénes 1982-ben született Debrecenben. József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Első verseskötete Az összes nevem címmel jelent meg 2006-ban, ezt követte az Elromlani milyen, A felesleges part és a Mindenhol ott vagyok. 2014-ben jelent meg A fiúk országa című novelláskötete, majd 2015-ben újabb verseskötete, Elégiazaj címmel. A Libri irodalmi közönségdíjjal elismert első regénye, Akik már nem leszünk sosem címmel 2018-ban jelent meg.

Több mint húszezer közönségszavazat

Közel százötven neves közéleti személyiség, többek közt Ascher Tamás, Bősze Ádám, Székely Kriszta, Vecsei H. Miklós szavazataiból került ki a Libri-díj idei tíz jelöltje. A 2016-ban alapított elismerés az előző év legjobb szép- és tényirodalmi könyveit díjazza. A tavaly megjelent 154 műből kiválasztott tízes listán szerepelt Barabási Albert-László A képlet, Dragomán György Rendszerújra, Kemény István Nílus, Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem, Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy, Pintér Béla Újabb drámák, Simon Márton Rókák esküvője, Szilasi László Luther kutyái, Szvoren Edina Verseim, Takács Zsuzsa A Vak Remény című műve. A Libri irodalmi díjról az öttagú szakmai zsűri dönt, míg a Libri irodalmi közönségdíjról május 12-ig lehetett szavazni. Míg tavaly tizennégyezer, idén huszonegyezer olvasó adta le szavazatát.

Szerző

Nincs szükségük védőbeszédre

Publikálás dátuma
2019.05.15. 17:46

Érdekes emberek, lebilincselő történetek. Ezt ajánlja Szegvári Katalin új könyve, amelyben tíz ügyvéddel beszélgetett életéről és pályájáról.
Ki hitte volna, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb, legnevesebb magyar ügyvéd egyúttal hűtőgépszerelő. Elvégezte ugyanis a jogi egyetemet, majd jelentkezett a Budapesti Ügyvédi Kamarába. Minthogy azonban nem volt párttag, s patrónusa sem, azt mondták, majd értesítik. Erre azóta is vár, de közben azért dolgozni is akart. Így elment a Centrál Vendéglátóipari Vállalathoz betanított hűtőgépszerelőnek és – szavai szerint – „rommá kereste magát”. Rövidesen aztán – szerencsére – visszatért a jogi pályára. De az sem mindennapos, hogy egy másik, ugyancsak „sztárügyvédnek” számító jogász nem csak az ügyeire büszke, hanem – azoknál még jobban – az asztalitenisz-eredményeire. A „nagy generációval” – Jónyerrel, Klampárral, Gergellyel – kezdett, de nem lett világbajnok, csak egyszerűen imád játszani. Azt mondja, egyéniben nem annyira jó, de párosban igen. „Öszvér vagyok, tehát kiszolgálom a partneremet. Mellettem kell, hogy legyen egy klasszis, hogy klasszis eredményeket érhessünk el”. Aztán még hozzáteszi, azért a munkája is a szenvedélye. Zamecsnik Péter és Hegedűs László „titkairól”, és még sok hasonlóról egy most megjelent könyvben olvashatunk. A szerző, Szegvári Katalin tíz ügyvéddel beszélgetett. Csupa olyan emberrel, akit a közvélemény jól ismer, hiszen – különböző bűnügyek kapcsán – gyakran szerepelnek a médiában. Ám az is kiderül, hogy hiába népszerűek, s állnak sokszor a reflektorfényben, mégsem ismerjük igazán őket. Könnyű és egyben iszonyúan nehéz dolga volt tehát a riporternek, amikor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy közel hozza ezeket a jogász embereket az olvasóhoz. 
Zamecsnik Péter
Fotó: Népszava
Kevesen vannak, akiknek ez sikerülhet, de Szegvári ilyen. Ilyen volt kezdő tévésként, amikor az egykori klasszikus műsor, A Hét számára készített anyagokat a hetvenes években. Ilyen maradt a nyolcvanas években, amikor a kulturális magazin, a Stúdió egyik alapítója és legtöbbet foglalkoztatott munkatársa volt. S miután már nem lehetett helye az átalakuló és az ő ízlésétől amúgyis távoli jelenlegi köztévében, hát interjú-köteteket készített. Előbb egykori kollégáiról, aztán azokról az új tévésekről, akik híresek lettek ugyan, mégsem celebek. Minthogy pedig túl a hetvenen is nyughatatlan, most az ügyvédekre vetette ki hálóját. A kérdező és a kérdezettek is nagyon jól jönnek ki ebből a találkozásból. Vagyis újabb sikerkönyv született. Itt egy kis kitérőt kell tennem. A kétezres évek elején néhány évig szerkesztettem az MTV akkori bűnügyi magazinját, a 112 című műsort. A producer, Gát György pedig szerződést kötött a Bárándy és tsai. Ügyvédi irodával arról, hogy a jogászok adás előtt megnéznek minden riportot, nehogy olyan maradjon bennük, ami miatt perelni lehet. Akkor ismerkedtem meg a könyvben is szereplő Bárándy Péterrel és Zamecsnik Péterrel. S azért maradtak emlékezetesek ezek az alkalmak, mert ők - és kollégáik - olyan színes és gyakran humoros történeteket meséltek az átvételek szüneteiben, amelyekből remek képet alkothattunk róluk és munkájukról. Ugyanolyan élvezetesek voltak ezek a beszélgetések, mint amilyenek a mostani könyvben szereplő történetek. Ábrahám László – aki egykor, szegedi egyetemistaként együtt bulizott a szerzővel – elmeséli, miképpen lett az orvosi műhibaperek legnagyobb szakértője Magyarországon. De azt is megtudhatjuk róla, hogy majdnem egészségügyi miniszterré is kinevezték a Gyurcsány-kormányban. Csakhogy ehhez párttagnak kellett volna lennie, így inkább nem mellette döntöttek, ami egyébként nagy megrázkódtatást okozott neki. Szegvári egykori gimnáziumi osztálytársáról, Fekete Tamásról kiderül, hogy már iskolásként nyomozott és rendőr akart lenni. Ám szigorú édesanyja – aki egyedül nevelte – lebeszélte róla, így elvégezte a jogi egyetemet és így sikeres ügyvéddé válhatott. Papp Gábor, akit a TV ügyvédje című műsorban ismerhetett meg a szélesebb közvélemény, arról is beszél, csak akkor szólal meg, ha az ügy vagy az ügyfél érdekében szükséges. „Attól nem kapok több ügyfelet, hogy sokat látszom a tévében” – mondja. 
Bánáti János
Fotó: Népszava
Hosszan lehetne még sorolni az érdekes embereket és a lebilincselő történeteket. Rengeteg emlékezetes ügyről, neves szereplőről olvashatunk a könyvben. Mindegyikükről azért, mert a bíróságra kerültek és szükségük volt az ügyvédek, a védők szaktudására. Az említetteken kívül Bárándy Zsuzsa, Bánáti János, Groó Judit és Nehéz-Posony Márton élettörténetével is találkozhatunk a könyvben. Valamennyiükre jellemző, hogy pont olyan emberek, mint mi, vannak hibáik, gyengeségeik, de szakmájukban nem véletlenül elismertek. Szegvári Katalin a „régimódi” beszélgetés híve, teljes portrékat állít elénk, mindenféle „intimpistáskodás” nélkül. Nem véletlenül Tíz védőbeszéd a kötet címe, tíz olyan emberről, akinek egyáltalán nincs szüksége védőbeszédre.

Info

Szegvári Katalin Tíz védőbeszéd Ügyvédportrék - peres ügyek Napvilág Kiadó

Haláli röhögések – Jim Jarmusch zombifilmjével nyitottak Cannes-ban

Publikálás dátuma
2019.05.15. 16:20

Fotó: Focus
Mi, a bolygót felzabáló emberek vagyunk a zombik, jut következtetésre Jim Jarmusch a filmjében, amely megnyitotta a rendezvényt.
Kellőképpen elgondolkodtató és zavarba ejtő volt a kedd esti nyitány Cannes-ban. Na, nem azért, mert bármi extra történt volna a gálán, amelyen megtapsoltunk a nemzetközi zsűri tagjait és emlékeztünk röviden a nemrég elhunyt Agnés Vardára. A sokkoló Jim Jarmusch nyitófilmje, a The Dead Don’t Die (A halottak nem halnak meg) volt, amelyről sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az életmű legnagyobb blöffje, vagy egy újabb zseniális mű-e. Végül az utóbbi mellett határoztam. Kezdjük azzal, hogy ebben a filmben nincsenek hősök – erről a rendező azt mondta szerdán a sajtónak, hogy átvették a George A. Romero zombifilmjeinek alaptézisét. Jelesül azt, hogy az összes többi hollywoodi filmmel ellentétben a szörnyek nem társadalmon kívülről érkeznek, hanem közülünk valók. Azaz a zombi a romérói és mostantól jarmusch-i értelemben véve gyilkos és áldozat egyben. 
Jim Jarmusch és a film szereplői
Fotó: Ekaterina Chesnokova / AFP
Merthogy, a The Dead Don’t Die zombifilm. A cselekményt Centerville nevű városka lakónak szemszögéből látjuk, akik első kézből kapják az apokalipszis első rózsáit, miután a sarkvidéki kitermelések miatt megváltozott a Föld tengelye. Azt már csukott szemmel fel tudnánk mondani, mi történne egy sikerfilmben ezután, de Jarmuschnál az a történés ilyenkor, hogy Iggy Pop zombiként ássa ki magát a temetőben, egy társával betér a helyi diner-be és ott befalatoznak (az egyik áldozatot Eszter Bálint magyar származású zenész alakítja). Aztán Iggy-ék rájönnek, hogy a friss hús mellett még kávéfüggők is. A legtöbb játékidő Centerville három rendőrének jut – Bill Murray, Adam Driver és Chloe Sevigny zseniális triója –, akik nem tudnak mit kezdeni az eseményekkel. Mondjuk, nem is akarnak, mert Driver figurája kapásból megmondja, hogy zombi apokalipszis van, és legalább tízszer figyelmeztet, hogy ez nem fog jól végződni. Nem is, mert olvasta a forgatókönyvet – derül ki abból a jelenetből, amikor a színészek nem a figurájukat, hanem önmagukat alakítják és Murray Jarmusch-t ekézi. Nem, nem spoilereztem, a szamurájkarddal a filmben igen hatékonyan fellépő Tilda Swinton a sajtótájékoztatón elmondta, hogy olvasta a forgatókönyvet. Hangsúlyozva: Jarmusch esetében a forgatókönyv és a kész film két külön dolog, és igencsak meglepődött a látottakon... Szóval, nekünk, nézőknek esélyünk sincs nem szórakozni a szürreális humoron, amely mögött jelentős alkotói üzenet is meghúzódik. Nagyon nehéz műfajilag besorolni Jarmusch új moziját, talán a legjobb, amit a Liberation kritikusa talált ki: tautológikus komédia. Miközben röhögünk a világvégén, egy merész dramaturgiai húzással egyértelművé teszi, hogy a zombik mi vagyunk, emberek, a fogyasztói társadalomban élő, kétes értékeket hajszoló senkik, akik felzabálják a bolygót. Jarmusch igazságot szolgáltat a filmjében. Arra a kérdésre pedig, hogy politikai műnek tartja-e, azt válaszolta, nagyon zavaró lenne számára, ha azt gondolná valaki, hogy az ökológiai katasztrófa politika. Sokkal inkább az egyéni lelkiismeretre akar hatni. Szerinte a bolygónk jövője a fiatalok és a társadalom által kivetettek kezében van. Vesszenek a multik!