Kántor Zsolt versei

A test és az éj Mintha forrássá válna a csigalépcső, s ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme. S a tenger a szobába egy felhőt ereszt be, mint a mese ajtaján a piperkőc Kérő. Most az egész lakás egy hajóvá alakul át. S a pereme, akár a poharak ajka. S ködfolt egy nő. Talán pesztonka. Dajka. Két bölcsőt ringat. A múltat és a mát. Megreccsen a könyvespolc és az ágy. S a hölgy álmában hűtlen bohócának megbocsát. Így a hullámok a megérzések partjait mossák! A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész. A szekrényből szagok: a naftalin, a mész. Elindul minden. Mint viharba került kabin. Hamvas lánytesten szakad szét az ing. A tél belebújt a nyárba A méz íze, akár a nyelv. Enyhül a nyilallás, ami a garatnál kulminál. Csurom hínár a gondolkodás, egy régi képet kiváj. S egy metaforát. A Holdat, a túlfolyás foglyát. Beleugrott a nyár a befőttes üvegbe. Viszlát! Mint versek a kötetbe. A memória pitypangként szaporodik. Ha beavatkozol a kristályosodásba, bezárul. S hirtelen előáll a teljes jelenlétet nélkülöző beállítódás. Kivonni a személyiséget. Kivonulni az artikuláció „alól”. A lemeztű megbotlik. És a szöveg a partjelzőre kinéz. A karmester megérinti a krupiét. Az emberek megnyugodnak, a zene újra indul. Csak egy fotó lóg le róla a díszlet alá. Az idő járkál. Fel s alá. Felfeslik a hétfőnél a falinaptár és visszafelesel. Azt mondja az esőcseppnek: frigid mimóza. A sakktáblán hervadozik éjszaka óta, egy pici rózsa.
Témák
versek
Frissítve: 2019.05.19. 13:58

Szalóczi Géza versei

Publikálás dátuma
2019.05.18. 18:15

MIND OTT VOLTUNK nem lehetett másként holtak halandók nyűgös angyalok és leendők szopva azt a lágy fényt vajon én melyik csöpp barom vagyok az öklendező-e rogyva térdre ahogy leendek nyaktájon döfött a festményt egy világgá kimérve a keret arany strajfái között vagy az ott a hat lábacskán álló fejét vető fel a mennyezetre sörényével hivalkodó ráró ki küldetve leszek nem szeretve vagy ki anyja csimbókgyapját tépi az apadt tőgy akire rámaradt az a homloknehéz csöppnyi férfi ki tombol lenn a hasi menny alatt ott vagyunk mind és már kiszemelve s az ajtórésen az öreg herélt mintha éppen engemet keresne betolja barna párolgó fejét NÉZZE ÚGY KEZDŐDÖTT hogy a szegycsont kibukkant és hasító éle nőtt mint hajónak orra suhant a felvont dülledő vitorlamellek előtt aztán a tatot is felfedeztem a hátam rajta csúszkáló sirályok ázott zászló csattogott felettem sakkor húsomba fogtam a bárdot s úgy szeletelődtem fel mint a vaj tejfogpuhán cuppant bennem a vas habzott a kék kísért a cáparaj hullámok szálltak mind felhőmagas csíkokra vágva szétszertelődtem jónak mondom ön is csak egy darab ujjbegynek látom fél hosszra tőlem érintsen hát meg ha kérnem szabad     ÚJLÉNY HORD MAJD piros bogyókból fűzött karkötőket emlős, vagy más jöttment fajzat kit a hideg kiválaszt nem szerelmem, nem bírjuk túlalkalmazkodni őket paták tiporják már a páfrányost a zsengenádast meleg vért véreznek és eleven porontyot tojnak négykézláb járnak a síkon az égre vetett fejjel nevetik vaskos combod rövidke csápnyi kacsódat krokodilcsőr ajkad ahogy csókot adni igyekszel mi ezüst pikkelyben fázunk rajtuk lobogó szőrme hol rontottuk el mit kellett volna csinálni máshogy talán az időnek nem volt jókor állítva őre nem láttuk hogy milyen jövőt követ és el hová fogy talán egy földindulásban majd feltámadunk s eljő és röptelenné romlott létünk értelemet nyer akkor mer eljön egyszer Ő a minden lény szemében rejlő hát csapj le ránk és ments ki minket innen Reijnbó Raptor
Szerző
Témák
versek

Az egyetlen igazi kincs - Benyovszky Móricról és Orbán Viktorról kérdeztük Jean-Christophe Rufint

Publikálás dátuma
2019.05.18. 15:14

Fotó: Lakos Gábor
Jean-Christophe Rufin orvosból lett az egyik legnépszerűbb francia író. A kalandos életű Benyovszky Móricról írt életrajzi regénye odahaza több mint negyedmillió példányban fogyott el. Rufin alapítója volt az Orvosok Határok Nélkül nevű humanitárius szervezetnek, és a mai napig elnöke az Action Against Hungernek, egy éhezés elleni nemzetközi csoportnak. Magyarul most megjelent regényes Benyovszky-életrajza, a Vad tengereken kapcsán beszélgettünk a kétszeres Goncourt-díjas szerzővel.
Ön eredeti foglalkozását tekintve orvos. Később szolgált nagykövetként Szenegálban, ma a Francia Tudományos Akadémia második legfiatalabb tagja. Ne haragudjon, de hogyan kell szólítanom: Őexcellenciája, Doktor vagy Nagyra Becsült Akadémikus Úr?  (Nevet) Nyugodtan szólítson a nevemen, hallgatni fogok rá. Alapvetően orvos vagyok, aki könyveket ír. Igaz, voltam diplomata és volt egy csomó tisztségem különböző szervezetekben, de a titulus soha nem érdekelt. Amikor az interjúra készültem, nem tudtam nem észrevenni, hogy Benyovszky Móric előtt már volt közvetlen tapasztalata magyarokkal. Néhány éve interjút készített a miniszterelnökkel. Nagyon kalandos volt? A Paris Match kért fel az interjúra, és nem bántam meg. Nagyon érdekes két órát töltöttem Orbán Viktorral a Parlamentben. A végén meghívott a házába, de sajnos nem tudtam elmenni, utaznom kellett haza. Később viszont volt némi gond a sajtósaival: kérték az interjú szövegét megjelenés előtt, a szerkesztőm pedig mondta, hogy ez náluk nem szokás. Aztán valahogy megoldódott a dolog. Amire határozottan emlékszem, az az elképesztő méretű festmény a dolgozószobájában. Egy csatajelenet vagy ilyesmi. Nem csoda, hogy ő maga is ilyen harcias figura, egész nap ott ül az alatt a kép alatt. Mikor lett az orvosból író? Úgy értem, mindig is annak készült, vagy ez csak a véletlen műve volt?  Egyszerűen így alakult. Először csak leírtam mindazt, ami a missziókból megmaradt bennem. Aztán elkezdtem amolyan kézikönyvecskéket írni olyanoknak, akik hasonló helyzetbe kerülhetnek. Később jöttek az esszék, majd az első regényem, az Abesszin (1997). Igazából nem volt egyetlen olyan pont, amikor azt mondtam volna, „innentől író vagyok”, egyszerűen csak így alakult. Valójában soha nem lettem az, legfeljebb egy író ember. A Vad tengereken az ötödik regénye, amelyet magyarra is lefordítottak. Úgy tűnik, a magyar olvasók vevők a történeteire. Néhány kritikusa viszont azt mondja, ez a fajta történetmesélés ódivatú, Dumas, Victor Hugo ma már nem trendi.  Lehetséges, hogy az irodalom fősodra nem ez, de az olvasók szeretik, és én is szeretek így írni. De továbbmegyek: a mai amerikai regényírók sora vallja irodalmi előképének Flaubert-t, Hugót vagy Dumas-t. Mi ott Franciaországban egy kicsit szégyelljük ezt, és ha modern regényről beszélünk, azt valahol a Nouveau Romannál, Butornál és Duras-nál kezdjük. A Vad tengereken egy igencsak vitatott figura életét meséli el, akit még hazájában is inkább tartanak kalandornak, mint fontos történelmi szereplőnek. Miért gondolta, hogy regényt kell írnia róla, és miért, hogy a franciákat ez érdekelni fogja?  Néhány éve egy könyvvásáron találkoztam egy részben lengyel származású svájci kollégával. Valahogy szóba került, hogy ismét kiadták a Benyovszky-életrajzot franciául, és ajánlotta, hogy olvassam el, nekem való figura. Igaza volt: Benyovszky nem hétköznapi személyiség. Főként az ellentmondásossága érdekelt. Tartották őt őrültnek, kalandornak, politikai zseninek, a megítélése korról korra változott, sőt még most is változik. Aztán ahogy egyre mélyebbre ástam magam a történetben, világossá vált, hogy amit a gróf leírt, annak a nagy része igaz. Főleg életének legvitatottabb epizódja, a madagaszkári királysága. Amikor ott jártam, azon a helyen, ahol megölték, a mai napig emberek ásnak, kincseket keresnek. Úgy érti, elment Madagaszkárra?  Persze. Ha egy történeten dolgozom, legtöbbször elmegyek a helyszínekre, mert a pontosság fontos. Szóval kérdeztem, mit keresnek? Mondták: látták, hogy fehér emberek járnak oda ünnepelni, emlékezni, ebből azt a következtetést vonták le, hogy akkor ott valamiféle kincsnek kell lennie. Persze ma már tudjuk, hogy ott nincs semmiféle kincs. Amikor Benyovszky másodszor is visszatért Madagaszkárra, nagyon szegény ember volt már. Az egyetlen igazi kincs, amit találtam, az Benyovszky élete. Különleges ember volt, és nemcsak a kalandjai miatt, hanem elsősorban azért, mert a 18. században egészen különleges kapcsolatot alakított ki Afrikával. Nem olyat, mint amilyet a fehér ember akkoriban szokott. Ő nem volt hódító, nem is úgy gondolkodott, mint az európaiak általában. Nem meghódítani akarta a szigetet, hanem segíteni a helybelieknek, hogy kivívják a függetlenségüket a franciákkal és a többi gyarmatosítóval szemben. A mai napig tisztelik, utcák, terek vannak elnevezve róla Madagaszkáron, miközben a francia gyarmatosítókról elnevezett utcák már régen új nevet kaptak. Madagaszkárt és a körülötte lévő szigeteket különböző, egymással sokszor ellenséges törzsek lakták, és Benyovszky célja az volt, hogy egyesítse őket a gyarmatosítók elleni harcban. Miközben királlyá koronáztatta magát, és az amerikaihoz kísértetiesen hasonló függetlenségi nyilatkozatban tett hitet a sziget önállósága mellett. Ezért helyezte a könyve kiindulópontját Philadelphiába, és ezért meséli el Benyovszky az élettörténetét éppen Benjamin Franklinnek?  Igen. Bár igazság szerint Benyovszky Párizsban találkozott Franklinnel, a Fehér Házban pedig magával George Washingtonnal. Washington viszont akkoriban elfoglalt államférfi volt, és nem lett volna ideje végighallgatni Benyovszky történetét. Ezért találtam ki, hogy inkább az akkorra már a politikától visszavonult Franklin legyen a hallgatóság. Egyébként Benyovszky és Washington találkozása elég különös volt. A gróf tudniillik felajánlotta a segítségét az amerikainak, ami – tekintve, hogy gyakorlatilag menekült volt – elég furcsán vehette ki magát. Washington valószínűleg nem tartotta komoly diplomatának Benyovszkyt, aki azt ígérte, visszamegy Európába, és csapatokat toboroz az Egyesült Államok megsegítésére. A többit már tudjuk: Benyovszky nem tudott segíteni Washingtonnak, hanem visszatért Madagaszkárra, ahol korábbi ellensége, a francia kormányzó megölette. Könyveiben gyakran kritizálja a Nyugatot, a liberális demokráciákat. A La Dictature Liberale címűben például azt írja, hogy ezek az államok sokszor nem az ellenséggel megvívott csatáikból merítenek erőt, hanem az ellenség puszta létéből. Ha nincs ellenség, akkor csinálnak. Ez olyan, mintha a mai magyar politikát írná le.  Nem ismerem a mai magyar politikát, így erről nem tudok véleményt mondani. Az a könyv az Öböl-háború idején született, és elsősorban arról szólt, miért képtelen békében élni az Egyesült Államok a Szovjetunió felbomlása, a kommunizmus bukása utáni világban. Viszont ami az úgynevezett liberális demokráciákat, köztük a saját országomat is illeti, egyre több az aggasztó jel. Vélt vagy valós ellenségekre hivatkozva korlátozzák a kisebbségek jogait, a szólásszabadságot, és általában az emberi szabadságot. A legtöbbször ilyenkor a terrorizmusra vagy a migrációra hivatkoznak. Ön is úgy gondolja, hogy a migráció a legsúlyosabb gond, amivel ma szembe kell néznünk?  Nem a migráns az igazi ellenség, hanem a két világ státusza közötti szakadék. Létezik a mi világunk és az övék, ahol mindennapos a nyomor, a háború, a betegségek. A mi demográfiánk, amely a folyamatos csökkenésről szól, és annak a másik világnak a demográfiája, ami a robbanásszerű növekedésről. A migráns csak egy szimptóma. Az igazi veszély az, ha a politikusok úgy reagálnak minderre, hogy falakat emelnek és táborokba zárják a menekülőket. A valódi megoldás csak a segítség lehetne, amely egyensúlyra törekszik a két világ között. +1 kérdés   A 2000-es évek elején Franciaországot megrázták a zsidó polgárok elleni merényletek. 2003-ban éppen ön vezette azt a munkacsoportot, amely az antiszemitizmus gyökereit volt hivatva feltárni. Akkor több mint 600 ezer zsidó élt Franciaországban, ma alig 480 ezer. Mit mondjunk mi itt Kelet-Európában, ha ott a „művelt” Nyugaton sem képesek megbirkózni ezzel a problémával?  Járom a világot, és azt tapasztalom, hogy az antiszemitizmus olyan országokban is jelen van, ahol nincs jelentős zsidó közösség. Nálunk, Franciaországban más a helyzet. A több százezres zsidó közösség mindig is szenvedett az antiszemitizmustól. Korábban a kulturális alapú, keresztény antiszemitizmus volt virulens, ma pedig az „új hullám”, az egykori francia gyarmatokról érkező muszlim fiatalok adják a bázist. A háttérben a gyenge integráció, a rossz gazdasági helyzet áll. Néhány évvel ezelőtt egy fiatalokból álló csoport zsidókat gyilkolt fényes nappal az utcán. Fiatal feketék voltak, nem is mind muszlimok. Az ő ideológiájuk az Izrael-ellenesség volt. Szóval, amikor azt mondjuk, hogy a világ változik, de az antiszemitizmus örök, akkor nem vagyunk pontosak. Mert az antiszemitizmus is sokat változott. Ha valami ellen harcolni akarsz, azt meg kell értened. És aztán nagyon sok pénzt kell költened az oktatásra.
Szerző