A test és az éj
Mintha forrássá válna a csigalépcső,
s ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy felhőt ereszt be,
mint a mese ajtaján a piperkőc Kérő.
Most az egész lakás egy hajóvá alakul át.
S a pereme, akár a poharak ajka.
S ködfolt egy nő. Talán pesztonka. Dajka.
Két bölcsőt ringat. A múltat és a mát.
Megreccsen a könyvespolc és az ágy.
S a hölgy álmában hűtlen bohócának megbocsát.
Így a hullámok a megérzések partjait mossák!
A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Elindul minden. Mint viharba került kabin.
Hamvas lánytesten szakad szét az ing.
A tél belebújt a nyárba
A méz íze, akár a nyelv. Enyhül a nyilallás, ami a garatnál kulminál. Csurom hínár a
gondolkodás, egy régi képet kiváj. S egy metaforát. A Holdat, a túlfolyás foglyát. Beleugrott a
nyár a befőttes üvegbe. Viszlát! Mint versek a kötetbe. A memória pitypangként szaporodik.
Ha beavatkozol a kristályosodásba, bezárul. S hirtelen előáll a teljes jelenlétet nélkülöző
beállítódás. Kivonni a személyiséget. Kivonulni az artikuláció „alól”. A lemeztű megbotlik.
És a szöveg a partjelzőre kinéz. A karmester megérinti a krupiét. Az emberek megnyugodnak,
a zene újra indul. Csak egy fotó lóg le róla a díszlet alá. Az idő járkál. Fel s alá. Felfeslik a
hétfőnél a falinaptár és visszafelesel. Azt mondja az esőcseppnek: frigid mimóza. A
sakktáblán hervadozik éjszaka óta, egy pici rózsa.
