Az egyetlen igazi kincs - Benyovszky Móricról és Orbán Viktorról kérdeztük Jean-Christophe Rufint

Publikálás dátuma
2019.05.18. 15:14

Fotó: Lakos Gábor
Jean-Christophe Rufin orvosból lett az egyik legnépszerűbb francia író. A kalandos életű Benyovszky Móricról írt életrajzi regénye odahaza több mint negyedmillió példányban fogyott el. Rufin alapítója volt az Orvosok Határok Nélkül nevű humanitárius szervezetnek, és a mai napig elnöke az Action Against Hungernek, egy éhezés elleni nemzetközi csoportnak. Magyarul most megjelent regényes Benyovszky-életrajza, a Vad tengereken kapcsán beszélgettünk a kétszeres Goncourt-díjas szerzővel.
Ön eredeti foglalkozását tekintve orvos. Később szolgált nagykövetként Szenegálban, ma a Francia Tudományos Akadémia második legfiatalabb tagja. Ne haragudjon, de hogyan kell szólítanom: Őexcellenciája, Doktor vagy Nagyra Becsült Akadémikus Úr?  (Nevet) Nyugodtan szólítson a nevemen, hallgatni fogok rá. Alapvetően orvos vagyok, aki könyveket ír. Igaz, voltam diplomata és volt egy csomó tisztségem különböző szervezetekben, de a titulus soha nem érdekelt. Amikor az interjúra készültem, nem tudtam nem észrevenni, hogy Benyovszky Móric előtt már volt közvetlen tapasztalata magyarokkal. Néhány éve interjút készített a miniszterelnökkel. Nagyon kalandos volt? A Paris Match kért fel az interjúra, és nem bántam meg. Nagyon érdekes két órát töltöttem Orbán Viktorral a Parlamentben. A végén meghívott a házába, de sajnos nem tudtam elmenni, utaznom kellett haza. Később viszont volt némi gond a sajtósaival: kérték az interjú szövegét megjelenés előtt, a szerkesztőm pedig mondta, hogy ez náluk nem szokás. Aztán valahogy megoldódott a dolog. Amire határozottan emlékszem, az az elképesztő méretű festmény a dolgozószobájában. Egy csatajelenet vagy ilyesmi. Nem csoda, hogy ő maga is ilyen harcias figura, egész nap ott ül az alatt a kép alatt. Mikor lett az orvosból író? Úgy értem, mindig is annak készült, vagy ez csak a véletlen műve volt?  Egyszerűen így alakult. Először csak leírtam mindazt, ami a missziókból megmaradt bennem. Aztán elkezdtem amolyan kézikönyvecskéket írni olyanoknak, akik hasonló helyzetbe kerülhetnek. Később jöttek az esszék, majd az első regényem, az Abesszin (1997). Igazából nem volt egyetlen olyan pont, amikor azt mondtam volna, „innentől író vagyok”, egyszerűen csak így alakult. Valójában soha nem lettem az, legfeljebb egy író ember. A Vad tengereken az ötödik regénye, amelyet magyarra is lefordítottak. Úgy tűnik, a magyar olvasók vevők a történeteire. Néhány kritikusa viszont azt mondja, ez a fajta történetmesélés ódivatú, Dumas, Victor Hugo ma már nem trendi.  Lehetséges, hogy az irodalom fősodra nem ez, de az olvasók szeretik, és én is szeretek így írni. De továbbmegyek: a mai amerikai regényírók sora vallja irodalmi előképének Flaubert-t, Hugót vagy Dumas-t. Mi ott Franciaországban egy kicsit szégyelljük ezt, és ha modern regényről beszélünk, azt valahol a Nouveau Romannál, Butornál és Duras-nál kezdjük. A Vad tengereken egy igencsak vitatott figura életét meséli el, akit még hazájában is inkább tartanak kalandornak, mint fontos történelmi szereplőnek. Miért gondolta, hogy regényt kell írnia róla, és miért, hogy a franciákat ez érdekelni fogja?  Néhány éve egy könyvvásáron találkoztam egy részben lengyel származású svájci kollégával. Valahogy szóba került, hogy ismét kiadták a Benyovszky-életrajzot franciául, és ajánlotta, hogy olvassam el, nekem való figura. Igaza volt: Benyovszky nem hétköznapi személyiség. Főként az ellentmondásossága érdekelt. Tartották őt őrültnek, kalandornak, politikai zseninek, a megítélése korról korra változott, sőt még most is változik. Aztán ahogy egyre mélyebbre ástam magam a történetben, világossá vált, hogy amit a gróf leírt, annak a nagy része igaz. Főleg életének legvitatottabb epizódja, a madagaszkári királysága. Amikor ott jártam, azon a helyen, ahol megölték, a mai napig emberek ásnak, kincseket keresnek. Úgy érti, elment Madagaszkárra?  Persze. Ha egy történeten dolgozom, legtöbbször elmegyek a helyszínekre, mert a pontosság fontos. Szóval kérdeztem, mit keresnek? Mondták: látták, hogy fehér emberek járnak oda ünnepelni, emlékezni, ebből azt a következtetést vonták le, hogy akkor ott valamiféle kincsnek kell lennie. Persze ma már tudjuk, hogy ott nincs semmiféle kincs. Amikor Benyovszky másodszor is visszatért Madagaszkárra, nagyon szegény ember volt már. Az egyetlen igazi kincs, amit találtam, az Benyovszky élete. Különleges ember volt, és nemcsak a kalandjai miatt, hanem elsősorban azért, mert a 18. században egészen különleges kapcsolatot alakított ki Afrikával. Nem olyat, mint amilyet a fehér ember akkoriban szokott. Ő nem volt hódító, nem is úgy gondolkodott, mint az európaiak általában. Nem meghódítani akarta a szigetet, hanem segíteni a helybelieknek, hogy kivívják a függetlenségüket a franciákkal és a többi gyarmatosítóval szemben. A mai napig tisztelik, utcák, terek vannak elnevezve róla Madagaszkáron, miközben a francia gyarmatosítókról elnevezett utcák már régen új nevet kaptak. Madagaszkárt és a körülötte lévő szigeteket különböző, egymással sokszor ellenséges törzsek lakták, és Benyovszky célja az volt, hogy egyesítse őket a gyarmatosítók elleni harcban. Miközben királlyá koronáztatta magát, és az amerikaihoz kísértetiesen hasonló függetlenségi nyilatkozatban tett hitet a sziget önállósága mellett. Ezért helyezte a könyve kiindulópontját Philadelphiába, és ezért meséli el Benyovszky az élettörténetét éppen Benjamin Franklinnek?  Igen. Bár igazság szerint Benyovszky Párizsban találkozott Franklinnel, a Fehér Házban pedig magával George Washingtonnal. Washington viszont akkoriban elfoglalt államférfi volt, és nem lett volna ideje végighallgatni Benyovszky történetét. Ezért találtam ki, hogy inkább az akkorra már a politikától visszavonult Franklin legyen a hallgatóság. Egyébként Benyovszky és Washington találkozása elég különös volt. A gróf tudniillik felajánlotta a segítségét az amerikainak, ami – tekintve, hogy gyakorlatilag menekült volt – elég furcsán vehette ki magát. Washington valószínűleg nem tartotta komoly diplomatának Benyovszkyt, aki azt ígérte, visszamegy Európába, és csapatokat toboroz az Egyesült Államok megsegítésére. A többit már tudjuk: Benyovszky nem tudott segíteni Washingtonnak, hanem visszatért Madagaszkárra, ahol korábbi ellensége, a francia kormányzó megölette. Könyveiben gyakran kritizálja a Nyugatot, a liberális demokráciákat. A La Dictature Liberale címűben például azt írja, hogy ezek az államok sokszor nem az ellenséggel megvívott csatáikból merítenek erőt, hanem az ellenség puszta létéből. Ha nincs ellenség, akkor csinálnak. Ez olyan, mintha a mai magyar politikát írná le.  Nem ismerem a mai magyar politikát, így erről nem tudok véleményt mondani. Az a könyv az Öböl-háború idején született, és elsősorban arról szólt, miért képtelen békében élni az Egyesült Államok a Szovjetunió felbomlása, a kommunizmus bukása utáni világban. Viszont ami az úgynevezett liberális demokráciákat, köztük a saját országomat is illeti, egyre több az aggasztó jel. Vélt vagy valós ellenségekre hivatkozva korlátozzák a kisebbségek jogait, a szólásszabadságot, és általában az emberi szabadságot. A legtöbbször ilyenkor a terrorizmusra vagy a migrációra hivatkoznak. Ön is úgy gondolja, hogy a migráció a legsúlyosabb gond, amivel ma szembe kell néznünk?  Nem a migráns az igazi ellenség, hanem a két világ státusza közötti szakadék. Létezik a mi világunk és az övék, ahol mindennapos a nyomor, a háború, a betegségek. A mi demográfiánk, amely a folyamatos csökkenésről szól, és annak a másik világnak a demográfiája, ami a robbanásszerű növekedésről. A migráns csak egy szimptóma. Az igazi veszély az, ha a politikusok úgy reagálnak minderre, hogy falakat emelnek és táborokba zárják a menekülőket. A valódi megoldás csak a segítség lehetne, amely egyensúlyra törekszik a két világ között. +1 kérdés   A 2000-es évek elején Franciaországot megrázták a zsidó polgárok elleni merényletek. 2003-ban éppen ön vezette azt a munkacsoportot, amely az antiszemitizmus gyökereit volt hivatva feltárni. Akkor több mint 600 ezer zsidó élt Franciaországban, ma alig 480 ezer. Mit mondjunk mi itt Kelet-Európában, ha ott a „művelt” Nyugaton sem képesek megbirkózni ezzel a problémával?  Járom a világot, és azt tapasztalom, hogy az antiszemitizmus olyan országokban is jelen van, ahol nincs jelentős zsidó közösség. Nálunk, Franciaországban más a helyzet. A több százezres zsidó közösség mindig is szenvedett az antiszemitizmustól. Korábban a kulturális alapú, keresztény antiszemitizmus volt virulens, ma pedig az „új hullám”, az egykori francia gyarmatokról érkező muszlim fiatalok adják a bázist. A háttérben a gyenge integráció, a rossz gazdasági helyzet áll. Néhány évvel ezelőtt egy fiatalokból álló csoport zsidókat gyilkolt fényes nappal az utcán. Fiatal feketék voltak, nem is mind muszlimok. Az ő ideológiájuk az Izrael-ellenesség volt. Szóval, amikor azt mondjuk, hogy a világ változik, de az antiszemitizmus örök, akkor nem vagyunk pontosak. Mert az antiszemitizmus is sokat változott. Ha valami ellen harcolni akarsz, azt meg kell értened. És aztán nagyon sok pénzt kell költened az oktatásra.
Szerző

Bakos Gyöngyi: Semmi adat

Publikálás dátuma
2019.05.18. 15:05

Az apám nem volt besúgó. Nem figyelt meg senkit, őt sem figyelték meg. Hetente kétszer, amikor Dénes elmegy dolgozni, átkutatom a számítógépét. Nem tudom, miért csinálom ezt. Se szerelmes levelek, se más nők, pornó is ritkán. Ha pornó, akkor csak normális, egy férfi, egy nő, semmi érdekes. Nem tudom, miért csinálom ezt, a szakdolgozatomat kellene írnom, ehelyett Dénes gépében kotorászok. Ezzel töltök hetente kétszer legalább két órát. Mintha érdekelne. Nem találok soha semmit, és emiatt csalódott vagyok. Úgy érzem, ez nem normális. Az se, hogy átkutatom, az se, hogy csalódott vagyok. Talán csak kitörli az olyan leveleket, a durva pornókat, a társkeresőket inkognitóablakban nyitja meg. Mindenfélét elképzelek, hogy miket néz, ha nem vagyunk együtt. Miket nézne. Pontosan tudom, hogy nem néz semmit, nincs más nő, nincs durva pornó, nincs semmi titkos dolga. Kutatómunkánk – az iratanyag jelenlegi feldolgozottsági szintjén – édesapjára (néhai – itt édesapám neve következik) vonatkozóan nem járt eredménnyel, adatot nem találtunk. A társas kapcsolatok válsága Ingmar Bergman filmjeiben. Ez a szakdolgozatom címe, napról napra nem haladok vele. Dénes elmegy dolgozni, én otthon maradok, főzök és szakdolgozatot írok. Ha megkérdezi bárki, hogy telnek a napjaim, azt mondom, jól, persze, írom, haladok, kutatok a témában. Nem kutatok. Egyre jobban főzök. Dénes nem tud segíteni, nem szereti ezeket a filmeket, nem szereti Bergmant, nem érti, miért ezt választottam, örül, hogy otthagyta a bölcsészkart. Kertész lett, mindig is ez érdekelte, semmi más. Az ő diplomamunkájánál én segítettem, együtt mértük a bambuszokat a vácrátóti botanikus kertben, elmentem vele terepre, fotóztam, gépeltem, diktáltam, éjszaka nyomtattam, bármit, amire megkért. Ő nem segít. Nem tud, fáradt, dolgozik, nem ért a filmekhez, írjak inkább valami modern rendezőről, hagyjam Bergmant a faszba, írjak Tarantinóról. Néha napokig nem történik semmi, csak bámulom a falat, és azon gondolkodom, mikor találok Dénes gépén valami érdekeset. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Online kitöltöd az űrlapot, kiről akarsz kérni információt, hol dolgozott, hol született, ilyenek. Három perc az egész, pár hónapon belül postai úton válaszolnak majd, hogy a családtagod besúgó volt-e. Kikérhetem nagyapámra is. Anyám szerint a nagyapám biztos nem volt besúgó, a papa nem volt olyan. Milyen? Apám olyan volt, még mesélte is, hogy őt beszervezték, olyan volt, hogy történeteket talált ki, részegen bármiről teljesen hihetően tudott beszélni. A Belügy beszervezte, mert ott dolgozott. Ha épp nem volt részeg, elvonult. Jelentéseket kell írnia, most hagyjuk egy kicsit dolgozni, fontos ügy, ne zavarjuk. Üti az írógépet, ezek fontos dolgok kislányom, határidőre kell. Lehet, hogy nem mondta, hogy jelentés, csak most így emlékszem. Rosszul. Csak kitalálom az egészet. Nem jelentett senkiről, csak szeretett volna. Apámat valószínűleg egyáltalán nem tartották megbízhatónak, beszervezhetőnek, tudták, hogy részegen a kocsmában mindenkinek elmondaná. Róla se jelentett senki, nem volt róla mit jelenteni. Nagyapámat úgy képzelem el, hogy azt mondják, írjon jelentéseket, ő meg feláll, és azt mondja, sose tenne ilyet. Kimegy és becsukja maga mögött az ajtót. Ha valamivel megfenyegetik, akkor is ellenáll, kilép a pártból, egyenesen az emberek szemébe mondja, mit gondol. Vagy annyira kommunista, hogy elvből megfigyel. Egyetért azzal, hogy meg kell figyelni azt, aki gyanús, és aki gyanús, azt el kell távolítani vagy jobb belátásra kell téríteni. Annyira a hétköznapjai részévé válik ez, hogy nem áll fel, mikor ezt a feladatot kiosztják neki, hanem teljesen természetesnek tartja. Sose beszél erről. Sose kérdeztem, azt se, hogy miért volt kommunista, mire eszembe jutott, hogy megkérdezhetném tőle, meghalt. Apám nem volt kommunista, gyűlölte a kommu­nistákat, mégis meg akart figyelni. A rendszer része akart lenni, vagy fontos ember, akire valami nagy dolgot bíznak. Megérkezik a levél postán, rajta csinos kis bélyeg. ÁBTL, logó, még nyilvántartási szám is van, ha akarok válaszolni, erre a számra hivatkozhatok. Lehet hivatkozni. A levélben az üt meg legjobban, hogy néhai. Apám már csak néhai, nem tudom, ez miért üt meg, mikor huszonöt éve meghalt, az életemet nagyjából úgy élem, hogy az apám mindig is halott volt. És akkor az a szó, hogy néhai. Ha kiderülne, hogy nagyapám besúgó volt, nem mondhatnám el anyámnak, titokban kéne tartanom előtte, minden egyes alkalommal, mikor találkozunk, úgy kéne tennem, mintha semmi nem történt volna. Az is lehet, hogy nagyapámat figyelték meg, róla írtak jelentéseket, és ott derülne ki valami, amit anyámnak nem mondhatnék el. Anyámnak azt se mondhatom el, hogy tudom, apám nem volt besúgó. Dénes hazajön, és sose veszi észre, hogy átkutattam a laptopját. Nem figyel eléggé, néha hagyok nyomokat, másképp áll az egér, vagy más oldalt hagyok megnyitva. Ha rákérdezne, tagadnék, nem, dehogy néztem át, csak véletlenül bekapcsolva hagytad, véletlenül nekidőltem az egérnek, az én laptopom nem indult el, ezért a tiéd használtam, remélem, nem haragszol. Ezeket hazudnám neki. Tudja, hogy átkutatom, de nem is érdekli, mert úgyis töröl mindent, ami titkos. Vagy a benti gépen intézi, vagy a telefonon, vagy nem is online, hanem személyesen, munkaidőben találkozgat valakivel. Nem tudom, apám szerette-e Bergmant, nem tudom megkérdezni tőle. Túl korán haltak meg a férfiak az életemben. Az nem érdekel, hogy anyám szereti-e. Nem érdekel az sem, hogy ő besúgó volt-e. Az érdekel, hogy kutakodott-e apám után, átnézte-e a táskáját, a zsebeit, nem tudom, hogy régen miket lehetett átnézni. Vagy nem volt erre szükség, mert apám elmondta az összes szeretőjét, az összes nőt, ügyet, még azt is, ami valójában meg se történt. Tájékoztatnak, hogy folyamatosan törekednek a Belügyminisztériumtól átvett, meglehetősen hiányos korabeli nyilvántartások bővítésére, így lehetőségem van arra, hogy ismételt kutatást folytassanak édesapámra vonatkozóan. Ezt azonban, az iratfeldolgozó munkákat figyelembe véve, csak néhány év elteltével érdemes kérnem.
Szerző

Szántó T. Gábor: Éjszakai edzés, 1974

Publikálás dátuma
2019.05.18. 14:06

Aludni tényleg kicsit olyan, mint meghalni. Ha sötét van, és becsukom a szemem, máris olyan, mintha meghaltam volna. Próbálom, de félek. Attól, hogy máris meghalok. Amikor elalszom, nem is tudok magamról. Viszont lehet, hogy meghalni is olyan egy kicsit, mint aludni. Tévében már láttam halottat. Nem tudok elaludni. Megpróbálom visszafojtani a levegőt. Megijedek, hogy nem megy sokáig. Szoktam gyakorolni nappal is, és csinálom úszás közben, edzésen, mert akkor úgyis kell. Akár egy harminchármas medencét is át bírok úszni víz alatt. Ha netán menekülnöm kell, és el kell bújnom, ahhoz is az kell, hogy ne hallják, hogy lélegzem, de sajnos az a baj, hogy bújócskánál, futás után, ha elrejtőzöm, mindig hangosan kell szuszognom, és az izzadás miatt viszketek is. Halottasat játszom, vajon meddig bírom, ha eltemetnek, koporsóban, a föld alá, bár az rémes lenne, ha élve temetnének el, igaz, a halál még félelmetesebb, ezért azt úgy próbálom ki, hogy behunyt szemmel, mozdulatlanul fekszem az ágyamon, és nem veszek levegőt. Mert kerülhetek olyan helyzetbe, hogy engem is gázkamrába zárnak, mint a Vera fiát, és akkor lehetőleg addig kell bent tartanom a levegőt, amíg a gáz hatása csökken, hogy azok alatt, akik rám esnek, valahogy mégiscsak életben maradjak, míg újra kinyitják a vasajtót. Láttam a tévében, mennyi hulla van egymáson, de hallottam azt is, hogy előfordult, hogy legalul valaki életben maradt. Vagy például, ha majd újra a Dunába akarnak lőni bennünket, mint annak idején, akkor, ha időben ugrom be, még mielőtt lőnének, de nem túl korán, nehogy észrevegyék, és nem jövök fel a víz felszínére jó sokáig, akkor lehet, hogy túlélem. De ahhoz meg kéne tanulnom átúszni az ötvenes medencét is. Nem tudok aludni. Miért kell engem minden este deportálni? Miért kell, hogy már most rossz legyen, amikor később úgyis az lesz? És az a legrosszabb, hogy éppen ők hagynak egyedül, akiktől a legrosszabb külön lennem. Olyan ez az egész, mint az uszodában az edzés, csak itt nem a minősítőre edzenek, hanem a deportálásra. Hogy szokjam. Hogy majd én is életben maradjak, mint ők, ha legközelebb elvisznek bennünket. Mert kiszámoltam, hogy engem pont annyi idősen deportáltak a kisszobába, mint amikor aput a vonaton. És ugyan nem mondják, de érzem, minden rosszra szeretnének előre felkészíteni, amennyire lehet, hogy semmi ne érjen váratlanul, ha felnövök. Akkor viszont nem akarok felnőni. A jóra miért nem készítenek fel soha? Miért kellettem nekik egyáltalán, ha tudták, hogy minden ­rossz­­ lesz? Ha szeretik a gyereküket, és ezt többször is mondták, meg azt is, hogy az én érdekemben csinálják, amit csinálnak, amit nehéz elhinni, főleg a priznicnél meg a külön alvásnál, akkor miért akarják, hogy rossz legyen neki? Ha előre tudták, hogy mi minden történhet, amire fel kell készíteniük, akkor talán inkább nem kellett volna egyáltalán elkészíteniük, és akkor nem kéne például egyedül aludnom, meg edzeni az önállóságra, meg arra, hogy nem lesznek, sőt arra sem, hogy netán engem is elvisznek, ahogy őket, és akkor lehet, hogy egyszer csak én sem leszek. Látom rajtuk, hogy nekik is hiányzik a papájuk, bár erről soha nem beszélnek, vagy legalábbis csak szomorú arcot vágnak, ha véletlenül mégis szóba kerül, úgyhogy erről inkább én se beszélek. De miért nem beszélnek legalább addig vidám dolgokról? Miért csak mindig felkészítenek? Hát nem értik, hogy így nem alhatok el? Ha elalszom, hogy vigyázzak ránk?