Lévai Balázs a pécsiség nyomában

Sok kárt okozhat, ha a politika dominálni akarja az irodalmi életet, állítja Lévai Balázs, riporter, filmrendező, akivel legújabb, Pécs kultikussá vált zeneiségének eredetét kutató mozifilmje, a Pécsi szál apropóján beszélgettünk.

Mint irodalommal foglalkozó riporter ismerhette meg a közönség, de már a televíziózásban zenére váltott. Honnan ered a könnyűzene iránti érdeklődés?

Kamaszkoromban, mint minden normális fiú, én is gitároztam. Később sokat voltam zenészek társaságában: mindig érdekelt, hogy születik egy dal, mi minden van elrejtve benne, milyen emlékeket tud felhozni, hogyan árulkodik arról a korról, amiben született. Sokat lógtam velük. Van egy gonosz zenészmondás: a dobos a zenész legjobb barátja. Na, én meg a dobos legjobb barátja vagyok.

Már az irodalomban is megpróbált valami rendhagyót alkotni. Mennyire tudatos ez az egyéni megközelítés és hogy alakult ez a Pécsi szálban?

Egy interjú helyzetben arra törekszik az ember, hogy minél jobb legyen a beszélgetés. Ezt sokféleképpen el lehet érni, én alapvetően a felkészülésben hittem, ami inkább konzervatív, mint kreatív attitűd. Meg abban, hogy figyelek és visszakérdezek. Soha nem akartam ráerőltetni semmit az interjú alanyaimra. Hogy mi formabontó és mi nem, azt a feladat adja ki. Rendeztem hagyományos zenei dokumentumfilmeket is, de a Pécsi szálnál pont nem ezt az utat akartuk bejárni. Ez a film egy olyan játék volt, amiben a valóságot és a képzeletet megpróbáltuk összehozni úgy, hogy a végeredmény mégiscsak meséljen egy városról, a város zenészeiről. A valódi történeteikből, életeseményeikből építettünk fel egy új történetet. A részletek jelentős része teljesen igaz, csak az összkép nem.

Miért éppen Pécs? Van valami különleges kötődése a városhoz?

Nem én találtam ki a Pécs a magyar Liverpool szlogent, ez viszonylag közkeletű a zenei szakírók között. Valóban irreálisan nagy számban jöttek ki jó zenekarok ebből a városból. Nekem van egy erős Pécs kötődésem, nagyon sok munka, barátság kapcsol a városhoz, ráadásul az egyik diplomámat is itt szereztem.

A kritikák is szóvá teszik, hogy a film műfajilag nehezen besorolható. A rendezőnek mennyire veszélyes az, hogy összemossa a műfaji határokat?

Ebben a filmben ez a legnagyobb kihívás, ami persze sok veszélyt rejtett, de ez egy tudatos döntés eredménye. A film fikciós részét megírtuk Maruszki Balázzsal, a másik részét meg improvizáltuk a zenészekkel. Ez egy olyan puzzle rakosgatás volt, aminek a keretét előre letettük, de hogy azon belülre mi kerül, egy Botticelli festmény vagy egy Andy Warhol-os pop art őrület, az a forgatás közben alakult ki. Ebbe az agyalásba sokan besegítettek, leginkább Meggyes Kriszta producer.

Édesanyja nem csak a díszbemutatón, hanem a filmben is feltűnt, ráadásul Emma néni szerepében.

Pontosabban csak a dublőre volt. Emma néni megformálója, a legendás Sólyom Katalin, Szabó István korai filmjeinek a sztárja. Van egy jelenet a filmben, amikor emberrablók túszul ejtik Emma nénit. Ezt Budapesten vettük fel, ezért kellett egy dublőr. Szegény édesanyámat hívtam el, mondtam neki, hogy semmi különöset nem kell csinálnia, csupán egy zsákkal a fején egy fotelben ülve szolmizálni. Szerintem a jelenet kifejezetten jól sikerült, és az anya-fiú viszony sem sérült. Sőt, édesanyám kifejezetten élvezte a szereplést.

Az ön számára is kiderült, hogy a mostani metódusban sem egyszerű filmre támogatást kapni, hiszen a filmalap elutasította a film támogatását, ami így végül TV-s finanszírozással jöhetett létre. Milyen volt ezt a kudarcot megélni? Mit gondol erről a struktúráról?

2014-ben eredetileg a Filmalaphoz adtuk be ezt a tervet, de a szakmai döntőbizottság visszadobta a forgatókönyvet. Volt ötletem, ami már átment, és volt, ami nem. Ez egy ilyen játék. Az Andy Vajna által felépített rendszert jónak tartom, fontos, hogy ezek az ötletek ennyi szakmai szűrőn menjenek keresztül. Biztos lehet ebben is hibát találni, de alapvetően azt látom, jelenleg szakemberek bírálják el a pályázatokat. Viszont mi nem adtuk fel, beadtuk az a filmtervet a Médiatanács Mecenatúra pályázatára és ott nyertünk támogatást. Ez valóban egy televíziós finanszírozású, azaz kisköltségvetésű film, ami most csak azért tud moziba kerülni, mert a Budapest Film fantáziát látott benne forgalmazóként. Nyilván nem fogják olyan szórásban játszani, mint a Star Wars-t, vagy a Bosszúállókat, de hogyha néhány ezer emberhez el tudunk jutni, az már komoly sikerélmény.

Mennyire él meg a mozi piacon ez a film?

Ezt egyelőre nem tudom megmondani. Egy magyar játékfilmnek minimum húszmillió forint a marketing költségvetése, de inkább több. A mi egész filmünk nem került ennyibe. Valószínűleg a Pécsi szál életpályája is más lesz, arra törekszünk, hogy sok egyedi, rendezvény alapú vetítése legyen. Megy majd a nyári fesztiválokra is, és lesz sok közönségtalálkozós vetítés országszerte.

A díszbemutatón ön Szécsi Pál pólóban volt, miért nem Lovasiban?

A Pécsi szál eredetileg egy Kispál és a Borz dalcím. Az a dal furcsasága, hogy egy szó sem esik benne Pécsről. Ugyanezen a lemezen van egy Szécsi Pál című dal is. Lovasi nyilván egyfajta anagramma játékot űzött a címekkel. A premieren a pólóm erre akart utalni.

Alternatív klubokban ma ismét felcsendülnek a 60-as 70-es évek előadóinak, köztük Szécsi Pál dalai is, sőt a Szigeten, vagy a LEN-en többek közt Korda György is ott volt a fellépők sorában. Mi a véleménye arról, hogy ez az 50-60 évvel ezelőtti műfaj, megváltozva, más jelentőséget kapva újra előtérbe kerül? Mi az oka ennek?

Az, hogy a jelen mit tart érdekesnek a múltból, az mindig változik, mindig pulzál. Valahogy így van a zenében is. A fiatalok visszatekintenek és keresnek olyan kapcsolódási pontokat, amik elvezetik őket a magyar könnyűzene régebbi időszakaihoz. Fene se gondolta volna 25 évvel ezelőtt, hogy Korda Gyuri egyszer ennyire szexi lesz, de hála Istennek, hogy az.

A filmben szereplő zenekarok dalszövegeit tekintve, közéletileg nem ártatlanok. Azonban a filmből, ez a tematika, mintha nem köszönne vissza?

Mert ennek a filmnek nem a pécsi zenészek politikai preferenciája a témája. Pécs zeneiségét próbáltuk megfejteni, nem a politikáját.

Ön nem csak a zenei és televíziós, hanem az irodalmi életnek is ismert figurája. Mit gondol arról, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum új vezetése egyfajta erőközpontot vizionál az intézményből?

Vannak jó írók és vannak rossz írók. Lehet központokban vagy erőterekben gondolkodni, bárkinek lehetnek ilyen jellegű koncepciói, de a végén le kell ülni a számítógép, vagy a papír mellé, és meg kell írni a szöveget. Az irodalom sem eddig, sem ezután nem ilyen helyeken fog eldőlni. De sok kárt okozhat, ha a politika dominálni akarja az irodalmi életet.

Arra nem gondolt, hogy a zene és a politika kapcsolatáról kellene filmet készíteni?

Nem érzek ebben olyan kihívást, ami engem most birizgálna. Belőlem hiányzik ez a fajta vasgyúró „homo politicus”, aki azt mondja, hogy akkor is berúgom az ajtót és megkérdezem. Engem a művészetben a művészet érdekel.

Van visszaút a TV-be?

2010-ben lezárult a közszolgálati televíziós karrierem. Azóta próbálok jó kapcsolatot kialakítani mindenkivel, abban az értelemben, hogy Meggyes Krisztával egy filmkészítő céget viszünk, amelyik gyárt televízióra is ismeretterjesztő sorozatokat. Belőlem kihalt a szereplési vágy, az, hogy az arca legyek valaminek. De a mai napig sokat szerepelek: a POSZT-on én vezetem a szakmai beszélgetéseket, a Ram Colosseumban az Azok a régi csibészek című talk-show sorozatot, házigazda vagyok a Klasszikus Filmmaraton, és sokszor kérnek fel könyv- és filmbemutatókra is. Ezek teljesen kielégítik a szereplési vágyamat, maximum még egy punk zenekar férne bele. Most nagyon élvezem a filmes szakmát. Hogy az egyik filmben producer vagyok, a másikban rendező, a harmadikban forgatókönyvíró. A monotóniát mindig is rosszul tűrtem.

Meg sem áll Hollywoodig?

Igen, az Oscar-díj alá nem lövünk. A zenészeknek is azt szoktam mondani, hogy ha nem akarsz jobb dalt írni, mint a Yesterday, akkor el se kezdd.